Hermione belső gondolatain alapul; a novella nem foglalkozik az előzményekkel, kizárólag az egy csók utáni végkifejletet taglalja, párbeszédes részt nem tartalmaz. Gondolatok és érzelmek a bezártság, a magány, a nyomás, a kialakuló vonzalom és a felismerés kereszttüzében. Vajon a bezártság képes ekkora terhet róni az ember vállára, vagy valódi érzelmek alakulnak Hermione lelkében Draco Malfoy irányába? Olvasd el és megtudod. :)
Korhatár :12
Kategória: Dráma
Kulcsok: Draco Malfoy,
Grimmauld tér 12, Merengő, Tűz, Bankrablás
Figyelmeztetések: OOC
gyanús Hermione, „néma” Draco
Jogok: Természetesen minden
jog JKR.-t illeti
SÁTÁNTANGÓ
Összerezzenek, ahogy megdörren az ég felettünk. Az esőcseppek, akár a puskagolyók, ostromolják az ablaktáblákat, a szél hangosan süvít a régi ház aprócska réseiben. Kiráz a hideg.
Még az égiek is haragszanak azért, amit
művelek, siratják a becsületem és a józan eszem. Én is siratnám, ha még lenne
könnyem, de már csepp sem maradt. Átölelem magam, megdörzsölöm a karjaim, hátha
sikerül felmelegítenem a bőrömet a vastag szövetpulóver alatt. Kellemes meleg
van a Grimmauld téri Rendmenedék ódon szalonjában, de a szervezetem ügyet sem
vet a kandallóban vidáman lobogó tűzre.
Belőlem árad ez a halotti hideg,
tehetnék bármit, nem szűnne a nyirkos vacogás.
Gondolataim néma monotonsággal
pörögnek, folyamatosan ugyanazokkal a képekkel és jelenetekkel traktálnak;
faarccal meredek magam elé, reménytelenül várva arra, hogy egyszer vége
szakadjon a szalagnak.
Egy hatodrangú, ócska mozi fapados
székében ücsörgök a saját börtönömben, ahol újra és újra részt veszek egy
pocsék melodráma vetítésén. Ropogtatnivaló gyanánt ingyen jár a jegy mellé a
lelkifurdalás egy kis kilátástalansággal fűszerezve, na meg persze egy jó nagy
adag önundor, mint elmaradhatatlan frissítő. Pompás a menü és remek az előadás.
Csúszik a hang, a kimondott szavak, és
az alattomos suttogás megdelejez; a káprázat ordítva ver visszhangot a fejem
üres terében. A szívem fájdalmasan fickándozik a mellkasomban, eszeveszetten
menekül a folytonosan belé vágó emlékpengék elől, de mikor a nosztalgiafilm
elér a csattanóhoz, végzetes találat éri. A férfi főhős egyetlen, mindenre
elszánt pillantása a végső fegyver; szívemet a gerincemhez szegezi. Lassú,
fájdalmas pumpálással vívja haláltusáját, míg végül a fiatal férfi meg nem
csókolja azt a buta kis fruskát, és ekkor megszűnik dobogni. Szegény kis
ártatlan, pedig megfogadtam, hogy vigyázok rá, és nem hagyom, hogy bárki is
összetörje, erre tessék… Én magam hagytam prédául a Vadásznak, mit sem törődve
az ígéretemmel, vagy azzal, hogy ez örökre nyomot hagy majd. Ujjaimat
önkéntelenül is az ajkamra simítom; ha csak rágondolok, elönt valami
megmagyarázhatatlan, lappangó fájdalom. Érzem minden porcikámban, de nem tudom
meghatározni a pontos forrást.
Üveges tekintettel bámulom a foltos
kivetítőre merevített képet.
Az a csók többet mond minden szónál és
minden fénytelen szavakba foglalható érzelemnél. Egy festménybecsüs hozzáértésével gondos elemezgetésbe kezdek.
Ijesztően sok emóciót takarnak a
jéghideg vonások, de bármennyire is szeretném, nem vagyok elég erős ahhoz, hogy
nevükön is nevezzem őket. Megállt a tudomány, képtelen vagyok szembenézni a
vonzódás, a közöny és a parancsvégrehajtás mögött megbújó, szenvedélyes
gyűlölettel.
