A történet a nagy, roxforti csata után körülbelül két héttel játszódik. Voldemort meghalt, ám hű halálfalói még mindig embereket gyilkolnak, félelmet keltenek. Harry külföldön próbál a nyomukra bukkanni, Ron pedig elvesztett testvérét gyászolja, így Hermionera marad a feladat, hogy utána járjon egy támadásnak, amikor összefut a régi DS csapat egy tagjával.
Korhatár: 12
Kategória: Kaland
Kulcsok: Neville Longbottom, Mágiaügyi Minisztérium, Nefeledd gömb, Rózsaszín, Legénybúcsú
Jogok: Minden jog J.K.R. tulajdonát képzi!
A HAJNALI NAP SUGARA
A HAJNALI NAP SUGARA
Szorosan Ron mellett
álltam. Az eső zaja szinte minden más hangot elnyomott, a talaj csúszóssá vált
a sok sártól. A villámok vakítóan fénylettek a lábnyomok hagyta pocsolyák
tükrében. A pára elmosta az emberek körvonalát, így azok gyászba borult, fekete
szellemekhez hasonlítottak. Göndör tincseimet ostorként cibálta a szélvihar, de
ez egy cseppet sem zavart. A héten minden nap megtettük az utat ketten vagy a
Weasley házaspárral és gyermekeikkel ehhez a sírig, a fehér márványt teljesen
eltakarták a hervadozó virágok szirmai. Némelyiket messzire sodorták a viharos
éjszakák széllökései, de sosem múlt el úgy nap, hogy ne cserélte volna le
valaki a megtépázott csokrokat. A valaha életerős, viaszos lepellevelek most
barnán és fonnyadtan hevertek. Egyikünk sem szólalt meg. A könnycseppek a
fekete ruha és az eső takarásában rejtve csorogtak le az arcunkon, ám egyetlen
lélekdarab sem enyhíthetett a szív fájdalmán. Sokak szerint a gyászolók nem a
halottat siratják, hanem önmagukat. Önmagukat, amiért nem beszélhetnek többé az
elvesztett személlyel. Mardossa őket a bűntudat egy-egy ideges, goromba szóért,
amit egész hátralevő életükben cipelniük kell. Hiába voltam mindig Ron mellett,
nem tehettem semmit, amivel enyhíteni tudtam volna fájdalmán. A családnak
együtt kellett feldolgoznia Fred elvesztését, sokszor kívülállónak éreztem
magam. Ezért persze egyikkőjüket sem hibáztattam. Ahogy az eső lassan teljesen
átáztatta a ruhámat, gyökeret vert a fejemben egy gondolat.
– Holnap haza utazom –
törtem meg a csendet most először. Arra számítottam, hogy hangom idegenül fog
hatni a temető csöndjében, de az égzengés tompított rajta. Ron nem válaszolt,
az utóbbi napokban alig szólalt meg, mintha bátyjával együtt a jókedvét is
koporsóba zárták volna. Kezemet óvatosan a fiú tenyerébe csúsztattam, majd
gyengéden megszorítottam. Próbáltam szavak nélkül üzenni neki: Rám mindig
számíthatsz.
*
Reggel sötét
karikákkal a szemem alatt ébredtem. Félelmetes álmok gyötörtek, sokáig nem
hagytak megnyugodni. Ez volt az egyik ok, amiért úgy döntöttem, ideje egy
kicsit kimozdulnom. Nekem is fájt Fred halála, de közel sem annyira, mint a
szülőknek és a testvéreknek. Kivonszoltam a bőröndöm az Odú előtti kis rétre,
búcsút intettem, majd dehoppanáltam. A Nap még csak akkor festette halvány
rózsaszínre az eget. Azt hiszem, sosem fogom tudni megszokni a gyomorforgató
érzést, ami ilyenkor tör rám. Körülöttem a világ elmosódott, színes csíkokká
olvadt, ezért behunytam a szemem. Amikor cipőm újra szilárd talajnak ütközött,
felsóhajtottam, hagytam, hogy a tüdőmet megtöltse a friss, kora reggeli levegő.
