Kulcsok:
1. kulcs: Lucius Malfoy
2. kulcs: Mágiaügyi minisztérium
3. kulcs: Százfűlé főzet
4. kulcs: Szürke
5. kulcs: Gyomirtás
Kategória: Dráma
Korhatár: +12
PER
Bevezetés
–
Bevezetni! – szólt Percy Ignatus Weasley.
Két
őr kíséretében behozták a vádlottat. Nagy, szürke terem, Benne a Wizengamot tagjai, és a mágiaügyi
miniszter.
–
Jól van. Öhöm. Neve? – Furcsa úgy megkérdezni, ha pontosan tudjuk a választ.
–
Hermione Jean Granger – válaszolt határozottan.
–
Foglalkozása?
–
Ügyvéd vagyok a Mágiaügyi Minisztériumban.
–
Kora?
–
Huszonöt.
–
Leülhet.
Mindenki
leült a teremben.
–
Ön nem kért ügyvédet. Miért?
–
Úgy vélem, meg tudom magam védeni.
–
Szóval. Ön megszegte a törvényt azáltal, hogy muglik előtt varázsolt, sőt,
súlyosan meg is sérültek. Az egyik még mindig a halál küszöbén áll. Beismeri?
–
Beismerem.
–
Miért tette ezt? Van rá valami oka?
–
Érzelmi felindultságból tettem.
–
Érzelmi felindultság? – állt fel az ügyész, Lucius Malfoy. – Erre vár
kegyelmet?
–
Senki nem szólította, Lucius. Kérem amíg nem kap utasítást tőlem, addig ne
beszéljen.
Mogorva
arccal leült.
–
Mondja el, kérem az
elejétől, hogy mi történt.
1. Fejezet
–
Otthon voltam. Ron Weasley, a férjem éppen elment dolgozni. A gyerekek
iskolában. Én lebetegedtem, ezért kivettem egy hét szabadságot. Mint utólag
kiderült, a stressz és a fáradtság okozta leginkább. Éppen pihenni készültem,
ezért felmentem a szobámba. Most, hogy egyedül voltam, ami igen ritkán fordult
elő velem, úgy döntöttem, nosztalgiázom egy kicsit. Elővettem egy albumot, és nézegetni
kezdtem a régebbinél régebbi képeket. Egyszer csak a szemembe ötlött egy kép,
ami eszembe juttatott egy mélyre eltemetett emléket: a szüleimet. Annakidején
csak úgy otthagytam őket, és kitöröltem az emlékeiket rólam, hogy Voldemort ne
zargassa őket. Azóta elfelejtettem őket, vagy még inkább nem is akartam róluk
tudomást venni, túl mély sebet szakítanék fel vele. És most megtörtént, amit
eddig is el akartam kerülni. Úgy döntöttem, hogy megnézem, mit csinálnak
mostanában. Harry Potter barátomtól el próbáltam kérni a láthatatlanná tévő
köpenyét, de épp aurori kötelességeit teljesítette. Éppen ezért százfűlé
főzetet készítettem, hogy ne vegyenek észre. Vagyis… már eleve volt otthon,
hobbim a hasznos bájitalok készítése. Aztán rájöttem, hogy felesleges, úgysem
ismernek fel. Elindultam hát. Jól emlékeztem a helyre, ahol laktam, és tudtam,
hogy hova lehet feltűnésmentesen hoppanálni. Elsétáltam a házig, miközben régen
elzárt emlékek ezrei tódultak az agyamba. Kissé megszédültem, ezért leültem a
padkára. Hányszor ültem itt kiskoromban is! Mikor kitisztult a fejem,
továbbindultam. Megálltam a ház előtt. Valami megváltozott. Nem volt frissen
nyírva a gyep, nem voltak gondozva a virágok, mindent belepett a gyom. Pedig
mindig is tisztaságmániások voltak. Ekkor apám kilépett a teraszra. A szívem
hatalmasat dobbant, és a számba haraptam, hogy ne ugorjak a nyakába sikítva,
mint kiskoromban. Hirtelen nem is éreztem magam olyan érett, komoly ügyvédnek,
mint aminek mindig is mutatkoztam. A sírás kerülgetett. Apám felém nézett. A
haja kezdett őszülni a homlokánál, új szemüveget vett, és lenyírta a bajszát.
Nem állt jól neki, de én mégis szívem szerint szétcsókoltam volna az arcát.
–
Mi a gond, hölgyem? – kérdezte. – Hölgyem! Fel sem ismert! Persze, tudtam eddig
is, hogy nem fog, hiszen a bűbáj hatása nem múlik el semmitől. Egyszer sem
tudták bizonyítani, hogy sikerült visszanyerni valakinek az emlékezőképességét.
Persze vannak legendák, miszerint volt, akinek sikerült, de ez csak mendemonda.
És most mégis… mikor rám nézett, mintha kitágult volna a pupillája, mintha a
felismerés csillant volna fel benne… de ez csak önámítás. Tudom jól, hogy
lehetetlen.
–
Várjon csak egy kicsit! – szólt a miniszter. – Szóval maga betegen csak úgy
elment a muglikhoz? Hogy lássa a szüleit?