Fejtegetéseim áthatolhatatlan
dzsungeléből egy hátamba fúródó rugó kellemetlen szúrása rángat vissza a
valóságba. Nyögve igyekszem új pozitúrát felvenni, nem sok sikerrel.
A néhai Mrs. Black kedvenc
karosszékében kuporgok a tűz fénykörén kívül. Végigfuttatom az ujjaim a mívesen
faragott karfán. Úgy érzem, ez a bútordarab legalább annyira gyűlöl engem, mint
amennyire a gazdája tenné, ha még élne. Rideg és barátságtalan, sőt, mi több,
azt merem mondani, hogy már-már utálatos is. Kifogástalan állapotban van még
mindig, a bársonykárpitot mintha csak tegnap húzták volna át, mégis… A rugók
úgy vándorolnak benne, és olyan alattomosan döfködnek, mintha egy kidobásra
szánt, régi, rozoga fotelban ülnék. Jelzésértékűen, hogy minden szavamat
tisztán érti, jutalmul a bordáim közé bök, miközben próbálok elhelyezkedni.
Feladom. Nagyot sóhajtok és nyugalmat keresve hátradőlök. Megrándulok, ahogy
egy újabb rugó a lapockám alatti izomba mélyed, de ügyet sem vetek rá, már ez
sem érdekel. Hagyom, hadd fájjon, pár perc múlva úgyis elzsibbad, addig is
elvonja a figyelmem a lelkem mélységeiben háborgó éjfekete érzésekről.
A dohányzóasztalon árválkodó antik
csészében gőzölgő, nyugtató citromfű tea simogató illata sem tudja csillapítani
a magányom és a kétségbeesésem.
Elmélázva túrok kócos hajamba, a fülem
mögé simítok néhány rakoncátlan fürtöt.
Hirtelen elfog az az undorító érzés,
amikor egy kéretlen pillantás lyukat éget az ember lányának tarkójába.
Valósággal megváltozik a légkör a sötét szalon félhomályában. A színek
mélyebbek, az árnyalatok intenzívebbek és fenyegetőbbek lesznek, feszültségem
szinte tapinthatóvá válik a fülledt levegőben. Vagy nem is a levegő nehezült
el, csupán csak elakad Tőled a lélegzetem?
Néhány másodpercre görcsös merevség
lesz úrrá a végtagjaimon, a tüdőmből az éltető oxigén utolsó molekulája is
kiszorul. Az ereimben szinte megalvad a vér.
Vontatott mozdulattal elveszek egyet a
tea mellé halmozott Black családi könyvgyűjtemény összeválogatott kötetei
közül, és felütöm egy véletlenszerű fejezet kellős közepén. Böngészni kezdem a
sorokat, de csak az első mondatot kezdő szófordulat jut el ténylegesen a
tudatomig. Igyekszem úgy tenni, mintha észre sem venném, hogy besompolyogtál a
szalonba. A figyelmem látszólag teljes mértékig leköti az öreg pergamenre
karcolt cikornyás betűk hada, de a felszín alatt minden idegszálam pattanásig
feszül. Pókerarccal őrzöm ingatag nyugalmam, amíg még megtehetem, de a
szervezetem cseppet sem könnyíti meg a dolgom. Megéreztem a közelséged, és
innentől nincs visszaút, hiába vagy a szalon másik felében, messze tőlem.
Valahol mögöttem állsz; szinte látom, ahogy az ajtófélfának dőlve, ugyanazzal a
hanyag eleganciával és kiszámíthatatlansággal várakozol a megfelelő pillanatra.
Pontosan úgy, ahogy akkor este… Ugrásra készen vársz, hogy ismét kitéphess
belőlem egy darabot, hogy aztán diadalmas vigyorral a képembe vágd, mennyire
szerencsétlen, manipulálható kis kurvának tartasz.
Az önérzetem, amit eddig bűnbánóan
pátyolgattam és vigasztaltam, őrjöngve, hanyatt-homlok menekül gondolataim
labirintusának egyik rejtett, soha fel nem tárt szegletébe. Cserbenhagytam,
hallani se akar rólam többé, és mit ne mondjak, egyet kell, hogy értsek vele.