A tegnapi esőnek nyoma sem maradt mára, fülemet betöltötte a madarak
csicsergése. Még nem volt kedvem haza menni, a szüleimnek pedig nem is vártak
haza. Tom, a Foltozott Üst kocsmárosa barátságosan intett felém, amikor
beléptem a helyiségbe. A kocsmában jóleső meleg fogadott, a kandallóban vidáman
táncolt a tűz. A vendéglő majdhogynem zsúfolásig megtelt, de az egyik sarokban
találtam egy szabad asztalt. A szék lába nyikorgott a fa padlón, ahogy
kihúztam. A levegőt betöltötte a fűszerek bódító illata. Az asztalra
könyököltem, tekintetemet lustán végigjártattam a helyiségen. A fogadóban
néhány különösebb alakon kívül nem találtam semmi szokatlant. Nem volt túl sok
kedvem beszédbe elegyedni a többi vendéggel, ezért tekintetemet lesütve az
asztallapot fixíroztam. Szerencsére hamarosan már a jóllakottak szemlélődő
nyugalmával folytathattam a semmittevést. Jól esett a környezetváltozás.
Ismeretlen, mégis vidám embereket látni. Az utóbbi évek komorsága mintha egy
csapásra eltűnt volna. A kicsiny szobákhoz lépcső vezetett fel az emeletre. A
felső szinten még inkább émelyítő volt a füst szaga, szinte fullasztó.
Beleivódott a fába, a bútorokba, az ágyneműbe: minden magában őrizte, akár csak
egy rég eltávozott rokon emlékét. A fülledt melegtől izzadságcsepp csordult
végig a homlokomon, kézfejemmel gyorsan letöröltem. Megkerestem a tizenegyes
számú szobát; a fém kilincs aránytalanul aprónak tűnt a vastag fa ajtón. A
szobába belépve pontosan az a látvány fogadott, amire számítottam. Lustán
elnyúltam az ágyon, és a plafonon végigfutó erezetet figyeltem. A kacskaringós
minták mindegyike ábrázolt valamit. Üzeneteket mutattak az itt megszálló
utasoknak. Hagytam, hogy beszéljen hozzám a ház. Beázás: egy–egy esős hét.
Ütésnyom: hangoskodó lakótárs. Pókháló a sarokban: a takarítónő felületes
munkája. Talán sietett valahová, talán várta valaki. Vetettem egy
oldalpillantást a sarokban álló bőröndre. Úgy döntöttem, sétálok egyet az
Abszol úton. A varázslók és boszorkányok tömege szédületes sebességgel ölelt
körül; fülem megtelt kiáltásaikkal, hangos nevetésükkel. Cipőm kopogását az
éjsötét macskaköveken elnyelte a zsivaj. Hirtelen egy kemény test ütődött a
hátamnak, amitől kibillentem az egyensúlyomból, és egy bolt kirakatának
tántorodtam. A Mágikus Menazséria üvegén keresztül is hallottam néhány bagoly
sértődött huhogását.
– Hermione! –
kiáltotta a fiú, akinek életében már oly' sokszor gáncsot vetett a véletlen.
Sötét haja kócosan lógott a szemébe, pufók arca kipirult az örömtől. Tőle
szokatlan magabiztosság áradt belőle, az iménti figyelmetlenség ellenére is.
– Szia, Neville.
Örülök, hogy találkozunk, hogy vagy? – kérdeztem. Túl sokféle érzés kavargott
bennem, képtelen voltam szavakba önteni azokat. Csupán két hete volt, hogy
Voldemort megostromolta a kastélyt, mégis hónapoknak tűnt az azóta eltelt idő.
Úgy tűnt, Neville sem tud mit mondani, szája még mindig széles vigyorra
görbült.
– Furcsa, hogy idén
ősszel már nem megyünk vissza a Roxfortba. Harry is itt van?
– Nem, elutazott a
Minisztérium megbízásából, de nem mondta, hová. Azt hiszem, az auror képzés
miatt. A rengeteg kaland után, amit átélt, már nem sokat kell tanulnia –
nevettem, pedig egyáltalán nem találtam mulatságosnak.
– Én is gondolkodom
ezen a pályán – motyogta a fiú. – Végül is… a DS edzéseken Harry sok mindent
megtanított nekünk. A kígyót is sikerült megölnöm… Hasznos lehetnék.
– De Neville, nélküled
a roxforti ellenállás fele ennyire sem sikerült volna! Igenis „hasznos vagy” –
ahogy te fogalmaztál. A szüleid büszkék lennének rád – mosolyogtam rá. Kicsit
elfordítottam a fejem, de még láttam, ahogy a fiú arca a rózsaszín egy
erőteljesebb árnyalatára színeződik.
