A háború véget ért, a világban béke honolt, hőseink pedig boldogan éltek, míg meg nem haltak. Vagy talán mégsem? A házasság nem könnyű; nem elég megszerezni valakit, meg is kell tudni tartani. És ha úgy érezzük, egyedül nem tudunk megbirkózni a felmerülő nehézségekkel, nem szégyen segítséget kérni. Akár egy párkapcsolati szakértőtől is…
Kategória: alternatív
univerzum, általános
Kulcsok: Harry Potter, Godric's Hollow, Nefeledd gömb, Lapos, Ételmérgezés
Korhatár: 14Jogok: Minden jog J.K.R. tulajdonát képzi.
A kékkel jelzett részek a dőlt betűt helyettesítik. Sajnos a blog nem minden esetben akart együttműködni velünk...
PÁRTERÁPIA, KÖVETKEZMÉNYEKKEL
„Egy házasság
akkor jó, ha mindkét fél jól érzi magát benne.” (Lynn Barber)
*
– Kérem, üljön vissza a helyére, Mr. Weasley! – utasította Ront a
gyógyító szelíd határozottsággal, mire a varázsló ellenséges tekintettel
méregetni kezdte.
Sebastian Eagle tíz éve foglalkozott párkapcsolati tanácsadással, és ezen
idő alatt rengeteg páciense, vagy ahogyan ő szerette hívni őket,
beszélgetőpartnere volt már, így nem ijesztette meg sem a férfi tekintete, sem
a szavai.
– Elegem van magából – dühöngött Ron, majd elindult az ajtó irányába,
hogy nyomatékot adjon ennek az érzésének, de a gyógyító hangja megállásra
késztette:
– Ezzel csak azt bizonyítja, hogy igazam van.
Hermione szomorú, kissé keserű tekintettel nézett férjére, miközben az
járt a fejében, hogyan jutott el a házasságuk idáig.
*
Hermione Granger határozott, céltudatos nőnek tartotta magát, és úgy
gondolta, két lábbal áll a földön. Az életet realista alapon szemlélte, sosem
követte el azt a hibát, hogy ábrándozik. Ezen tulajdonsága teljes ellentétben
állt barátnőjéével, aki egyedüli lánygyermekként egész kislánykorától kezdve a
herceget várta, akit tízévesen meg is talált Harry Potter személyében.
Hermione tervei között szerepelt a házasság, és idővel a családalapítás,
mindazonáltal nem gondolta volna, hogy a nagybetűs élet ilyen lesz. A háború végeztével
hármójuk közül csupán ő végezte el a Roxfortot, míg Harry és Ron inkább az
iskola újjáépítésében segédkeztek. Ő viszont nem akarta félbehagyni, hiszen a
szülei mindig arra tanították, hogy amit elkezd, azt fejezze is be. Így Ronnal
szerencsére elég sűrűn tudtak találkozni, ami megerősítette az egymás iránti
érzéseiket. Az évzáró napján pedig párja felvetette, hogy házasodjanak össze.
Hermione konzervatív szemléletű családban nevelkedett, ahol gyakran hallotta,
hogy nem kell elkapkodni semmit. Ő maga is hitt ebben, ugyanakkor úgy vélte, ez
jó alapot szolgáltat ahhoz, hogy még jobban megismerjék egymást.
Maga sem tudta volna megmondani, mikor vált az életük egyhangúvá. Vagy
mindig is ez jellemezte, csak nem volt hajlandó tudomást venni erről? Nem tudta,
nem értette. Ugyan messze állt tőle az ábrándozás, olykor mégis eszébe jutott,
hogy egész biztosan nem így képzelte volna a háború utáni életét. Hiányzott
belőle a tűz, a szenvedély, de ezt még magának is nehezen óhajtotta bevallani.
Ahogy néha rápillantott a kanapén hortyogó párjára, akinek ilyenkor gyakran egy
nyálcsík folyt le az állán, vagy amikor evés után mindig kigombolta nadrágjának
felső két gombját, mert úgy teleette magát, az jutott eszébe, hogy olyanok,
mint a százéves házasok.
Ron nagyon könnyen beleszokott a kényelmes életbe. Egyre kevesebbet
mentek el valahová vacsorázni, helyette a boszorkány munka után még nekiállt
főzni, amikor pedig párja hazaért, együtt elfogyasztották az ételt. Ezután Ron
leheveredett kedvenc kanapéjára, és gyakran elnyomta az álom, mire végzett az
elpakolással.