Az ő helyében én sem akarnék hallani magamról. Vagy valami ilyesmi…
Olyan vagyok, akár a pillangó, ami a
karmazsin lángok bűvkörében libeg mind közelebb és közelebb a tűzhöz, míg végül
a vágy meg nem perzseli a szárnyait. Lángra lobbantam akkor este, felgyújtott a
pillantásod óvatlan szikrája, megperzselt az ajkad, és azóta is a tenyeredben
morzsolgatod a lényemnek azt az elszenesedett darabkáját, amit akkor kimartál
belőlem. Addig szorongatsz, míg porrá nem őrölsz az ujjaiddal, csak azért, hogy
aztán széttárd őket, hogy végleg megsemmisíts. Ahogy a szád az enyémre simult,
úgy éreztem, megtöltesz élettel, mikor azonban elszakadtunk egymástól, magaddal
vitted a forróságot, ami mozgatott; azóta reszketek a túlvilági fagytól, ami
beleivódott a csontjaimba.
Minden alkalommal, mikor a tekintetünk
összekapcsolódik, a szívem megszűnik dobogni.
A
gondolataim úgy viselkednek, mint egy autoimmun kór gyors lefolyású tünetei,
rombolnak, leépítenek és tönkretesznek. Nem is ismerek magamra. Mindig
pozitívan gondolkodtam, logikusan és kiszámíthatóan, de mióta bezártak ide és
még Te is idekerültél, minden, amit eddig ismertem, minden, amiről eddig
ésszerűen gondolkodtam, megszűnt létezni.
Új,
ingatag és irreális alapok vették át az értelem és a kitartás helyét, és nincs
az a tanács vagy történés, ami képes lenne kirángatni ebből a mocsárból.
Elpusztult
személyiségem hullája mellett tobzódom a félhomályban, fojtogat a halál szaga,
áthatolhatatlan ködbe burkolja a tudatom.
Alattomosan
kúszik felém az illatod, ahogy hangtalanul közelítesz felém; beeszi magát a
bőrömbe, megül az orromban, és a részemmé válik.
Olyan
vagy számomra, mint a muglik kábítószerei.
Felpörgetsz,
mégis elbódítasz. Félek a hatásodtól, a következményektől, mégis akarom, hogy
bekövetkezzenek. Tudom, hogy tilos, mégis vonz az a világ, ami minden nap
újjászületik, ahogy a szemembe nézel. Tudom, hogy végzetes vagy rám nézve,
tudom, hogy ez csupán az én függőségem, az én gyengeségem, Te pedig úgy
használsz, ahogy nem szégyellsz. Rabul ejtettél, és fölényes vagy, mert tudod,
hogy megteheted.
Diktál
a józan ész, de megszakadt a kapcsolat a szívemmel. Az érzelmeknek nem lehet
parancsolni. Ezzel nyugtatom magam. Könnyebb egy közhelyes szállóigét
mormolgatni minden éjszaka, miközben kisírt szemekkel a lepedőm gyűrögetem,
mint erőt venni magamon, és szembenézni azzal, ami mohón zabálja a lelkem. Könnyebb
a szavak értelme mögé menekülni, mint tükörbe nézni. Elárulok mindenkit, aki
azért küzd, hogy megóvja a nyomorult kis életem, én pedig röhögve köpök az
értem hozott áldozataikra, mert az önös érdek olyan rohadt erős, hogy még csak
az sem érdekel, hogy ezzel én magam hívom keringőre a Halált.
Alázatosan
odadobom magam a fenevadak ifjának, aki kegyesen fogadja az áldozatot, és
vigyorogva elveszi, amire szüksége van, mielőtt kitaposná belőlem az életet.
Ez
vagy Te. Birtokolsz, irányítasz, megszerzel, felhasználsz, kihasználsz,
ráveszel, hogy mosolyogva, szemrebbenés nélkül, önszántamból guillotine-ra
hajtsam a fejem… Kellemest a hasznossal, nem igaz?
Minden
apró elképzelésemre lelkem kínlódó vonaglással válaszol, a bensőm tébolyult
erővel, néma sikollyal marcangolja azt, ami megmaradt belőlem. Eszelős
fantazmagóriák kísértenek, míg alszom, ébren a földi pokolban andalgok. Hiteles
alakítás Tőled nekem.
Kábán
ugrálok a kezemben tartott súlyos könyv sorai között, a szavaknak, mondatoknak
minden mondanivalója ostobaságnak tűnik.
Hallom
a lélegzetvételed.