–
Igen, így van – válaszolt. – De nem voltam komoly beteg, csak fáradtság…
–
Szabadságot vett ki. Ágyban kellett volna maradnia.
–
Úgy tudom, a szabadságot úgy töltöm, ahogy akarom.
–
Ebben igaza van. Lucius? Valami közbevetés?
–
Majd a végén, bíró úr.
–
Rendben. Folytassa, kérem!
2. Fejezet
–
Szóval megkérdezte, hogy van-e valami bajom. Én meg ott álltam, és egy hang sem
jött ki a számon. Megkérdezte, hogy kérek-e teát. Imádom apám teáit, nem tudtam
ellenállni a gondolatnak, hogy ennyi idő után be ne menjek a házukba, és igyak
a friss, forró teából, sok tejjel, ezért bólintottam. Bekísért. A házban
mézeskalácsszag terjengett. Eszerint anyám is itthon van.
Pillanatok alatt átállt az agyam: mikor beléptem, apám tartott meg, mert
hirtelen összerogytak a lábaim. Amint viszont visszaálltam a lábamra, minden
olyan… nem is tudom… olyan volt, mintha nem is történt volna semmi. Úgy éreztem
magam, mintha megint kislány lennék, de nem volt szabad ezeket az érzéseket
kimutatni. Nem nézhettek bolondnak.
–
Hát ez meg ki? – lépett be megdöbbenve édesanyám. Mintha a szeme könnybe lábadt
volna egy pillanatra, de aztán pislogott kettőt, és már nem is tudtam, hogy
csak képzeltem-e, vagy igazi volt.
–
Az utcán volt. Ha láttad volna az arcát…
–
Most is furán bámul minket. Szerintem kicsit ijesztő. Hogy hívnak?
Nyitottam
volna a számat, de nem jött hang.
–
Hoznál teát, szívem?
–
Hozok, persze.
–
Sokkot kaphatott – találgatott apám.
–
Nem is tudom… hívjam a mentőket? Vagy inkább a rendőrséget? – kiabált anyám a
konyhából.
Muszáj
volt valamit mondanom.
–
Ne hívják, kérem. Semmi gond, csak… – Kellett egy fedő sztori, és eszembe
jutott a szembe szomszéd, aki még kiskoromban elköltözött, miután az apa rákban
meghalt. – Elizabeth vagyok, itt laktam annak idején a szomszédban.
–
Lizy?! – sikoltott fel édesanyám – Úr isten, de megnőttél! Nagyon megváltoztál,
rád sem ismertünk!
Befutott
egy tálca teával. Úgy kapkodott, hogy kilöttyent a teáskannából egy kevés a
földre.
–
Hadd nézzelek! Úristen, teljesen más vagy! Szinte el sem hiszem! Hogy kerülsz
te ide? Tudtommal nagyon messze költöztetek. És mi volt az utcán, amiért ilyen
furán viselkedtél?
–
Csak… az emlékek, Mrs. Granger.
–
Tegezz nyugodtan, hisz régóta ismerjük egymást!
Apám
félig felvont szemöldökkel vizsgálgatott.
–
Rendkívül sokat változtál. A hajad sötétedett, de az mindenkinek szokott
sötétedni. Viszont az arcod formája! Olyan kis kerek voltál, most meg…
–
Mikor kiköltöztünk, egy ideig elég szegények voltunk. Keveset ettünk, és
lefogytam. Azóta pedig megszoktam, hogy nem eszem olyan sokat.
Úgy
tűnt, megelégszik egyelőre ennyivel, de láttam az arcán a kételkedést.
–
A teát hogy iszod?
–
Sok tejjel.
–
Pont mint…
–
Mint? –kérdeztem. Szinte hallottam, ahogy kattognak a fejében a fogaskerekek.
–
Ööö… Mint a húgom. Ő szokta sok tejjel inni.
–
A húgod allergiás a tejre, drágám –szólt apám.
–
Ja, tényleg! Mik ki nem mennek az ember fejéből?
–
Szóval sikerült őket meggyőzni, hogy maga a szomszéd? – értetlenkedett Percy.
–
A volt szomszéd. Mindössze öt éves volt, amikor elköltözött az anyjával.
–
Áhh, Értem. Lucius, valami közbevetés?
–
Nem, majd a végén. Kíváncsi vagyok, hogy mi sül ki ebből.
3. Fejezet
Egy
ideig még kérdezgettek, hogy hogy vagyunk, anyu talált–e már új párt magának,
és velem mi a helyzet, nekem van–e már barátom, és közben ezerszer
elismételték, hogy mennyire megváltoztam. A szívem hasadt meg, mikor anyám azt
mondta, hogy milyen kár, hogy neki nem lehet gyereke. Sosem tudta, hogy mi
lesz, miután kitöröltem az emlékeiket. Úgy gondoltam, hogy vagy csak élik
tovább az életüket, vagy új gyerekeket vállalnak. De nem, azt hiszik, hogy nem
lehet gyerekük. Könnybe lábadt a szemem, amit észrevettek, és megint hazudnom
kellett valamit.
–
Kötőhártya–gyulladás lehet… mostanában mindig piros a szemem.