– Tudod maradtak még
halálfalók, akik hűen várják a Nagyúr újbóli felemelkedését. Úgy hiszik, ha
egyszer sikerült visszatérnie a halálból, akkor még egyszer meg tudja tenni.
Nekik Voldemort nem beszélt az elrejtett horcruxokról.
– A nyomukba akarsz
eredni? – hüledeztem. Az elsőéves, megszeppent Neville most tátott szájjal
meredne önmagára. Alig ismertem rá.
– Már rájuk is
bukkantam. Nagyi ismerősének volt a legénybúcsúja a hétvégén. Éjfél körül
tucatnyi, álarcos halálfaló jelent meg. Nem öltek meg senkit, de az egyik tanú
súlyosan megsebesült. Gondolom, Harryt is egy hasonló eset miatt hívták. A muglik
még mindig nem lélegezhetnek fel, a számukra rejtélyes balesetek folytatódnak,
nem hallottad?
– Egészen mostanáig
nem. Nem nagyon mozdultam el Ron mellől, de azt hiszem, most jobb neki, ha a
családjával van.
– Sajnálom, ami
Freddel történt. – Némán bólintottam, nem jöttek szavak a számra. A gyász
mindannyiunk lelkében ott tanyázott. Gyorsan témát váltottam.
– És van valami
ötleted, hogy miképpen fogod elkapni ezeket a bujkáló halálfalókat?
– Arra gondoltam,
beszélek Kingsleyvel, aztán pedig elmegyek a legénybúcsú helyszínére. Hátha
találok valamit. Hermione, te nem akarsz velem jönni? – kérdezte. Szeme
felcsillant a gondolatra, hogy nem egyedül kell neki vágnia a kalandnak. Csak
egy pillanatig haboztam, mielőtt bele egyeztem volna.
*
Két órával később már
egy kopott telefonfülke ajtaján próbáltuk bepréselődni. A graffitikkel
telefirkált üveg csúf látványt nyújtott. Harry mesélte, hogyan jutottak be Ron
apjával a Minisztériumba a fegyelmi tárgyalásának reggelén. Mielőtt tárcsáztam
volna a számot, Neville-hez fordultam.
– Figyelj! Még mindig
nem hiszem, hogy minden egyeztetés nélkül csak így besétálhatunk a hivatalba,
hogy beszéljünk a Mágiaügyi Miniszterrel. Szerintem csak akkor jöjjünk el, ha
már jutottunk valamire. – A racionalitás mellett azonban még egy nyomós ok
húzódott az érvem mögött. Még frissen élt az emlékezetemben legutóbbi kalandunk
a Minisztériumban, és hiába tudtam, hogy Voldemort végleg meghalt, a hely ettől
még szorongásra késztetett.
– Hidd el, Hermione.
Kingsley biztosan fogad minket, hiszen régóta ismerjük már. Nem jöttünk volna
el, ha nem lenne fontos az ügy – húzta mosolyra a száját a fiú. Megvontam a
vállam, közben pedig új indokokat sorakoztattam fel magamban. A telefonfülke
mellett elhaladó muglik közül néhányan megbámultak bennünket, voltak, akik
vissza is fordultak, hogy még jobban szemügyre vehessenek. Megragadtam Neville
karját, és egy kevésbé forgalmas kis utcába vonszoltam.
– Kérlek szépen! Az
sem biztos, hogy találunk valamit, ami alapján elindulhatunk. Egyelőre csak
próbáljuk meg, jó? – esdekeltem. Vonakodó, ámde beleegyező bólintására
hullámokban öntött el a megkönnyebbülés. Mivel Neville ismerte a legénybúcsú
helyszínét, biztonságosabbnak ítéltem, ha én a kezébe kapaszkodom, és ő
hoppanál.
Egy nagy emeletes
házat pillantottam meg, a szürke vakolat több tenyérnyi foltokban hiányzott, a
fal tövében megannyi törött üveg pihent.
– Ez az? – kérdeztem.