A
jelenléted olyan súlyosan telepszik a vállamra, hogy alig bírom megtartani
magam, kifordul a kezemből a könyv, és tompán puffan a padlón. Minden
optimizmusom elpárolog; soha nem láttam még sötétebben a világot, mint most,
még a halál torkában sem. Úgy hatsz rám, akár dementor a csókra ítélt
fegyencre. Kiszipolyozod belőlem az életerőt, a reményt és az akaratot. Nem
akarok semmi mást, csak… Téged?
Tudom,
hogy szinte csak rajtam áll, vagy bukik az egész küldetés, de képtelen vagyok
azt cselekedni, ami helyes lenne.
Rögtön
az elején kellett volna erőt vennem magamon, akkor, amikor még volt lehetőségem
rá. Nem tudom, hol siklottak ki a dolgok, észre sem vettem, hogy megtörted az
akaratom és az ellenállásom. Rá kellett jönnöm, hogy alapjaiban rengetted meg a
magamban saját magamról kialakított képet. Összedőlt a kártyavár; Te győztél,
de soha nem mondanám ki, ezt az egyet soha!
Remekül
manővereztél el idáig, még ebben a látszólag hatalmas slamasztikában is, amibe kerültél,
mikor Bill elkapott a Gringottsban a Rend széfjénél. Hihetetlen, hogy
bármekkora a baj, képes vagy helyt állni, és megtalálni a megfelelő eszközt
arra, amivel a saját malmodra hajthatod a vizet. Példát vehetnék Rólad, és
végre kinyithatnám a szemem, hogy visszatérjek a két világ pereméről.
Hogy
lehet ennyi lelki erőd? Vagy szimplán tényleg csak annyi az egész, hogy az
ereidben folyékony gonoszság és a bármire képesség veszélyes elegye csörgedezik
vér helyett az álnokság és az arrogancia mellett? Nem tudom eldönteni.
Úgy
hangzik, mintha csodálnálak, pedig nem. Megvetlek! Megvetlek azért, hogy Te
viszed azt a szerepet, amit nekem kellene… Téged bíztak énrám, nem fordítva!
Nekem kellett volna megtörnöm Téged, nem fordítva! Nekem kellett volna, hogy több
eszem legyen…
Sosem
tudtam elképzelni, hogy a logikát és a hideg, számító realitást képesek kiütni
az érzelmek. Lehetetlennek tartottam, egészen mostanáig; most sem vagyok
hajlandó elfogadni ezt az állapotot, csak létezem benne, és nem vezet út sehová.
Vajon
csak a bezártság és a magány, a megalázottság mondatja velem mindezt, vagy
tényleg így is van?
Nyugodtnak
kellene lennem, hideg fejjel kellene gondolkodnom, de egyszerűen lehetetlennek
tűnik folytatni azt az életet, aminek a talajától már egyszer elrugaszkodtam.
Nem tudtam, hogy lehet másként is, nem is érdekelt, azonban most, hogy már
tudom, még jobban vágyom vissza… Félelmetes ez a kiszolgáltatottság.
Beleőrülök.
Börtönben
érzem magam. A börtönőröm pedig a gondjaimra bízott fegyenc. Ki hallott
már ilyet?
Annyival
könnyebb dolgom lenne most, ha elolvastam volna az édesanyámtól kapott
pszichológiai és érzelmi témájú könyveket! Álmomban nem gondoltam volna, hogy
ez egyszer hasznos lehet a varázsigék és a mágiatörténeti kódexek mellett.
Haszontalannak gondoltam érzelmekről olvasni, és azt hittem, érezni egyszerű,
de bonyolultabb és fájdalmasabb, mint az olyan bájital, amihez a saját véred
kell adnod a kirobbanó siker érdekében. Jó lenne most egy teáskanál érzelmi
szintjén állni…
Elviselhetetlen
a közelséged. Nem szólsz, nem érintesz, nem gúnyolsz, nem cselekszel, csak
hallgatsz.
Rezzenéstelen
arccal fürkészem a pattogó tűzfészket, mintha gyöngyöző forróságuktól remélném
a megoldást.
Mi
lesz már? Nem győzöm kivárni a szándékod, legszívesebben rád vetném magam, hogy
végre történjen valami, de sem erőm, sem pedig merszem nincs hozzá.