–
Most szerencsére nem az, csak könnyezik –nyugtatgatott anyám.
–
Láttam az udvart. Miért hanyagoljátok el ennyire? Mindig csodáltam az udvarotok
rendezettségét.
–
Nincs sok időnk. Állandóan dolgoznunk kell, mióta felmondtam.
–
Felmondtál?!
Nagyon
meglepődtem, tudniillik sikeres ügyvéd volt. (– Csak mint maga, Mrs. Granger
–szólt közbe a miniszter.)
–
Igen. Egyszer azt vettem észre, hogy nem tudok annyira koncentrálni az ügyeimre,
mint korábban. Sorra vesztettem a pereket, pedig azelőtt szinte sosem történt
ilyen. Mintha valami kis pöcök kipattant volna a fejemből. Egy kis pöcök, ami
összetartotta a gondolataimat. Azóta könyvelő vagyok, így is viszonylag sokat
keresek, de sokkal kevesebb időm marad bármi másra.
–
És akkor ennyit a kertről?
–
Nem –szólt közbe apám. – Az a kert mindig is fontos volt nekünk. Úgy
gondoztuk, mintha… mintha a gyerekünk lenne.
Ez
részben igaz is volt. Bár igazából csak azért gondozták annyira, mert annyira
szerettem ott játszani.
–
Egy kertészt fogunk alkalmazni. Pénzünk az telik rá.
–
Ó, én ismerek egy jó kertészt! – hazudtam. A szám magától mondta ki a szavakat.
–
Igen? –örült meg anyám. – Akkor szólnál neki? Holnap már jöhet is.
–
Ő is örülni fog szerintem.
4. Fejezet
Este
nem igen tudtam aludni. Másnap rögtön, miután kiürült a ház, magamhoz vettem
egy kis százfűlé főzetet, és hoppanáltam. Még sötét volt. Besétáltam a
városközpontba, ahol a legátlagosabban kinéző férfi válláról elcsentem egy
kihullott hajszálat. Beleraktam az itókámba, majd elmentem ruhákat venni.
Farmernadrágot vettem sima zöld pólóval, és egy bakancsot, meg fehérneműket.
Egy sikátorban ittam pár kortyot, aztán átöltöztem. Jól körbenéztem előtte,
hogy nehogy észrevegyen valaki. Fájt a bokám, valószínűleg már az eredeti
fickónak is volt valami baja a lábával. Visszakacsáztam a szüleim házához.
Becsengettem.
–
Jó napot! – köszöntem.
–
Ó, maga a kertész? – apám volt. – Fáradjon beljebb! Kér egy teát?
Persze,
hogy kértem.
–
Hogy hívják?
–
Joseph. Őőő… Joseph Lovegood. – Ez volt az első név, ami eszembe jutott.
Tudtam, hogy az igazi Lovegoodékat nem ismerhetik, úgyhogy nem volt mitől
félnem. Apám kezet nyújtott, és bemutatkozott.
–
Joseph, maga idevalósi? Nem olyan rég költöztem ide.
–
Mintha már láttam volna párszor a városban. Itt lakik egy rokonom. Ő hasonlít
rám nagyon. Ha őt megkérdezik, akkor úgyis letagadja. Nagyon fennhordja az
orrát.
–
Miért?
–
Mert… Hát mert neki valami előkelő munkája van, én meg kertészkedem.
–
Mit dolgozik? – lépett be a szobába anyám, miközben a kabátját vette.
–
Nekem nem akarja elárulni. Szóval – próbáltam elterelni a szót –, hol vannak a
szerszámok?
–
Megmutatom. Kérem, nyírja le a füvet, és gyomláljon is! Úr Isten! Már ennyi az
idő? Nekem rohannom kell, a férjem még marad egy kis ideig. Jó munkát!
–
Önnek is, asszonyom!
Elviharzott.
A kocsi kerekei csak úgy csikorogtak az úton, mikor elindult.
–
Igazából nekem is mennem kellene – mondta apám. – Ma ügyeletes vagyok.
Ő
tanár. Általában fél hétre kell beérnie, de mikor ügyel, akkor hamarabb egy fél
órával.
–
Rendben. Majd vigyázok a házra!
–
Remélem is!
Ő
is elment. Egyedül maradtam abban a házban, amiben leéltem életem nagy részét,
de évek óta nem láttam.
–
Először gyomlálok, utána nézelődök! –szóltam rá magamra.
Elővettem
egy gyomláló–kesztyűt, és kimentem az udvarra. Szerencsére jó erőben lévő
testet szereztem. A csámpaság sem gátolt a kertészkedésben. Szépen elkezdtem
kihúzogatni a gazokat. Megfog, kicsit ránt, hosszan, erősen húz, nagyot ránt,
és már kint is van. Ez a saját módszerem. A saját testemben a harmadik után
elfáradtam volna, de egy erős férfitesttel nem volt olyan nehéz. Sőt, a sok
procedúra sem kellett, egy–két rántással már ki is téptem a földből.