Ez volt az egyik ok, ami miatt nem egyszer összekaptak már. Hermione is
használta ugyan a pálcáját, de voltak tevékenységek, amiket szeretett anélkül
végezni. Ilyen volt például a süteménysütés, mert ez a nagymamájával töltött
közös délutánokra emlékeztette, vagy a fenyőfa díszbe öltöztetése karácsonykor.
Vele ellentétben viszont Ron mindenhez a pálcáját használta, a boszorkány
szerint nem egyszer átesve a ló túlsó oldalára, ugyanakkor voltak olyan dolgok,
amiket még így sem tett meg soha, pedig tényleg csak egy mozdulatába került
volna. A szennyes tányérokat a mosogatóban hagyta, a koszos zoknit a hálóban,
és ezekkel az őrületbe tudta kergetni őt. Ron ilyenkor csak türelmetlenül
legyintett „majd később megcsinálom”
felkiáltással. Egyszer, amikor végre rávette a mosogatásra, párjának sikerült
eltörnie három tányért, aminek az lett az eredménye, hogy inkább megcsinálta
helyette.
Néha eltöprengett rajta, hogy azok a dolgok, amiket most problémának
érez, miért nem tűntek fel neki rögtön az elején? Tényleg igaz volna, hogy a
szerelem vakká tesz? Hét éve voltak együtt, hat éve voltak házasok, és egyre
többet gondolt arra, hogy valami hiányzik a kapcsolatukból. Ha a szüleire vagy
Ronéra gondolt, irigység fogta el. Hosszú évek óta házasok, és bár ott is
nyilvánvalóan vannak kisebb problémák, ők képesek ezeket megoldani, míg ők
Ronnal képtelenek arra, hogy a felmerülő gondjaikról beszéljenek. Nem tud vele
beszélni, mert tudja, hogy ő nem egy lelkizős alkat. Neki ellenben olykor
szüksége van arra, hogy olyan valakivel beszéljen, aki meghallgatja, átérzi a
problémáit.
Harryvel tudott beszélgetni. Őszintén. Akárhányszor fordult elő, hogy
szüksége volt egy barátra, ő ott volt. Meghallgatta, mert neki erre volt szüksége,
és tisztában volt ezzel. Miért van ez? Miért a legjobb barátja az, akinek
bármit elmondhat, és nem a tulajdon férje? Kérdések, melyre azóta sem találta
meg a választ.
Ugyanakkor küzdeni akart Ronért, elvégre eddig sem adott fel soha
semmit. Nem akarta annyiban hagyni a házasságát. Nem akart elválni. Az, hogy
gondjaik vannak – amiket egyébként úgy gondolta, csak ő érez –, nem szégyen,
még a legjobb házasságban is előfordul, de nem az a megoldás, hogy feladja. Meg
kell próbálni helyrehozni.
Az édesanyja javasolta, hogy keressenek fel egy párkapcsolattal
foglalkozó szakembert.
– Ez egyáltalán nem szégyen, Hermione –
érvelt az asszony. – Ha úgy érzed, nem tudsz erről beszélni Ronnal, kérjetek
segítséget egy szakembertől, akinek az a feladata, hogy a megfelelő kérdésekkel
rávezesse a párokat a problémákra, ráadásul köti a titoktartás is.
– Ron nem fog belemenni – ingatta a
fejét a boszorkány.
– Ez az ő javát is szolgálja – érvelt
az édesanyja. – Ha meg sem próbálod, egy helyben fogtok toporogni.
Gondolatmenetéből a mellette lévő szék nyikorgása térítette magához
Hermionét, ahogy Ron – még mindig paprikás hangulatban – visszaült rá.
– Megismétlem a kérdést, Mr. Weasley: gondolja, hogy a felesége
elégedetlen a szexuális életükkel?
Ron – miközben füle vörösre gyulladt – sértetten felhúzta az orrát, és
dühösen méregetve hol a tanácsadót, hol őt, odavetette:
– Kérdezze őt!
Hermione, amint ráirányult a figyelem, most először érezte, hogy zavarba
jön, amit köhintéssel igyekezett palástolni.
– Nos, való igaz, hogy az utóbbi időben kissé ellaposodott a
kapcsolatunk ezen a téren, ugyanakkor nem ez okozza a fő problémát – válaszolt
diplomatikusan, mire Ron olyan tekintettel nézett rá, mintha keresztbe akarná
lenyelni.