Akarom,
hogy megérints. Akarom, hogy újra megcsókolj. Ha csókod bére a lényem egy újabb
darabkája, már azt se bánom, vedd el, nem kell nélküled.
Fáradt
vagyok, felemészt ez a várakozás.
Eddig
úgy helyezkedtél, hogy ne láthassalak, de végre megtörik a jég, és lassan
beballagsz a látóterembe. Nem nézel rám, csak a kandallót bámulod. Szokatlanul
gondterheltnek tűnsz. Meglep, hiszen az arcod soha nem árulkodik semmiféle
gyengeséget sejtető érzelemről.
Egyenesen
állsz, kihúzod magad, olyannak tűnsz, mint az állománybeli aurorok, csak a
„rosszabb fajtából”…
További
hosszú percek telnek némaságban, s én kínomban már a szék karfájába vájom a
körmeim. Mikor végre, nagy sokára felém fordítod az arcod, különös fény táncol
a szemedben. Fagyszürke íriszeid enyhén irizálnak a táncoló tűz fényében.
Akarom, hogy megszólalj; sérts meg, beszélj az időjárásról, bármiről, csak
szólj hozzám végre, nem bírom elviselni a csendet!
Hirtelen
talpra szökkenek, fürgeségemen még magam is meglepődöm. Úgy állok a földre
pottyant könyv mellett, mint egy kadét, akit őrségben alváson kapott a
felettese.
A
levegő bennakad a tüdőmben a feszült várakozástól.
Könnyed,
légies léptekkel áthidalod a kettőnk közt húzódó távolságot és megállsz
előttem. Az arcod alig pár centiméterre van az enyémtől, lélegzeted lágyan
simogatja az orcámat. Pillantásod mélyen kutatva elmerül az enyémben; olyan
kapocs ez, hogyha akarnám, se tudnék elszakítani.
Elnyíló
ajkaim szomjazzák a tieid. Nagyot nyelek, akadozva veszem a levegőt,
megremegek. Égni kezd a fülem hegye, ahogy a szemed tükrében megpillantom
magam, de csak azért sem fordulok el. Egyszeriben megváltozik a pillantásod, és
szád sarkába cinikus kis mosoly bújik, de újdonsült jó kedved a szemeidet nem
érinti; üresek maradnak.
Ellépsz
mellettem, megkerülsz, és a vállad súrolja az enyém. Lesajnálóan még utoljára
végigmérsz, mielőtt elfoglalnád a szokásos helyed a szalon túlvégében
elhelyezkedő kanapén.
Bizonyára
felfedezted a titkom; amitől eddig rettegtem, azt most mindennél jobban akarom,
és ez így számodra már nem elég érdekes. Nem vagyok többé kihívás, ezért új
játékot eszelsz ki, a szabályokat épp most fabrikálod. Tudom, hogy nem fogok
csalódni benned, és minden eddiginél jobban kiteszel majd magadért, hogy
megtaposhass újra és újra, hogy újra élvezd a társaságom.
Csalódottságot
láttam a szemedben, de nem tudom biztosan, hogy magadban csalódtál-e, vagy
bennem…
Megsemmisülten
huppanok vissza a karosszékbe, észre sem veszem, hogy rugók egész hada intéz
elkeseredett támadást a tomporom ellen.
A
legkevésbé sem érdekel, ez a fájdalom elhanyagolható, fikarcnyi, semmi ahhoz
képest, amit a csalódottság és a megalázottság miatt érzek. Megaláztál azzal,
hogy felszínre hoztad belőlem a vágyaim, és megaláztam magam azzal, hogy
hagytam, megint úgy keverd a lapokat, ahogyan neked tetszik. Úgy érzem, ennél
rosszabb már nem jöhet, pedig Téged ismerve ez csak a bemelegítés. Mesterien tudod
adagolni a savat, ami kimarja az ember lényét a testéből.
Úgy
terpeszkedsz a kanapén, akár egy feketébe öltözött démon. Szemeid néha
meg-megcsillannak a pislákoló fényben, a lángok narancsszíne ördögi vonásokat
fest szép metszésű arcodra.
Lomhán
lódul arrébb agyam elcsigázott, rozsdás gépezete. Azon tűnődöm, mint már oly
sokszor, hogy mi a fenét keresünk mi ezen a helyen.