Meglepődtem az emberi test lehetséges erejétől, hiszen én sosem az erőmre
edzettem. Én agyra gyúrtam. Gyorsan haladtam, de a kert felénél mégis pihenőt
tartottam. Hajtott a kíváncsiság. Besétáltam a házba, ittam egy teát, majd
nekiálltam nézelődni. Tudtam, hogy nem turkálhatok, mert mégiscsak egy „idegen”
vagyok ebben a házban. Még a végén azt hiszik, hogy rabolni jöttem, és rendőrt
hívnak. Szépen, komótosan végigmustráltam mindent, ami csak látható helyen
volt. A nappali nem változott sokat. Az asztal egy méterrel arrébb került, egy
új festmény lógott a falon, és igazából minden más a helyén volt. Elindultam az
emeletre, ahol a szobák voltak. Először a szüleim szobájába mentem be. Az
ablakon át láttam, hogy a nap pillanatokon belül felkel. Körbenéztem a mindig
derűsen sárga szobán, és elmosolyodtam. Még mindig egy takaróval alszanak,
pedig minden reggel elmondják, hogy az éjszaka folyamán a másik ellopta a
takarót. Még egy szoba volt, ami nagyon érdekelt. Igazából ez érdekelt
legjobban. A saját szobám. Kimentem a szobából, és megálltam a saját ajtóm
előtt. Megfogtam a kilincset. Észrevettem, hogy mennyire izzad a tenyerem.
Vettem egy nagy levegőt, majd csukott szemel beléptem. Becsuktam magam mögött
az ajtót. Légmozgást éreztem a szobában. Biztos nyitva maradt az ablak.
Hirtelen kinyitottam a szemem. Egy pillanatig álltam, majd sírva
összeroskadtam. Semmi nem változott. Amikor elmentem, mindent kiürítettem,
eltüntettem az ágyat, a szekrényt, egyedül a függönyt hagytam a helyén. A szoba
most is teljesen üresen állt. Az ablak azóta nyitva lehetett, mióta elmentem. A
padló penészes volt a sok beesett esőtől, a vakolat az ablak környékén
elszürkült és mállani kezdett. Olyan sivár volt, hogy nem bírtam elviselni. Azt
hittem, berendezték, vagy legalább becsukták az ablakot! De nem, a szoba is
kitörlődött az emlékezetükből, és mintha azóta is észlelhetetlen lenne
számukra. Ott ültem, majd elfeküdtem, és elaludtam.
5. Fejezet
Arra
keltem, hogy valaki hazajött. Éppen a lépcsőn jött felfelé. A lépések
ritmusából rájöttem, hogy anyám az. Felálltam, és észrevettem, hogy lötyögnek
rajtam a ruhák. Elővettem a bájitalomat, de végül mégsem ittam belőle. Valami
olyasmi járt a fejemben, ha esetleg meglátnának engem, amint kijövök a saját
szobámból, akkor az akkora érzelmi sokk lenne, hogy visszatérne az emlékezetük.
Ki is léptem. Éppen anyám orra elé. Megállt, és csak nézett rám.
–
Lizy! Hát te meg?
–
Én… Az a kertész engedett be.
–
És mit keresel itt?
–
Igazából… – valamivel ki kellett vágnom magam. – Emlékeket keresek.
–
Emlékeket? – hüledezett.
–
Igen. Apámról. Emlékeztem egy szobára, ami pont a mi házunkra nézett, és
gondoltam, ha onnan…
–
Milyen szoba?
–
Hát ez itt! – rámutattam az ajtóra.
Csak
nézett rám. Nem fordult az ajtó felé, még a szemét sem mozdította meg.
–
Nincs ott semmi. Lizy, jól érzed magad?
–
De nézd meg, kérlek!
–
Ne butáskodj! Semmi sincs ott.
–
De igen, csak fordítsad…
Arcon
csapott.
–
Nincs ott semmi! – zokogta. – Semmi, érted? Menj innen!
–
De…
–
Menj! – kiáltott rám.
Szó
nélkül távoztam. Közben megnéztem a nappaliban az időt: este nyolc óra volt. Az
érzelmi teher és a fáradtság teljesen kiütött.
6. Fejezet
Másnap
visszamentem, de később, mint tegnap, hiszen még nem végeztem a kerttel.
Felvettem a ruháimat, megittam azt a gusztustalan löttyöt, majd bekopogtam.
–
Ki az? – hallatszott bentről.
–
Joseph. A kertész.
–
Jöjjön be!
Bementem.
Apám öltözködött éppen, indulni készült. Anyám takaróba bugyolálva ült az
ágyon.
–
Képzelje, Joseph, belázasodtam! – siránkozott anyám. – Sosem szoktam beteg
lenni.
–
Jobbulást! –mosolyogtam rá. – És bocsánat, amiért tegnap csak így itt
hagytam mindent, de családi krízis. Lehet, hogy a lányom amnéziás lett –
komorodtam el. – Motorbaleset. Új fiúja van… vagyis csak volt.
–
Ahh, a fejem! – nyögött anyám. Rájöttem, hogy az
érzelmekkel tilos játszani, mert egyaránt megterheli a szervezetet és a lelket.
– Nagyon sajnálom. Remélem csak valami átmeneti feledékenység.
–
Én is remélem. De ma befejezem, amit elkezdtem! Ígérem!