– Ellaposodott?!
– kelt ki magából haragosan, miközben erősen markolta a karfát. – Mit akar ez
jelenteni?
– Ron, kérlek – próbálta csitítani férjét a boszorkány, vajmi kevés
sikerrel. – Nem emiatt vagyunk most itt.
Már bánta, hogy kinyitotta a száját. Tudhatta volna, hogy ezzel a
kijelentéssel a másik büszkeségébe tipor, mindazonáltal hazudni sem akart.
Valóban úgy érezte, hogy jól esne neki némi változatosság a szex terén, de
hogyan magyarázza meg ezt egy olyan makacs és ingerlékeny férfinak, mint Ron?
– Szerintem pedig megérdemlek némi magyarázatot, nem gondolod? –
kötekedett a varázsló.
Hermione Eagle-re nézett, reménykedve, hogy ő majd a pártját fogja, ám
csalódnia kellett.
– Beszélnie kell róla, Mrs. Weasley – mutatott rá a gyógyító szelíden.
Hermione már megfigyelte, hogy bár Sebastian Eagle sosem emeli fel a
hangját, mégis mindig el tudja érni, hogy az emberek rá figyeljenek, vagy
teljesítsék a kérését. De őt nem olyan fából faragták.
– Bocsásson meg, dr. Eagle, de nem hiszem, hogy ez létfontosságú volna.
Nem ezért járunk el önhöz – hangsúlyozta ki finoman, remélve, hogy a gyógyító
ennyiből is megérti. Úgy tűnt azonban, hogy sikerült nagyon mélyen beletipornia
férje lelki világába, ő ugyanis nem volt hajlandó elsiklani a téma fölött.
– Ne gondold, hogy ezzel beérem, Hermione! – nézett rá eltökélten a
férfi. – Ha már elrángatsz erre a baromságra, legyen értelme mire elherdálni a
pénzt.
– Úgy látom – szólt közbe Eagle –, hogy ez a téma nem kerül szóba
odahaza. Miért?
A boszorkány egy beletörődő sóhaj kíséretében – miközben rájött,
bármennyire is szeretné, nem tudja elkerülni az intimitást – szólalt meg.
– Mert nem beszélgetünk.
– Pedig kellene.
– Tudom. Tudom, de vele nem lehet – bukott ki a nőből a keserű igazság,
mire Ron dühös horkantást hallatott.
– Ez baromság.
– Napközben mind a ketten dolgozunk, aztán mikor hazaérek, nekiállok
vacsorát készíteni, eszünk, aztán ő leheveredik a kanapéra, és mire végzek az
elpakolással, már hortyog – intézte a szavait Hermione dr. Eagle-höz.
– Ez kifogás. Csak egy pálcaintésedbe kerülne a rendrakás, de te inkább
kézzel szöszmötölsz – érvelt Ron.
– Már az is baj, ha szeretek valamit magam elvégezni? – értetlenkedett a
boszorkány, és érezte, hogy kezdi elveszíteni a türelmét.
– Nem, viszont akkor ne gyere nekem azzal, hogy nem beszélgetünk utána.
Dolgozom, fáradt vagyok.
– Mert én talán nem? Nekem is jól esne, ha valaki segítene, hogy
hamarabb végezzek.
– Én próbáltam, de nem hagytad.
– Azért, mert ott szerencsétlenkedtél azzal a három tányérral –
morgolódott Hermione.
– Á, szóval szerinted ez vagyok? Egy rakás szerencsétlenség? – háborgott
a férfi.
– Kiforgatod a szavaimat, Ron. Bár mindketten tudjuk, hogy nem bánsz
valami ügyesen a pálcával, de igenis jól esne, ha legalább néha– néha odafigyelnél
a holmidra. A szennyestartó a fürdőszobában van, és nem hiszem, hogy
megfájdulna a kezed, ha megfognál néhány edényt, hogy a szekrénybe tedd.
– Úgy hiszem, ez elfogadható megoldásnak tűnik – szólalt meg a
gyógyító.– Maga ebbe ne szóljon bele! – vágta rá dühösen Ron, majd ismét
Hermionéhez intézte szavait. – Szerintem pedig az volna elfogadható megoldás,
ha kezedbe vennéd az a nyamvadt pálcát, és használnád. Varázsló vagy, te
szerencsétlen.