Én,
a mugli származású boszorkány, fogva tartok egy aranyvérű varázslót egy
sárvérgyűlölő, ízig-vérig mágusfamília házában. És persze az sem mellékes, hogy
akit fogva tartok, az fogva tart engem. Abszurdum!
Béklyóba
vertük egymást, bár kétségtelen, hogy minden korábbi képességem és elképzelésem
ellenére, most Te vagy az erősebb fél. Hiába vagy Te a fogoly, mégis Te
uralkodsz rajtam, nem pedig fordítva. Rémes egy helyzet…
Vajon
mi volt a célja Voldemortnak azzal, hogy lehetetlen feladatot bízott Rád? Tudta
nagyon jól, tudnia kellett róla, hogy hiába minden leleményesség és óvatosság,
hiába minden belső, korrupt kapcsolat, halott a próbálkozás. Tudnia kellett,
hogy le fogsz bukni. Értelmetlen az egész.
Feláldozható
eszköznek tekint, vagy a bankrablási kísérletet, a merényletet a Rend
gringottsi széfje ellen csak figyelemelterelésnek szánta, és valami sokkal
nagyobb terv bújik meg a háttérben?
Hát,
persze! Figyelemelterelés…
Hetek
óta összezárva élünk, még csak meg sem próbáltak kiszabadítani. Eleve ez volt
az elképzelésük, hogy „beépülsz” közénk, aztán kémkedsz nekik?
Létezik,
hogy a Nagyúr erre utasította volna egy nagyra becsült halálfalója
feltörekvőben lévő kicsi fiát?
Miért
is ne? Bizonyítanod kell, hogy érdemes vagy a titulusra, amit megelőlegeztek
Neked.
Félelmetes
gondolatmenet, de teljesen logikus.
Világos
volt, hogy a Rend tagjai nem fognak Téged bántani, de vajon előre megírt
forgatókönyv alapján történnek az események, vagy vérbeli színész vagy és
improvizálsz? Nem tudom eldönteni, hogy egyenes szándék vezérel-e vagy
egyszerűen homokszem került a gépezetbe?
Nyilván
nem kaptad parancsba, hogy csábíts el, ha ez kiderülne, egyenlő lenne számodra
a halálos ítélettel. A vérárulókat keményen büntetik…
Voldemort
nem tudhatta, hogy én leszek az, akit összezárnak Veled, maximum remélhette,
hogy így könnyebben kiiktathatsz.
A
rendszer belső felbomlasztása túlzottan is kézenfekvő ötletnek tűnik, de akkor
sem tudhatta előre, képes leszel-e úgy alakítani a dolgokat, hogy a Nagyúr
tervei révbe érjenek…
Ahogy
válaszok után kutatok, felüti a fejét egy ádáz, rémisztő feltevés.
Összeesküvés
elméletek gyártásában soha nem jeleskedtem, mert mindig mindenre találtam
ésszerű magyarázatot, de… Mi van, ha ez az egész előre meg volt rendezve?
Dumbledore
meg sem lepődött, mikor elkaptak Téged, és ide hoztak, és a rá oly’ jellemző,
megfontolt csendes töprengés is elmaradt a további sorsodat illetően. Fel sem
merült benne a kérdés, hogy mihez kezdjen Veled, teljesen természetes volt,
hogy rám vár a „házi őrizet” fenntartása irányodba.
Előre
meg volt rendezve…
Mintha
a régi, egész mágustársadalmat fenyegető újabb háborút áttestálták volna
kettőnkre. Ez olyan, mint a ketrecharc; „úgy küzdesz, ahogy nem szégyellsz”
alapon, rajtunk áll vagy bukik a csata.
A
felismeréstől teljesen lefagyok. Lassan fordítom feléd a fejem, s Te
megmozdulsz a sötétségben. Érzed, hogy tudom. Mindent tudok, lelepleztelek, és
így sokkal könnyebb a dolgom.
Kell
pár perc, mire képes vagyok talpra rántani magam úgy, hogy az új keletű
félelemtől ne remegjen a térdem, és a végtagjaim engedelmeskedjenek. Araszolni
kezdek a szalon ajtaja felé. Vigyázok minden mozdulatra, mintha attól tartanék,
hogy az árnyékon túl várakozó fenevad rám veti magát, és apró darabokra cincál.
Pedig
tudd meg, Draco, nem félek Tőled! Már nem!