Túlságosan elhagyatottnak éreztem az épültet, mintha már régóta nem lakna itt
senki sem. Neville bólintott, majd a kapucsengőhöz lépett. Az nem működött, de
elrebegett egy alhohomorát, mire az ajtó egy hangos nyikorgással kitárult. A
lépcsőház padlóját még több törmelék borította, az ajtók félig kiszakítva,
félig összetörve lógtak a zsanéron. A hiányzó ablaküveg miatt a huzat nyomán
kísérteties zajok szűrődtek le az emeletekről. Talpam alatt csikorogtak az apró
kavicsok, orromba a por irritáló szaga kúszott be. Felemelt pálcával
araszoltunk előre, egyre beljebb a romok közé. Minden szobába bekukkantottunk,
szinte semmi sem maradt épen. Mintha egy hatalmas robbanó átok pusztított
volna. Hirtelen Neville megragadta a karomat, és a földre taszított. Egy
hatalmas test csapódott neki a szemközti falnak, pontosan oda, ahol egy
másodperccel ezelőtt még a fejünk volt. Csak akkor vettem észre, hogy sikítok,
amikor a torkom fájdalmasan kaparni kezdett, és a tüdőm égett a levegő
hiányától. Tudtam, hogy egyetlen elvesztegetett pillanat is az életembe
kerülhet, ám amikor megpillantottam az éjsötét szemeket, úgy éreztem, mintha
sóbálvány átkot szórtak volna rám. Tagjaimon végigkúszott a jéghideg dermedtség
érzete, mellettem Neville zihálva kapkodta a levegőt. Az alak görnyedt
testtartása ellenére is jóval fölém magasodott, csontjai már–már átszúrták
hófehér, látszatra papírvékony bőrét. Azonnal felismertem a teremtményt,
elmémben ezernyi kép és mondatfoszlány keringett különös rendszerben követve
egymást.
– Neville… Nincs
nálad véletlenül egy olyan vér ízű nyalóka a Mézesfalásból? – kérdeztem,
miközben lassan hátra felé araszoltam. Hangom cincogásra emlékeztetett,
fogalmam sem volt, mi a teendő, ha az ember egy romos ház földszintjén pont egy
vámpírba botlik bele.
*
Egy jól irányzott
mozdulattal hátráltató átkot küldtem a vérszívó felé, de mintha meg sem érezte
volna. Neville pálcájából is vörös fénynyalábok röppentek ki, ám hiába találtak
célt, a vámpír ezeket sem érezte meg. A vérszívó penge vékony szája groteszk
mosolyra húzódott, így láthatóvá váltak tűhegyes szemfogai. Tekintete úgy
hatott, mintha a végtelen semmibe bámultam volna, amiben csak az ösztönös
vérszomj kegyetlen párája találhatna otthont. Egymás után szórtam a különféle
ártásokat a vámpírra, de az mintha meg sem érezte volna. Egyre lendületesebben,
feltartóztathatatlanul közeledett felénk, kénytelenek voltunk a kőlépcső
irányába hátrálni. A vérszívó halk, sóvár kacajt hallatott, amikor a sarkam az
egyik márvány foknak ütődött. Neville egy széttöredezett asztalt repített az
útjába, de a lény úgy ugrotta át, mintha csak egy gyufaszál lett volna.
– Hermione! – kiáltotta
Neville. – Mit írt Lockhart, hogyan kell elbánni egy vámpírral?
– Lockhart? Ő egy
szélhámos, a könyveiből egy szó sem igaz.
– Lehet, hogy nem találkozott egyetlen vámpírral sem, de valakitől
elvette az emlékeit, nem? Te még arra is emlékeztél, hogy mi a kedvenc színe.
Csak eszedbe jut valami! –… a lila. GilderoyLockhart kedvenc színe a lila volt.
Bőröm felforrósodott, ahogy arcomat elöntötte a pír. Hogy lehettem ennyire vak?
Hogyan rajonghattam egy ilyen gerinctelen alakért? Ám Neville nógatására felrémlettek
a régi tankönyv hófehér, makulátlan lapjai. A háromszáz-kilencvennegyedik
oldalon pedig egy dőlt betűkkel szedett varázsige. Az elméletét, ahogyan
akkoriban mindennek, megtanultam, de még sosem volt alkalmam azt kipróbálni.