– Mondja az, aki még a cipőjét is azzal köti meg – vágott vissza
sértetten a boszorkány. Ron olyan könnyen ki tudta hozni a sodrából.
Egyszeriben úgy érezte magát, mintha még mindig roxfortos diákok lennének. Elég
volt. Elfogyott a türelme. – Jaj, te szerencsétlen varázsló, mi lenne veled, ha
nem használhatnád azt a botot? Ki is futnál a világból… Semmit nem tudsz
megoldani nélküle.
– Úgy beszélsz, mintha benned nem lenne mágia.
– De én tudnék élni anélkül – ellenérvelt Hermione nyomatékosan. –
Számomra a pálca egyfajta segédeszköz, de nem létszükséglet.
Ha a férfi akart is valamit hozzáfűzni, nem tette, mert Eagle ezt a
pillanatnyi csendet választotta arra, hogy kifejtse véleményét.
– Számomra úgy tűnik, hogy a probléma forrása önök között a kommunikáció
hiányából adódik…
– Micsoda éles meglátás – gúnyolódott Ron, a gyógyító azonban elengedte
füle mellett a megjegyzést.
– Gyanítom, ha nem kerestek volna fel, továbbra is magukba fojtották
volna a sérelmeiket. Ez nem helyes. A párkapcsolatok lényege a megfelelő
kommunikáció. A beszélgetés. Csak úgy lehet orvosolni a problémákat, ha
beszélnek róla. Még a szexről is. Főleg arról.
Kis hatásszünet után folytatta, ezúttal Hermionéhoz intézve szavait:
– Nincs abban semmi szégyellnivaló, ha az ember bizonyos dolgokkal nincs
megelégedve, vagy másra, többre vágyik. Ugyanakkor erről beszélnie kell a
társával is. Tudatnia kell vele ezeket a dolgokat. Nem várhatja el tőle, hogy
magától jöjjön rá. A legjobb rögtön a felmerülés pillanatában tisztázni, mert
ha elnyomja magában, abból adódik a kényelmetlenség, a szexuális elégedetlenség.
Hermione érezte, tudta, hogy a gyógyítónak igaza van. Sosem mondta
Ronnak, mi az, amivel elégedetlen, mégis elvárta, hogy ezzel ő is tisztában
legyen. Azt hitte – így belegondolva botorság volt a részéről –, hogy ha ő
érzi, érzi a másik is. Hogy Ron figyel rá annyira, hogy az apró jelekből
észrevegye, valami probléma van. Magától sosem hozta szóba.
– Áruljon el nekem valamit, Mrs. Weasley – zökkentette ki gondolataiból
Eagle hangja. – Mikor kezdeményezett utoljára?
– Tessék?
– Azt kérdeztem, mikor kezdeményezte utoljára a szexuális együttlétet.
A boszorkány érezte, hogy arca lángra kap, zavartan nézett a gyógyítóra.
– Én igazából… nem szoktam – motyogta, miközben kezével idegesen babrált
a ruháján.
– Miért nem?
– Nos, mert mindig úgy gondolkodtam, hogy nem nekem kell kezdeményezni –
találta meg Hermione a hangját.
– Ez botorság, asszonyom. A változatosság legjobb módja, ha kölcsönösen
kezdeményeznek. Régen túlléptünk azon az időn, amikor ez csupán a férfiak
feladata volt. Önök házasok, egyenrangú felek: azt tesznek egymással és akkor,
amikor szeretnének.
Hermione oldalra sandítva látta, hogy Ron kihúzza magát, és elismerően
néz a gyógyítóra, most először, mióta idejárnak. És ez bosszantotta. Bár
elismerte a tanácsadó igazát, mégis megalázottnak érezte magát a férje
részéről. Ez lenne a megoldás? Emiatt jutottak volna idáig? Mert nem mondta el
Ronnak, mire vágyik, és mert nem teperte le a konyha közepén?
Legszívesebben pofon vágta volna a férjét, de volt még benne annyi
méltóság, hogy ne rendezzen jelenetet.
*
Harry nem tudott a feladatára koncentrálni. Egybefolyó zajként hallotta
maga mellett Kingsley és a minisztériumi aktakukac eszmecseréjét, és ő is bólintott
néhányszor, bár fogalma sem volt, konkrétan mire. Gondolatai Ron és Hermione
körül forogtak, hogy vajon hogyan alakul a látogatás a terapeutánál.