Újult
erővel költözik belém újra az élet, a tények végre elég súlyosak voltak ahhoz,
hogy lerántsák a szememről a piszkosszürke hazugságok fátylát. Át kellett
lendülnöm a holtponton ahhoz, hogy minden információt együtt lássak, és
megleljem a kirakós hiányzó darabját!
Regulus
szobája felé veszem az irányt, hogy az ott elszállásolt merengővel megosszam az
emlékeim, mielőtt egyetlen aprócska részlet is elsikkadna. Fülelek még egy
darabig, hogy követsz-e, de teljes a csend mögöttem. Nincs mitől félnem.
Elrontottam
a játékod, letéptem az álarcod, és most újra kell kalibrálnod magad, mielőtt
újra a sakktáblára állnál.
*VÉGE*
Szavazás
Amennyiben, ez lehetséges, egy rövid (1-2 mondatnyi) szöveges magyarázatot
fűzzetek a pontokhoz, hogy az írók láthassák, mire kapták az adott
pontszámot! A hozzászólásba másold be, a
kategóriákat, és írd oda a pontszámaidat.
Stílus
A történet olvasása közben mennyire találtad az író stílusát élvezhetőnek, kiforrottnak és gördülékenynek?
0-5-ig pontozható
Kulcsok Felhasználása
A
választott kulcsok felhasználását mennyire találtad ötletesnek,
egyediknek? FIGYELEM! Ez esetben a "karakterek" pont alatt csak azt kell
figyelembe venni, hogy mennyire felelt meg a felhasználási
feltételeknek.
Karakter: 0-5-ig pontozható
Helyszín: 0-5-ig pontozható
Varázstárgy: 0-5-ig pontozható
Fogalom: 0-5-ig pontozható
Titkos kulcs: 0-5-ig pontozható
Cselekmény
A leírt történetet mennyire találtad fordulatosnak, eseménydúsnak, izgalmasnak?
0-5-ig pontozható
Szereplők
A történet főszereplőinek és mellékszereplőinek mennyire sikerült megragadni a személyiségét, és azt átadni az olvasóknak?
0-5-ig pontozható
Szubjektív vélemény
Téged személyesen, abszolút szubjektíven mennyire fogott meg a történet?
0-5-ig pontozható
6 megjegyzés:
Stílus 5 pont
Kulcsok felhasználása
karakter - 5 pont
helyszín - 5 pont
varázstárgy - 5 pont
fogalom - 5 pont
titkos kulcs - 4 pont
Cselekmény - 4 pont
Szereplők - 5 pont
Szubjektív vélemény - 5 pont
Stílus - 5 pont
Kulcsok:
karakter - 5 pont
helyszín - 5 pont
varázstárgy - 4 pont
fogalom - 5 pont
titkos kulcs - 4 pont
Cselekmény - 4 pont
Szereplők - 4 pont
Szubjektív vélemény - 5 pont
Kedves Író!
Ügyes munka volt, gratulálok!
Kicsit nehezen olvasható, ha jól sejtem, amikor a Merire kerül, nem így fog kinézni, hanem tagoltan, ezért nem is vonok le pontot.
(Viszont azt megkérdezném, hogy a fegyenc szó miért lett dőlt betű? Én azt hittem, hogy az kulcsszó, jól meg is lepődtem, amikor kiderült, hogy nem.)
1., Stílus: 5 pont, kiforrott, szép stílusod van; szerintem már olvastam én Tőled.
2., Kulcsok:
karakter - Itt Dracót kell pontozni, igaz? Hát maximális 5 pont, egy árva szó nélkül. Nagyon jól ábrázoltad a módszerét, hozzáállását, színészi képességeit pusztán Mione szemszögéből is.
helyszín - 5 pont
(külön pontoznám 5 pontra a fotelos ötletet! tényleg elhiszem, hogy képesek lennének a néhai Mrs. Black tárgyai egy mugli születésűvel kekeckedni)
varázstárgy - Merengő :) csak 4 pont, kicsit elhervadt a többi mellett.
fogalom - tűz 5 pont, jó volt a kreatív, nem szó szerinti felhasználás.
titkos kulcs - bankrablás :) Őszintén bevallom, nekem ötletem se lett volna rá, de 5 pont. Jó volt, hihető.
3., Cselekmény - Bár nehezen olvasható ebben a formátumban, nekem tetszett. Követhető volt, a macska- egér játék mindig izgalmas téma.