–
Ugyan, ha családi dolgokról van szó, akkor mindent félre kell tenni. A munkát,
a barátokat, a büszkeséget.
–
Ezt hallania kellett volna a testvéremnek is – viccelődtem.
–
Jól van, szívem, én indulok –szólt apám. – Önnek pedig sok sikert a munkához és
a családjához, Joseph!
–
Köszönöm, Mr. Granger! Jó munkát!
Mikor
kilépett, láttam egy sunyi mosolyfélét az arcán: nagyon régen mehetett ilyen
későn munkába, és nagyon régen vezethetett már, hiszen mindig anyám vitte el a
kocsit.
–
Akkor én neki is látok.
–
Rendben!
Kimentem,
és folytattam a tegnap elkezdett gyomlálást. Sokkal jobban siettem, mert még ma
be akartam fejezni az egész kertet. A gaz eltüntetése után kértem egy teát,
utána lenyírtam a füvet. Imádom a frissen nyírt gyep illatát, úgyhogy mikor
végeztem, lefeküdtem a földre, és szipákoltam magamba a levegőt. Fél óra
telhetett el így, utána nekiálltam a virágágyást rendbe hozni. A régi
növényeket megöntöztem, már ami életben maradt belőlük. Az elpusztultak helyére
újakat ültettem. Ittam még egy kis százfűlé főzetet, aztán elkezdtem
megmetszeni a bokrokat és összeszedni a régen elhullott leveleket a diófa
alatt. Összeszedtem a szertehagyott dolgokat, bevittem a szerszámokhoz.
Találtam még pár kihagyott gyomot, azokat könyörtelenül kitéptem. Végeztem. Az
udvar úgy ragyogott, mint gyerekkoromban. Akkoriban is mindig segítettem
apámnak rendbe tenni, de most teljesen egyedül is megcsináltam. Jól
megizzadtam, ezért bementem kérni egy teát, de anyám elaludt. Éreztem, hogy
megint múlik a főzet hatása, de nem maradt több, hogy igyak. Csináltam egy
cetlit, amin az állt, hogy a pénzért majd egyszer visszajövök, de mielőtt
elhelyeztem volna, hallottam, hogy apám hazajött. Hirtelen támadt egy ötletem.
Nem voltam biztos benne, hogy jó lesz–e így, de gondoltam, megpróbálom.
–
Szia, szívem, megjöttem! – kiáltott apám, mikor belépett.
–
Szia, drágám… – ásított egyet – úgy tűnik, elaludtam.
–
Gyere, menjünk fel a szobába, pihend ki magad!
Lassan
elindultak felfelé. Én ott vártam az ajtóm előtt. Apám anyámat átölelve kísérte
fel a lépcsőn. Mikor felértek, észrevettek.
–
Hát Joseph, maga meg mit csinál itt? – kérdezte apám.
–
Mutatni szeretnék önöknek valamit.
–
Ugye nincs baj?
–
Jaj, a fejem… –sopánkodott anyám.
–
Nem. Vagyis… Nézzék meg maguk. Jöjjenek közelebb.
Éreztem,
hogy bármelyik pillanatban átváltozhatok. Megálltak előttem. Mind ott
gyülekeztünk az ajtóm előtt.
–
Kérem, nézzenek balra!
–
Minek? – kérdezte apám, most már kissé türelmetlenül. Nem nézett balra.
–
A fejem! – nyögött most már egész hangosan anyám.
–
Csak csinálják! – szinte kiabáltam.
–
Ha nem mondja meg, mit akar, esküszöm, hogy…
Megfogtam
mindkettejük állát, és mielőtt reagálhattak volna, erővel elfordítottam a
fejüket. Anyám felsikoltott, apám pedig hátraesett. Ebben a pillanatba
elkezdtem visszaváltozni, de az átalakulást nem látták. Nem tudták levenni a
szemüket az ajtóról. Mikor teljesen visszanyertem a testemet, megfogtam a
kilincset, és kinyitottam az ajtót. Apám felüvöltött, anyám arca teljesen
elfehéredett annak ellenére, hogy lázas volt. Elővettem a varázspálcámat,
beugrottam eléjük, és visszavarázsoltam minden bútort a helyére.
–
Visszatértem! A lányotok vagyok!
Apám
elvesztette az eszméletét, anyám szájából véres hab buggyant ki. Ráeszméltem,
hogy túlzásba vittem. Olyan méretű érzelmi sokkot kaptak, mint azelőtt még soha
senki. Egy olyan löketet, amit az emberi elme nem tud elviselni…
7. Fejezet
–
Kérem, Mrs. Granger, hagyja abba a sírást!
–
Hagyja, majd én befejezem a történetet – szólt Lucius Malfoy.
–
Rendben.
–
Mrs. Grangert az említett szoba előtt találtuk meg, zokogva a szüleire borulva,
miután feljelentést kaptunk a szomszédban lakó kvibli öregasszonytól. Az anyja
már majdnem halott volt. Először azt hittem, ő ölte meg, de mint a történetből
kiderült, nem így történt. Már akkor is furcsa volt, hogy nem találtunk semmit,
amivel bántalmazhatta volna. A pálcán elvégzett legutolsó varázslat a
patrónusbűbáj volt. Az apja csupán az eszméletét vesztette el, és kisebb agyi
károsodást szenvedett. Legfeljebb dadogni fog. Valószínűleg most már emlékezni
fog magára, Granger!