Három héttel korábban barátja dúvadként rontott be az irodájába, és
kijelentette, hogy feleségének elment az esze. Kérdés nélkül fogott bele a
panaszáradatba: elmondta, hogy Hermione el akarja rángatni egy párkapcsolati
tanácsadással foglalkozó fazonhoz; valami idegenhez, hogy az állítólagos
problémáikról beszéljenek.
– A fejébe vette, hogy gondjaink vannak
– járkált fel-alá a férfi. – Biztosan az anyja beszélte rá erre az ökörségre.
– Bizonyára csak jót akart – jegyezte
meg Harry, vajmi kevés eredménnyel.
– Ugyan már, haver. Minden
kapcsolatban vannak problémák, még az olyanoknál is, mint anyáéké, pedig milyen
régóta vannak együtt. Mégsem mentek el soha valami agykurkászhoz, hogy
kifecsegjék a magánéletüket.
– Ez igaz, de nem hiszem, hogy
Hermione rosszat akarna ezzel. Szerintem hagyd rá.
– Micsoda? Nem fogok azért fizetni,
hogy valami bolond közhelyekkel lásson el minket – háborgott barátja, s
láthatóan nem értette, ő miért nem áll mellette ebben a kérdésben.
Nemtetszésének hangot is adott.
– Nem értem, miért az ő pártját
fogod. Szerinted ez jól van így? Te mit szólnál hozzá, ha a húgom egyik nap ilyen
ötlettel állítana haza? Neked sem tetszene, úgy hiszem.
– Most nem rólam van szó – tért ki a
válaszadás elől Harry. Nem ez volt a legmegfelelőbb időpont arra, hogy az ő
házasságáról beszéljenek. Mivel látta, hogy barátja nagyon ellene van ennek az
egésznek, úgy döntött, taktikát vált.
– Tedd meg az ő kedvéért, Ron.
Szereted, és nem akarod őt elveszíteni, ugye? – A másik megrázta a fejét. –
Akkor fogadd el ezt a lehetőséget. Én is megtenném Ginnyért – tette hozzá
Harry, és ezt nem csupán az udvariasság mondatta vele.
Végül sikerült rábeszélnie barátját arra, hogy Hermionéval keressék fel
a szakembert. Bár ezt így konkrétan nem mondta Ronnak, de tudta, hogy szükségük
van segítségre. A boszorkánnyal beszélgettek erről; tisztában volt azzal, hogy
a nő nem teljesen elégedett, bár konkrétumokat sosem említett.
Ez nem volt tudatos. Barátnője sosem azzal a szándékkal kereste fel őt,
hogy a magánéletéről beszéljen, de valahogy akaratlanul is szóba került a téma.
Megértette Hermionét. Ron volt a legjobb barátja, úgy ismerte, mint a
tenyerét. Tudta, hogy ő nem olyan típus, akivel érzelmi, lelki dolgokról
komolyan lehet beszélni, ugyanakkor a boszorkány igényelte az effajta törődést.
Bár Harry nem érezte úgy, hogy kifejezetten értene ehhez, Hermione már azt is nagyra
értékelte, hogy meghallgatta.
Az első terápiás alkalom után Ron bosszankodását fejezte ki, úgy érezte,
teljesen feleslegesen járnak a gyógyítóhoz. Mikor Harry megkérdezte, mikről
beszélgettek, barátja legyintve közölte, hogy Eagle a roxfortos időkről
kérdezett, hogy milyen volt akkor a viszonyuk Hermionéval, és hogy mikor
kezdett iránta másként érezni.
– Nem értem, ez miként
segíthet – bosszankodott a férfi.
Harry úgy vélte, Eagle első körben a kapcsolatuk kezdetét akarja felmérni,
hogy képet kapjon róluk. Ismerte már Hermionét annyira, hogy tudja, nem menne
el akárkihez, ezért úgy gondolta, alaposan utánajárt, ki foglalkozik ilyennel
varázslókörökben. Egészen biztosan nem bízta a szerencsére, így hát Harrynek
meggyőződése volt így látatlanban is, hogy a terapeuta érti a dolgát.
Mivel Ron makacs természet volt, ismét az ő rábeszélésére volt szükség
ahhoz, hogy a következő szombaton is elmenjen a Mungóba. Harrynek mindennél
fontosabbak voltak számára a barátai, és nem akarta, hogy ez a nehezen
megszerzett boldogság szétfoszoljon csak azért, mert nem beszélgetnek
egymással. Ám az a tanácsadás már nemcsak bosszantotta Ront, de egyenesen
felháborítónak tartotta Eagle-t, amiért ilyen arcátlan dolgokat merészel tőlük
kérdezni.