Homlokomon mély ráncok keletkeztek a nagy koncentrálás közepette, bal kezemmel
kisöpörtem egy göndör fürtöt a szemem elől, ami idegesítően csiklandozta a
nyakamat. Nem engedhettem, hogy bármi elterelje a figyelmemet. A halványsárga
fénycsóvát húzó átok keményen csapódott a vámpír testének, aki fájdalmasan
felüvöltött, majd a földre rogyott. Bőre felhólyagosodott, csúnya sebek kezdtek
előtűnni rajta. Nem hittem, hogy meghalt volna, de egy jó darabig ártalmatlanná
tehettem. Megvártam, amíg a légzésem ismét egyenletessé nem vált, majd Neville
nyomában elindultam fölfelé az emeletre. Ahogy az alsó szinten, itt is fel volt
forgatva az összes szoba. Fogalmam sem volt, hogy hogyan kezdjünk neki a
keresésnek, azt sem igazán tudtam, mit keresünk. Kicsit olyan érzésem volt,
mint amikor horcruxokra vadásztunk.
Módszeresen,
szobáról–szobára haladva vizsgáltuk át a szétroncsolódott bútorokat, az
eldobált papírgalacsinokat, de semmi érdemlegeset nem találtunk. Már majdnem
kiléptem volna az ajtón, hogy még feljebb induljak, amikor hirtelen zajt
hallottam magam mögül. Ösztönösen a pálcámhoz kaptam, izmaim görcsbe rándultak.
Óvatosan Neville mellé araszoltam, és megmutattam neki az irányt, amerre a
zörej forrását véltem. A hang megismétlődött. Egyszer, majd még egyszer. Mintha
egy apró test ütődött volna valami kemény tárgynak.
– Biztosan egy mumus –
találgatott Neville, miközben közelebb mentünk. Én nem szóltam semmit, szememet
nem vettem le a szekrényről, ami ide-oda billegett az ütésektől. Neville keze a
kicsiny, kerek kilincshez közeledett, amikor az ajtó váratlanul kivágódott, és
egy apró lény esett ki belőle. Hatalmas szeme könnyben úszott, denevérfüle az
arcát csapkodta, ahogy vadul rázta a fejét.
– Reennek azt mondták,
bújjon el! Reen elbújt, de most megtalálták! – visította a manó. Mielőtt
azonban kárt tehetett volna magában, gyorsan megragadtam a karjait. Most vettem
csak észre, hogy a testén csúnya, kék foltok éktelenkednek. Azonnal szánalom
ébredt bennem.
– Mondd csak, Reen –
guggoltam le mellé – ki bántott? Elmeséled nekünk? Ígérem, segítünk majd neked.
– El kell rejtőzni, el
kell bújni – ismételgette. Elég nehéz volt szót érteni ezekkel a lényekkel, ha
azt hitték, megszegték gazdájuk parancsát.
– Értem… Sikerült is
elrejtőznöd, igaz Neville? – néztem segélykérően a fiúra. Ő szaporán bólogatni
kezdett, és közelebb jött.
– Nagyon remekül
csináltad, alig találtunk meg! De a veszély már elmúlt. Nincs mitől tartanod.
– Kik elől másztál be
a szekrénybe Reen? – kérdeztem pedig mind ketten sejtettük a választ.
– Csuklyás alakok
támadtak a gazdámra az éjszaka – szipogta a manó. – Reen megpróbált segíteni,
de a gazda a kezébe adta ezt – mutatta fel ökölbe zárt kezét –, és
megparancsolta, hogy rejtőzzön el valahol, és ne is jöjjön elő, amíg biztos nem
lesz abban, hogy elmentek a h… halálfalók! – Az utolsó szót már csak suttogta,
majd védekezőn maga köré fonta a karjait, mintha attól félne, hogy a puszta
szóval meg tudná idézni a sötét varázslókat. – Reen zajt hallott lentről,
ezért nem mert előjönni…
– Nincsen semmi baj –
csitítgattam. – Kérlek, mutasd meg, ami a kezedben van. Hátha segít megtalálni
a gazdádat.
Beletelt néhány
percbe, amíg sikerült rávennem a házimanót, hogy engedje el a kezében tartott
tárgyat. Egy összegyűrt, megsárgult pergamen darab volt. Izgatottan simítottam
ki a papírt, szívem a torkomban dobogott. De aztán azonnal csalódnom kellett,
hiszen a papírdarab teljesen üres volt. Lehangoltan nyújtottam vissza a papírt
Reennek, nem értettem, miért volt olyan fontos odaadni ezt a manónak. Neville
elgondolkodva dobált egy apró, labdaszerű valamit, amiben fehér füst
gomolygott. Elmosolyodtam, hiszen élénken emlékeztem arra a napra, mikor
Neville megkapta a Nefeledd gömbjét. Draco Malfoy szinte azonnal elvette tőle.