–
Lucius! Nincs sértegetés! Maga nem rég érdemelte csak ki a bizalmunkat, úgyhogy
ne szálljon el magától!
–
Elnézést. A lényeg, hogy legfeljebb dadogni fog. Hogy megbocsát-e Mrs.
Grangernek? Ez már nem ami dolgunk. A vád súlyos testi sértés, és
maradandó lelki terror.
–
Nem szándékos volt! – zokogott Hermione. – Nem akartam ezt tenni a saját
szüleimmel!
–
Végül mégis megtette. És úgy tűnt, előre megtervezte. Hiszen mondta: támadt egy
ötlete, és utána ott várt rájuk.
–
Nem gondoltam, hogy ez lesz belőle! Csak jót akartam!
–
Csak jót, mi? Hát nézze meg, mit csinált…
–
Lucius! Elég volt! Mrs. Granger, a bűne bűn marad, akár szándékos, akár nem.
Mivel meglátásom szerint nem olyan súlyos a bűncselekmény, hiszen nem halt meg
senki, nem küldöm az Azkabanba. De három hónap szabadságvesztésre ítélem. És
még hálás is lehet. A családját értesítjük. A perről tudnak már, de a
büntetésről még nem. Még sosem volt börtönben, igaz? Az lesz a legnehezebb,
hogy tudja majd, hogy magára hagyta a családját. Feleannyi lesz a kereset, de a
kölykök úgyis Roxfortban vannak. És csak pár hónap. Utána olyan lesz, mint az
áldás. Magának és a családjának egyaránt.
Lehunyta
a szemét, sóhajtott, majd mikor kinyitotta, már nem Hermionéra nézett. A szeme
a szürke semmibe meredt.
–
Vigyék. A Tárgyalást berekesztem.
Hatalmasat
csapott az asztalra a kalapácsával.
8. Fejezet
–
Szia, apa.
–
Sz-szia, Her-hermion-ne!
–
Hogy vagy?
–
Jól, k-köszönöm. És É–Édesanyád is már eg-egészen j-jól van.
–
Ő emlékszik rám?
–
Igen.
–
Akkor jó – egy könnycsepp csordult ki a szeméből.
–
N-ne sírj, éd-édesem!
–
Még két hónap!
–
Ham-hamar el fog t-telni, hi-hidd el – lágyan a lányára mosolygott.
–
Nem haragszotok rám? Te dadogsz, anya pedig kómába esett.
–
Tudod… M-mindvégig, amíg ne-nem emlékeztünk rád, szom-szomorúak vol-voltunk.
Rett-rettentően. De nem ta-találtuk az okát. A-azt hittük, hogy éd-édesanyád új
munkája mi-miatti kevés szaba-szabadidő miatt. De végig t-te voltál az oka.
Most m-már boldogok vagyunk, m-mert újra itt vagy ne-nekünk.
–
Legalábbis két hónap múlva itt leszek nektek.
–
M-most megyek, van itt m-még valaki, aki be-beszélne v-veled. Szer-szeretlek,
kicsim!
–
Én is! Mondd meg anyának is!
Az
apja kiment. Helyébe Ron bukkant fel. Leült, és nézték egymást pár pillanatig.
Ron szólalt meg először.
–
Szia… – kezdte Ron.
–
Bocsáss meg! – fakadt ki Hermione. – Bocsáss meg nekem! Egész eddig úgy álltam
a szüleimhez, mintha halottak lennének. Úgy éreztem magam, mint Harry! Mint aki
elvesztette a szüleit. Mintha én öltem volna meg őket! Én mondtam ki a felejtés
átkot! Azt hittem, erős vagyok. Azt hittem, kibírom majd, hisz Harry is
kibírta. De csak most döbbentem rá: míg ő mindvégig árva volt, én csak menet
közben lettem az! És sokkal nehezebb úgy elviselni az űrt, ha eddig kitöltötte
valami, mintha mindig is űr lett volna ott. Elég volt egy fénykép a szüleimről,
és a seb felszakadt. Nem tudtam ellenállni és elmente…
–
Tudom. Nem haragszom. Én is ilyesmit tettem volna, ha megtudom, hogy hogyan
éleszthetem fel Fredet. Csak a gyerekeket sajnálom. Tudod… kellesz nekik. És…
nekem is szükségem van rád. Hiányzol.
Hermione
nem tudta tovább visszatartani a zokogását. Úgy terült ez az asztalon, mint egy
hatéves, akire rászóltak, hogy ne rosszalkodjon. Ron szemében is megjelent egy
könnycsepp.
–
Vége a beszédidőnek! – szólt egy őr.
–
Szeretlek, Hermione.
–
Én is szeretlek, Ron!
Egészen
addig néztek egymás szemébe, amíg a könnyeivel küszködő Hermionét ki nem
vezették a szobából, vissza a cellájához.