– Mi köze hozzá annak a kuruzslónak,
hogy féltékeny természet vagyok-e?
Harry nem akart vitatkozni, de tisztában volt azzal, hogy milyen
féltékeny természet. Amikor még nem voltak együtt Hermionéval, Viktor Krum udvarlása
tisztára felbőszítette barátját, és amikor Bill és Fleur esküvőjén a bolgár
kviddicsbajnok ismét színre lépett, újfent ellepte a köd az agyát.
Harry, bár erre nem szívesen gondolt, azzal is tisztában volt, hogy Ron
rá is féltékeny. Amikor horcruxok után kutattak, a nyaklánc, mely túl sokáig
függött barátja nyakán, felerősítette a negatív gondolatait, és annak
elpusztításakor Ron maga előtt látta két barátját, amint őt semmibe véve
csókolják egymást. Ron és Hermione végül egymásra találtak, ők hárman pedig
egyszer sem beszéltek erről, azóta sem. A háború véget ért, a világban és az
emberek lelkében béke honolt, az élet pedig felvett egy sajátos ritmust, amihez
mindenki igyekezett alkalmazkodni. Harry is meglepődött, amikor az utolsó év
végén Ron megkérte Hermione kezét.
Harry nem akart távol lenni barátaitól, annak ellenére, hogy a
hoppanálással akárhol utolérték volna egymást, így felvetődött benne, hogy
költözzenek mind Godric’s Hollow-ba. Miután azonban ismerte Ron féltékeny
természetét, és nem akart emiatt semmiféle kellemetlenséget, úgy intézte, hogy
az ötlet barátja fejéből pattanjon ki.
A varázsló alig észrevehetően rásandított a karórájára, miközben már
tűkön ült, hogy mikor lesz vége ennek a megbeszélésnek. Elhatározta, hogy
ezután azonnal Ronékhoz hoppanál, mert furcsa érzés kerítette hatalmába, és
tudni akarta, mi történt. Minél előbb, annál jobb.
*
Amint beléptek az ajtón, Hermione nem tudta tovább türtőztetni magát.
– Remélem, most elégedett vagy! – támadt a férjének.
– Én?
– Látnod kellett volna, milyen önelégült képet vágtál Eagle előtt,
amikor a kezdeményezésről beszélt. Van fogalmad róla, mennyire kellemetlenül
éreztem magam miatta? Mégis mire volt ez jó, mi volt vele a célod?
Mérgében fel-le járkált a nappaliban, választ pedig nyilvánvalóan nem
várt, ugyanis tovább folytatta.
– Mintha legalábbis nem tizenegy éves korunk óta ismernénk egymást.
Hiszen tudod, hogy konzervatív családból származom, konzervatív mugli
családból, ahol gyerekkorom óta azt hallottam, hogy nem kell elkapkodni semmit,
hogy nem illik a nőnek kezdeményezni, és hogy házasság előtt nincs szex. Én nem
vagyok az a típus, akinek ez könnyen megy. Sajnálom, ha ennyi év után erre
magadtól nem jöttél rá – nézett a férjére Hermione keserű tekintettel. –
Hála neked, most Eagle azt hiszi, ez okozza közöttünk a legnagyobb problémát,
pedig nem. Én nem emiatt akartam, hogy keressünk fel egy terapeutát, hanem mert
reméltem, hogy megoldja a kommunikációs gondjainkat.
– Ne gyere megint a kanapéval! – húzta fel az orrát Ron, hangja
türelmetlenül csengett. – Már ott is megmondtam, de elmondom még egyszer. Ha
igazán akarnál, találnál rá módot, hogy beszéljünk.
– Ahhoz éreznem kellene részedről a hajlandóságot.
– A hajlandóságot? Mire? – szökött magasba a férfi szemöldöke.
– Hogy meghallgass. Hogy figyelj rám. Szükségem van rá, hogy érezzem,
kiönthetem neked a szívem, ha úgy adódik. De ismerlek, és tudom, hogy te nem
vagy ilyen alkat.
– Ezt akkor is tudtad, amikor hozzám jöttél – vágott vissza Ron. – Ez
nem mentség, Hermione.
– Tudtam, igen, de nem várhatom el, hogy megtedd ezt néha az én
kedvemért? Nem hiszem, hogy ez olyan eget rengető kérés volna.