5 pont
4., Szereplők: 4 pont.
Hermione tényleg OOC :))
5., Tetszés, szubjektív vélemény:
4 pont. Szeretnék egy folytatást látni! Ez kicsit olyan így, mint egy nagyon ínycsiklandozó előétel, simán lehetne 3-4 rész még belőle, hosszabb novella, vagy akár regény.
(Pedig komolyan nem szeretem a dramionékat, de ez jó lenne! Gondolkozz ez rajta, jó?)
Egy csepp megjegyzés:
szerintem guillotine alá hajtja a fejét, nem rá.
Sok sikert és pontokat kívánok!
Mariann, Kritika Klub tag
(megtalálsz minket a Merengő fórumán)
Tyűha… vegyes érzelmeim vannak a történeteddel kapcsolatban. A helyzeteket remekül megoldottad a titkos kulcs köré épített sztori nagyon jó volt, Dracot imádtam a helyszín is hihető volt. A cselekvény és a többi kulcs viszont mégis valahogy lemaradt a jó ötletek között. Úgy érzem nem sikerült teljesen egyberagasztani a történetedet és ez a bajom. Vagy 20 percet ültem a pontjaid felett és ahol tudtam felhúztam de néhány helyen megmakacsoltam magam pedig… nem igazán volt célom. Mindenesetre jár neked egy hatalmas elismerés.
Stílus: 5
Karakter: 5 – Draco :)
Helyszín: 5
Varázstárgy: 3
Fogalom: 4
Titkos kulcs: 5 – minden elismerésem! :)
Cselekmény: 3
Szereplők: 3 – Draco hihetetlen jó volt… a többiekkel mi történt? :(
Szubjektív: 5
E.
Kedves Író!
Ez a történet iskolapéldája annak, hogy egyáltalán nem a hossz számít egy ficnél, sokkal inkább az, hogy az Írónak sikerül-e átadnia hitelesen(!) a hangulatot. Sikerült. :)
Már a cím is ígéretes volt, aztán a leírás is, és nagyon örülök, hogy pont azt kaptam, amit reméltem. Illetve annál sokkal jobbat. :) Nagyon érzékletesen írtál le mindent, látszik, hogy írás közben te magad is benne voltál a történetben, és belekerültem olvasóként én is, egyszerre dobbant meg Hermionéval a szívem, amikor a könyvet "olvasta", szinte ott voltam a kandalló árnyékában magam is.
Draco tökéletes volt, pontosan kinézem belőle ezt a fajta viselkedést és módszereket, Hermionét szintén jól hoztad, a kulcs nélkül is nagyszerű volt a helyszín, a helyzet, minden.
Lenyűgöztél, köszönöm! :)
Stílus - 5
Kulcsok:
karakter - 5
helyszín - 5
varázstárgy - 5
fogalom - 5
titkos kulcs - 5
Cselekmény - 5
Szereplők - 5
Szubjektív vélemény - 5 pont, igazi élmény volt olvasni, köszönöm Neked, kíváncsi vagyok, ki lehetsz. :)
Sok sikert és magas pontokat kívánok:
mrsppiton, Kritika Klub (megtalálsz minket a Merengő fórumán)
Szia, kedves Író!
Stílus: 5 pont
Olvasmányos volt a történet, nálad is egyértelműen érezhető, hogy van már pár történet a hátad mögött.
Kulcsok:
karakter: 5 pont
helyszín: 5 pont
varázstárgy: 5 pont
fogalom: 5 pont
titkos kulcs: 5 pont
Minden kulcs szépen a helyén volt, ötletesek voltak a megoldások, a titkos kulcsnál például, de a többi is tetszett.
Cselekmény: 5 pont
Szerintem ha akartam se nagyon tudtam volna abbahagyni az olvasást. Egészen magával ragadott a történet.
Szereplők: 5 pont
Mindkét szereplőd nagyon eltalált volt, de Draco... Gondolom nem először írtál róla, nagyon jól eltaláltad.
Szubjektív vélemény: 5 pont
Nem tudok semmi újat mondani. Egészen magával ragadott a történeted, csak úgy faltam a sorokat. Gratulálok hozzá!
Köszönöm, hogy olvashattam!
Ancsa1537 Kritika Klub (Megtalálsz minket a Merengő Fórumán. :-D )
Megjegyzés küldése