*Vége*
Szavazás
Amennyiben, ez lehetséges, egy rövid (1-2 mondatnyi) szöveges magyarázatot
fűzzetek a pontokhoz, hogy az írók láthassák, mire kapták az adott
pontszámot! A hozzászólásba másold be, a
kategóriákat, és írd oda a pontszámaidat.
Stílus
A történet olvasása közben mennyire találtad az író stílusát élvezhetőnek, kiforrottnak és gördülékenynek?
0-5-ig pontozható
Kulcsok Felhasználása
A
választott kulcsok felhasználását mennyire találtad ötletesnek,
egyediknek? FIGYELEM! Ez esetben a "karakterek" pont alatt csak azt kell
figyelembe venni, hogy mennyire felelt meg a felhasználási
feltételeknek.
Karakter: 0-5-ig pontozható
Helyszín: 0-5-ig pontozható
Varázstárgy: 0-5-ig pontozható
Fogalom: 0-5-ig pontozható
Titkos kulcs: 0-5-ig pontozható
Cselekmény
A leírt történetet mennyire találtad fordulatosnak, eseménydúsnak, izgalmasnak?
0-5-ig pontozható
Szereplők
A történet főszereplőinek és mellékszereplőinek mennyire sikerült megragadni a személyiségét, és azt átadni az olvasóknak?
0-5-ig pontozható
Szubjektív vélemény
Téged személyesen, abszolút szubjektíven mennyire fogott meg a történet?
0-5-ig pontozható
8 megjegyzés:
Stílus 4 pont
Kulcsok felhasználása
karakter - 1 pont
helyszín - 3 pont
varázstárgy - 4 pont
fogalom - 4 pont
titkos kulcs - 4 pont
Cselekmény - 4 pont
Szereplők - 4 pont
Szubjektív vélemény - 4 pont
Kedves Író!
Kezdjük az elején, az alapötletes hibádnál.
Hermione szülei fogorvosok, és miután kitörölte az emlékeiket, szépen elküldte őket Ausztráliába, ahová nem lehet csak úgy áthoppanálni.
De ha eltekintünk ettől az AU és OOC feltételezéstől, ez az írás akkor sem dráma, mert ahhoz kevés, minden sírás ellenére, ugyanis hihetetlen az alapkaraktered. Mione egy okos lány, és nem így fogna hozzá a szülei emlékeinek visszaállításához, lévén az agyba piszkálni meglehetősen komoly dolog. Szerintem egy szoba nem elég arra, hogy minden emlék hirtelen visszatérjen, pláne nem egy időben két embernél is.
(Szerintem ha Mio sötét varázslatot/szürkét/illegálist csinál, akkor van olyan intelligens, hogy el tudja azt leplezni, de itt, ebben a történetben nem. Csak rángatják az események, hibát-hibára halmoz.)
A másik, amit nem értek, ez a sok fejezet... minek ennyire széttagolni? Annyira nem hosszú ez az írás, már ne haragudj.
Pontok:
1., stílus: 4 pont
2., Kulcsok:
karakter - 1 pont. Ide felesleges volt Luciust választani, bárki megfelelt volna.
helyszín - 4 pont
varázstárgy - 4 pont
fogalom - 1 pont ? esküszöm, hogy nem értem, minek kéne szürkének lennie?
titkos kulcs - 4 pont
3., Cselekmény: gyors, ahhoz képest pláne, hogy dráma lenne a választott műfajod.
3 pont
4., Szereplők:
2 pont
OOC figyelmeztetés nincs, pedig itt mindenki az.
5., Tetszés:
Bocsánat, de nem. Nagyon nem. 2 pont.
Kívánok az enyémnél lényegesen több pontot Neked!
Mariann, Kritika Klub tag
(megtalálsz minket a Merengő fórumán)
Stílus - 3 pont
Kulcsok:
karakter - 1 pont
helyszín - 3 pont
varázstárgy - 4 pont
fogalom - 2 pont
titkos kulcs - 3 pont
cselekmény - 3 pont
szereplők - 2 pont
szubjektív vélemény - 3 pont
Be kell vallanom, hogy utálom a Lumionét, de ez nagyon tetszett, elismerésem, nagyon jól sikerült.
Stílus - 5 pont
Kulcsok:
karakter - 5 pont
helyszín - 5 pont
varázstárgy - 5 pont
fogalom - 5 pont
titkos kulcs - 5 pont
Cselekmény - 5 pont
Szereplők - 5 pont
Szubjektív vélemény - 5 pont
Ezzel a történettel kezdtem az olvasást… bár ne tettem volna. Kellett is rá aludnom egy kicsit és most újra elolvasva sem lett jobb. Kevés dolgot tudok hozzáfűzni. A kulcsok kuszák és értelmetlenek, csak úgy belecsaptad őket mint virslit a lecsóba. A stílusoddal még kibékülnék mert amolyan tipikusan kis könnyed így kora estére de összességében… a szereplőkkel együtt valamit itt nagyon félrelőttél.