– Hagyjuk ezt! – fordult hátra a férfi, és elindult a konyha irányába, a
boszorkány pedig értetlenül nézett utána.
– Most meg hová mész?
– Éhes vagyok – morogta Ron hidegen.
– Ezt nem hiszem el! – ment fel Hermionéban a pumpa. – Itt a lehetőség,
hogy beszéljünk, ha már egyszer Eagle előtt nem voltál hajlandó, és te el
akarod tussolni. Az ég áldjon meg! – iramodott a férje után, és megragadta a
jobbját –, beszélj!
Látta Ron tekintetében a haragot, mely ismét fellobbant benne.
– Tényleg tudni akarod? – nézett rá a férfi vádlón, mire ő bólintott,
bár a hangsúly és Ron szemének furcsa csillogása némiképp megijesztette.
– Elegem van abból, hogy szamár vagyok neked a ló helyett.
– Tessék?
– Ne mondd, hogy nem érted – legyintett türelmetlenül a férfi. – Mindig
is tudtam, hogy én Harry mellett csupán második lehetek, de reméltem, ha
komolyabbá válik közöttünk a dolog, akkor egyszer majd el tudom érni, hogy én
legyek számodra a legfontosabb. Amikor megkértem a kezed, és te igent mondtál,
azt hittem, győztem. Tévedtem.
– Ron, ne beszélj butaságokat, hiszen szeretlek – nézett rá értetlenül
Hermione. – Miért gondolod, hogy versenyezned kell vele, hiszen a barátod. A
legjobb.
– Miattad – válaszolt komoly tekintettel a férfi. – Azért, mert bár férj
és feleség vagyunk, mégis mindig hozzá fordulsz, ha bajod van.
– Ron…
– Ne hidd, hogy nem vettem észre, hiszen még Nefeledd gömböket is
küldözgetsz neki.
A boszorkány elgondolkodva sóhajtott fel. Harry feledékeny típus. Ginny
időnként szokott neki panaszkodni arról, hogy úgy véli, a férfi számára minden
sokkal fontosabb, mint ő: a munkája, a barátai, a keresztfia. Annyira bele
tudott merülni az adott feladatába, hogy bár akaratlanul, de igen gyakran
megfeledkezett fontos eseményekről, legyen az közös vacsora, évforduló,
születésnap.
Hermione ismerte a varázslót, tudta, hogy nem szándékosan teszi, Ginny
ugyanakkor igencsak mellre szokta szívni, ő pedig egy idő után úgy döntött,
segít nekik. Barátnője mindig elmondta, hová készülnek éppen, ő pedig előző nap
mindig küldött Harrynek egy Nefeledd gömböt, hogy tudja, valami fontosra
emlékeznie kell. A módszer igen hatásosnak bizonyult, így mind a hárman
megnyugodhattak.
Nem hitte, hogy ez bármiféle problémát jelentene, hiszen ez nem volt
több, mint egy baráti gesztus. Ron a jelek szerint azonban egészen másként
értelmezte.
– Mert a barátom, és nem akarom, hogy Ginnyvel emiatt veszekedjenek.
– Mi miatt? – nézett rá értetlen arccal a férfi. – Mégis mit
csinál Harry a húgommal?
– Semmit
– vágta rá a boszorkány, majd gyorsan hozzáfűzte: – Legalábbis semmi olyat,
amire gondolnál.
– Akkor meg minek kellenek azok a gömbök? – kötekedett Ron.
– Tudod, hogy Harry mennyire bele tud temetkezni a feladataiba, észre
sem veszi az idő múlását. Ezek csak arra kellenek, hogy ne feledkezzen meg
fontos eseményekről – magyarázta Hermione, és remélte, hogy a férje nem fújja
fel a dolgot.
– Vagyis elhanyagolja a húgomat?
– Nem… vagyis nem szándékosan, egyszerűen csak…
– Szóval igen – vágta rá igen mérges tekintettel a férfi, mintha
legalábbis ő tehetne erről. – És te tudtad ezt, mégsem szóltál nekem egy árva
szót sem!
– Azért, mert tudtam, hogy túlreagálnád.
– Szóval szerinted ez rendjén van így? – meredt rá vádlón Ron. – A
legjobb barátom elhanyagolja a húgomat, és úgy véled, nekem nem kell tudnom
róla?
– Nem szándékosan teszi.