Nem is gondoltam volna, hogy a fiú azóta is őrizgeti ezt az ajándékot. Most
azon kivételes alkalmak egyike lehetett, amikor éppen nem felejtett el semmit.
– Megnézhetem egy
kicsit? – kérdeztem tőle, mire vigyorogva felém hajította. Éppen hogy csak
sikerült elkapnom, de amint hozzáértem, a fehér füst, élénkvörösre színeződött.
Összeráncoltam a szemöldökömet. Mi értelme van egyáltalán ennek a gömbnek, ha
nem emlékeztet semmi konkrétra? Eltűnődve forgattam a labdát, a vörös füst
árnyéka ott kígyózott a szemközti falon.
– Reen… – kezdtem
szelíden. – Ideadnád még egyszer azt a papírt? – Kerestem egy éles kődarabot,
majd óvatosan megvágtam vele az ujjamat: az apró vércsepp a pergamenre hullott.
Egy pillanatig nem történt semmi, majd mintha vörös, dőlt betűk kezdtek
előtűnni. Vérmágia. Hasonló ahhoz, amilyennel Voldemort lezárta a barlang
bejáratát. Csupán négy szó állt a papíron.
Három nap múlva Albániában.
R.
– Ez az, Neville! Megvan a nyom, amiért jöttünk –
kiáltottam, és meglobogtattam a fejem fölött a papírt. A fiú arcán önnön
boldogságomat láttam tükröződni.
*
Kingsley irodájának
kanapéja nem volt elég nagy hármunknak, Reen könyöke kényelmetlenül nyomódott
az oldalamnak. A kék huzat egy kicsit meggyűrődött, ahogy próbáltunk helyet
szorítani egymásnak, amíg a miniszterre vártunk.
– Hermione, Neville –
lépett be az ajtón. Arca beesett és sápadt volt, szeme alatt jókora, sötét
karikák éktelenkedtek, szája azonban barátságos mosolyra görbült.
– Nincsen sok időm,
ezért kérlek titeket, fogjátok olyan rövidre a mondandótokat, amennyire csak
lehet.
– Kingsley, ráakadtunk
egy bujkáló halálfaló csoport nyomára – nyújtotta át a pergament Neville. A
férfi mosolya azon nyomban lepattogzott, szeme összeszűkült.
– Ezt meg hol
találtátok? – kérdezte komoran.
– A nagymamám
lakásától nem messze. Legénybúcsút tartottak, amikor a halálfalók rájuk törtek.
Nem találtunk senki mást, csak ezt a házimanót, Reent.
– Attól tartok azért,
mert más nem élte túl azt az estét – mondta Kingsley szomorúan, mire a manó
felüvöltött fájdalmában. – Tegnap este érkezett a hír, hogy megtalálták a
vendégek holttestét. Valószínűleg ezt a levelet keresték. Tudjátok, hogy mi ez?
– Csak sejtjük, de
arra nem jöttünk rá, pontosan hogyan működik.
– A halálfalóknak túl
kockázatos lenne baglyokkal üzengetni a jelenlegi helyzetben, ezért kitaláltak
a hírközlésre egy egyéni módszert. Minden halálfalónak van egy ilyen
pergamenje, de a papíron csak a legutolsó üzenet látszik, ezért ha egyszer
rábukkanunk valamelyikre, általában az túl zavaros ahhoz, hogy bármilyen
információt ki tudjunk hámozni belőle. Kevés a háttér–információnk. Kivéve
ennél. Gondolom, ezért is volt olyan fontos, hogy visszaszerezzék a pergament –
magyarázta Kingsley. Fél kézzel gépiesen simogattam Reen hátát, de gondolataim
már máshol jártak. Harryt ezek után biztosan Albániába küldik, Ronnal együtt.
Talán Neville is velük tart majd, de amint a fiúra pillantottam, mintha futólag
láttam volna megcsillanni a szemében a felismerés szikráját. Ránk nem ott volt
szükség. Olyanokon akartam segíteni, akikre más nem figyelt. Akiknek én voltam
az egyetlen reménye, az egyetlen, aki segítő kezet nyújthatott feléjük. Muszáj
volt megpróbálnom. Tudtam, hogy nehéz lesz, de minden erőmmel küzdeni fogok.