Stílus: 5
Karakter: 1
Helyszín: 5
Varázstárgy: 5
Fogalom: 1
Titkos kulcs: 4
Cselekmény: 2
Szereplők: 2
Szubjektív: 2
Stílus: Nekem kicsit életidegen volt. Nem így beszélnek az emberek, a leírások is nagyon hivatalosak voltak. Ez egy irodalmi munka, lehetett volna kicsit szabadabb. 4p
Kulcsok
Karakter: Halványan érzékeltem, hogy ő is ott van, de nem volt túl Luciusos. 1p
Helyszín: Stimmol. 5p
varázstárgy: Az is. 5p
Fogalom: ??? 1p
Titkos kulcs: Igen, jó volt benne, bár szerintem, kicsit túlragoztad. 4p
Cselekmény: Nem volt rossz 4p
Szereplők: Nem voltak túl jól kidolgozva. Kicsit összefolyt mindenki. 3p
Szubjektív vélemény: 3p
Kedves Író!
Először is nem értem, miért kellett fejezetekre bontani a történetet, ráadásul a párbeszédek kellős közepén. Egyrészt a fic hossza sem kívánja meg ezt, másrészt logikátlan lépés, de ez csak egy stilisztikai megjegyzés. A másik, ami zavart, a rengeteg párbeszéd, és a leírások szinte teljes hiánya. Nem szedted külön Hermione és a szülei párbeszédét, ami gyakorlatilag egy visszaemlékezés, és a tárgyalás közbeni kérdezősködést, ez is megkavart néhol.
Hermione szülei eredetileg Ausztráliába lettek küldve, de ez is elhanyagolható tényező, végül is a fic és az eredeti történet szempontjából is mindegy, hogy utólag, évekkel a háború után hol élnek. Nem tudom elképzelni, hogy ne kereste volna meg őket a háború után rögtön, vagy ha nem is tudta volna visszaállítani rögtön az emlékeiket, akkor csak úgy eltemeti magában őket, és évekig nem is néz feléjük. Hermione épp a kitartásáról és a pengeéles gondolkodásáról híres, ráadásul annak ellenére, hogy a könyvekben keveset van a szüleivel, nyilván valamennyire családcentrikus, nem évek múltán "törne be" szülei életterébe, ráadásul egy ilyen buta hazugsággal. Minden követ megmozgatott volna már sokkal korábban, hogy velük lehessen, ha meg valamiért ez kivitelezhetetlen lett volna, akkor nem vetemedik ilyen merész és hirtelen húzásra.
Ezeket nem azért írom, mert én ilyennek akarom látni a karaktert, hanem mert az alapvető tulajdonságai ilyen viselkedést eredményeznek, ez az eljárási módszer, amit leírtam, Hermione Granger esetében szinte törvényszerű, ez alkotja a személyiségének alapját.
Lucius jelenlétét pedig abszolút nem értettem, mintha nem is lett volna, nem volt kulcsfigura.
Stílus - 4 pont, mert bevallom, a történet olvastatja magát, a visszaemlékezős-elmesélős alapötlet jó, ez felkelti az olvasó érdeklődését, hogy mi lesz a végkifejlet.
Kulcsok:
karakter - 2 pont - Ne haragudj, de annyira nem volt hangsúlyos Lucius, többet nem tudok adni.
helyszín - 5
varázstárgy - 4
fogalom - 4 pont, mert mint szó, kétszer és jelentéktelenül szerepelt, de ha átvitt értelemben akartad használni, amiben nem vagyok biztos, akkor viszont megfelelt.
titkos kulcs - 5
Cselekmény - 2
Szereplők - 2
Szubjektív vélemény - 3
Sok sikert és magas pontokat kívánok:
mrsppiton, Kritika Klub (megtalálsz minket a Merengő fórumán)
Szia, kedves Író!
Stílus: 3 pont
Nehezen szültem meg ide a pontot, azért ennyi, mert néha furcsa volt nekem az, ahogy fogalmazol. Például nem hiszem, hogy a Wizengamot bármely tagja így fogalmazna: "Maga nem rég érdemelte csak ki a bizalmunkat, úgyhogy ne szálljon el magától!"
Kulcsok:
karakter: 4 pont
helyszín: 5 pont
varázstárgy: 5 pont
fogalom: 4 pont
titkos kulcs: 5 pont
A fogalom lehetett volna kicsit ötletesebb, a karakter pedig azért négy pont, mert olyan érzésem van mintha utólag írtad volna bele a történetbe, hogy meg legyen a karakter.
Cselekmény: 4 pont
Persze, rengeteg dolog történt, unalmas nem volt, csak néhol olyan logikátlan. Hermione nem hiszem, hogy így oldana meg egy problémát, nevezetesen ész nélkül, durr bele módra.
Szereplők: 3 pont
Lucius jelenléte a történetben gyakorlatilag fölösleges volt, Hermione jelleme pedig túlságosan is eltért attól, mint amilyennek én elképzelem a könyvek és a filmek alapján.
Szubjektív vélemény: 4 pont
Nehezen, mert tényleg voltak gondjaim a történettel. Pedig maga az alap ötlet nem volt rossz, de az, ahogy kidolgoztad... Szerintem több van benne ennél.
Köszönöm, hogy olvashattam!
Ancsa1537 Kritika Klub (Megtalálsz minket a Merengő Fórumán. :-D )
Megjegyzés küldése