Megszorítottam Reen
kezét, majd a fülébe súgtam: Számíthatsz rám.
*Vége*
Szavazás
Amennyiben, ez lehetséges, egy rövid (1-2 mondatnyi) szöveges magyarázatot
fűzzetek a pontokhoz, hogy az írók láthassák, mire kapták az adott
pontszámot!A hozzászólásba másold be, a
kategóriákat, és írd oda a pontszámaidat.
Stílus
A történet olvasása közben mennyire találtad az író stílusát élvezhetőnek, kiforrottnak és gördülékenynek?
0-5-ig pontozható
Kulcsok Felhasználása
A
választott kulcsok felhasználását mennyire találtad ötletesnek,
egyediknek? FIGYELEM! Ez esetben a "karakterek" pont alatt csak azt kell
figyelembe venni, hogy mennyire felelt meg a felhasználási
feltételeknek.
Karakter: 0-5-ig pontozható
Helyszín: 0-5-ig pontozható
Varázstárgy: 0-5-ig pontozható
Fogalom: 0-5-ig pontozható
Titkos kulcs: 0-5-ig pontozható
Cselekmény
A leírt történetet mennyire találtad fordulatosnak, eseménydúsnak, izgalmasnak?
0-5-ig pontozható
Szereplők
A történet főszereplőinek és mellékszereplőinek mennyire sikerült megragadni a személyiségét, és azt átadni az olvasóknak?
0-5-ig pontozható
Szubjektív vélemény
Téged személyesen, abszolút szubjektíven mennyire fogott meg a történet?
0-5-ig pontozható
7 megjegyzés:
Stílus 4 pont
Kulcsok felhasználása
karakter - 5 pont
helyszín - 3 pont
varázstárgy - 3 pont
fogalom - 4 pont
titkos kulcs - 3 pont
Cselekmény - 3 pont
Szereplők - 5 pont
Szubjektív vélemény - 4 pont
Kedves Író!
*morcosan néz* Már megint egy elkezdett, de be nem fejezett történet. És már megint írhatom: Hermione szülei Ausztráliában voltak a háború idején, nem valószínű, hogy két héttel a csata után, már Londonba lennének. (ugyanis ott laknak eredetileg, ezért ez a Foltozott Üst elég fura kitérő)
Sajnálom, hogy ennyire nem szerette a blogspot a történetedet, majd újraolvasom a Merin, de ott fejezd be, valamit kezd ezzel a halálfaló szállal, mert ez így kevés.
(pedig a vércseppes ötlet, a titkos pergamen nagyon jó!)
Pontok:
1., Stílus:
5 pont.
2., Kulcsok:
karakter - 4 pont Neville elég OOC
helyszín - 3 pont kevés a felhasználása, bocs
varázstárgy - 5 pont Klassz ötlet volt!
fogalom - 1 pont
titkos kulcs - 5 pont
3., Cselekmény: gyors, túl gyors, és egészen váratlan, nem eléggé odaillő a vége.
3 pont.
Tessék folytatni!
4., Szereplők: 3 pont
Lehet, hogy az olvashatósági problémák miatt, de kicsit kevésnek érzem Mionét, csapongónak. Jön megy, mindenféle cél nélkül, ide-oda, mindenkivel. Nem ő vezeti az eseményeket, csak valaki oldalán áll; előbb Ronén, majd Neville-én :(
A Foltozott Üstös fekvés meg annyira nem ő, fogalmam sincs, hogy mit akartál azzal a résszel???
5., Tetszés:
3 pont.
Folytasd szépen, jó? Lesz ez jobb, izgalmas ötlet lenne, ha Mione mellett nőné ki magát aurornak Neville.
Köszöntem, sok olvasót és pontot kívánok!
Mariann, Kritika Klub tag
(megtalálsz minket a Merengő fórumán!)
Kedves író!
Mondjon bárki bármit, nekem tetszett! Nem volt tele tolva jelzőkkel épp csak annyival ami még jól esett. Látszik hogy nincs még az írónak egy kiforrt stílusa de így is szép képeket festett le. A történet maga kissé egyszerű, összecsapott de mégis olvastatta magát. A szereplők szinte mindegyike OOC ezt nem ártott volna jelölni mert akkor eleve úgy állok neki az olvasásnak.
Stílus: 5 – jó lesz ez :)
Karakter: 5 – bár nagyon nagy harc volt magammal…
Helyszín: 3
Varázstárgy: 5
Fogalom: 3
Titkos kulcs: 5
Cselekmény: 3
Szereplők: 5
Szubjektív: 5
Stílus: Olvasmányos, szép. 5p
Kulcsok
Karakter: Neville kikupálódott a regények végére, itt mégis kicsit esetlennek ábrázoltad. 4p
Helyszín: Lehetett volna kicsit nagyobb jelentősége is. 4p
varázstárgy: Korrekt. 5p
Fogalom: 4p
Titkos kulcs: 5p
Cselekmény: Izgalamsan indítottad el, de nem fejtette ki. Kicsit becsapva érzem magam ilyenkor. 3p
Szereplők: Jól megfogtad őket, egyedül Neville sántított nekem egy kicsit. 4p
Szubjektív vélemény: A befejeztlensége sokat csorbított az értékén, de visszahoztad a papíros véres ötleteddel és a házimanóval meg a vámpírral, mindet nagyon ötletesnek találtam, szóval egye fene: 5p
Szia, kedves Író!
Stílus: 5 pont
A történetvezetésed annyira nem fogott meg, viszont szépen fogalmazol, ami kárpótolt az előbbiért.
Kulcsok felhasználása
karakter: 5 pont
helyszín: 3 pont
varázstárgy: 5 pont
fogalom: 4 pont
titkos kulcs: 5 pont
A helyszínnel és a fogalommal kapcsolatban vannak aggályaim, nekem mindkettő kevés volt, illetve a fogalomnál valami eredetibbet vártam volna. Oda igazából 4,5-et adtam volna, de nincsenek félpontok.
Cselekmény: 4 pont
Nagyon szépen indítottál, de aztán voltak részek, amiket egy picit laposnak éreztem. Például a "menjünk-e Kingsleyhez, vagy ne" rész. Az eleje viszont nagyon szép volt.
Szereplők: 5 pont
Nekem nem volt velük igazából bajom, bár Hermione ennél azért tényleg határozottabb egy kicsit. Ő egy kemény csajszi, nálad ez a tulajdonsága nem annyira jött át.
Szubjektív vélemény: 4 pont
Csak azért nem adok maximum pontot, mert az eleje gyönyörű volt, viszont a folytatás ahhoz képest gyenge. Valamint a végén azt éreztem, hogy félbe lett hagyva. Mintha ennyi időd lett volna, és akkor egyszer csak kiírtad volna, hogy vége. Pedig nagyon jó ötletek vannak a történetedben, szerintem megérné meg egy kis energiát fektetni bele, de így is gratulálok hozzá.
Köszönöm hogy olvashattam!
Ancsa1537 Kritika Klub (Megtalálsz minket a Merengő Fórumán. :-D )
Kedves Író!
Megint egy jó történet! :) A végét kicsit elietettnek éreztem, de egyébként nem lehet rá panasz, összeszedett, jó írás volt, számomra karakterhű szereplőkkel. A vámpíros-visszaemlékezős-rávezetős rész különösen tetszett, megmutattad Hermione okos, logikus oldalát, amit a ficekben jócskán hanyagolni szoktak. Nekem Neville sem volt probléma, nem éreztem esetlennek, ez még nála bőven belefér. Igazából a háttéreseményeket jobban is kifejthetted volna, itt Harryre és Ronra, meg az egész varázslótársadalom helyzetére gondolok, de ez már csak ízlés kérdése, a feladatnak eleget tettél. :)
Stílus - 5
Kulcsok:
karakter - 4
helyszín - 3
varázstárgy - 5
fogalom - 1 - ne haragudj, de ezt egyáltalán nem éreztem hangsúlyosnak, rá is kellett keresnem a szóra utólag, de még így sem elég.
titkos kulcs - 5
Cselekmény - 4 pont, de csak a vége miatt, mert mintha el lett volna vágva hirtelen.
Szereplők - 4
Szubjektív vélemény - 5
Sok sikert és magas pontokat kívánok:
mrsppiton, Kritika Klub (megtalálsz minket a Merengő fórumán)
Köszönöm szépen mindenkinek a pontokat és a véleményt!
Igyekszem legközelebb jobban odafigyelni azokra, amiket tanácsoltatok :)
A.E.Bates
Megjegyzés küldése