– És te még véded? Hiszen Ginnyvel barátnők vagytok. Hátba támadod?
– Tessék? – kerekedett el a nő szeme hitetlenkedve. – Honnan veszed ezt
az ostobaságot? Épp hogy segíteni akarok. Mindkettejüknek.
– Hogy én mekkora hatökör vagyok! Egy emeletes barom! Hiszen tudott
róla. Ezért nem lepődött meg, amikor elmeséltem neki, hogy hová akarsz
rángatni.
– Ron…
– És én még nem értettem, miért veszi ezt olyan könnyen, hogy miért nem
áll az én oldalamon! Áruld el nekem, mióta beszéltek ki a hátam mögött? –
nézett Hermionéra a férfi felháborodva.
– Mi nem…
– Elmesélted neki azt is, hogy gyatra szeretőnek tartasz? – Ron most már
szabályosan ordított, aminek következtében a falon lévő néhány portréalak
befogta a fülét.
– Kiforgatod a szavaimat, én egyáltalán nem ezt mondtam!
– Persze, a gyógyító előtt nem akartad ilyen nyíltan kimondani, de
magadban ezt gondolod. És az én drága legjobb barátom volt olyan kegyes, és
felajánlotta a vállát, amikor kellett. Jót nevettetek, mi?
– Dehogyis…
– Persze, hiszen Harry Potter úgy tökéletes, ahogy van. – Úgy tűnt, a
férfi meg sem hallotta az ellenkezést, lávaként ömlöttek belőle a szavak. –
Világmegmentő, kiváló auror, férj és tökéletes szerető. Nyilván nem utóbbi
miatt veszekszenek Ginnyvel. Talán még szexuális tanácsokkal is ellátott…
Csatt. Hermione tenyere olyan erősen csapódott férje arcának, hogy a
másik kissé hátra is tántorodott tőle. A boszorkány egész testében remegett az
indulattól.
– Ne merészelj még egyszer ilyet mondani! Szégyellhetnéd magad a
viselkedésedért. Még mindig irigykedsz Harryre, pedig tudhatnád, hogy ő vágyik
a legkevésbé figyelemre. Féltékeny vagy, amiért beszélek vele, ahelyett hogy
jobban odafigyelnél rám. Minden okkal történik, Ron. Ha hiszed, ha nem,
valószínűleg nem, sosem mondtam Harrynek konkrét dolgokat. És az egész sosem
akarattal történt. Nem amiatt kerestem fel, mert erről óhajtottam beszélni
vele. Egyszerűen csak… – Hermione mélyet sóhajtott. – Nőből vagyok, szükségem
van arra, hogy az érzéseimről beszéljek, hogy valaki meghallgasson. Ha igazán
fontos vagyok neked, akkor te lennél, aki odafigyel erre. Rám.
Mondandója végére egészen elhalkult a hangja, és már csak a keserűség
érződött belőle. Abban a pillanatban döbbent rá, hogy nem fog változni semmi.
Azért keresett egy terapeutát, mert édesanyja szavai bogarat ültettek a fülébe.
Hitt abban, hogy egy szakembernek sikerül rávezetnie őket a helyes útra, hogy
meg tudják oldani a problémáikat, de rájött, hogy ez nemhogy javított, sokkal
inkább rontott a helyzeten. Ron nem fog megváltozni. Eljárhatnak még egyszer,
kétszer, tucatszor a Mungóba, nem jutnak majd előrébb. Ha a férfi ennyi év
elteltével is féltékeny Harryre, ha irigykedik rá, és nem bízik a
házasságukban, nincs értelme miről beszélni tovább.
Fájt erre gondolnia. Hatévnyi házasságot a szemetesbe dobni… Egyelőre
nem tudta kimondani, hogy vége, bármennyire is érezte legbelül, hogy nincs
tovább. Nincs értelme.
Fásultan lerogyott a kanapéra, és a kezébe temette az arcát.
Ha Ron akart is mondani valamit, nem tette, ugyanis a csengetés belé
fojtotta a szót. A boszorkány tompán érzékelte, hogy férje a bejárathoz megy, a
következő mondatra azonban önkéntelen felkapta a fejét.
– No, lám, a felmentő sereg. – Ron hangja csöpögött a gúnytól. – Én nem
is zavarok tovább.
*
Harry döbbenten állt az ajtóban. Percekig azon gondolkodott, mire vélje
ezt az előbbi kijelentést, és menjen-e barátja után, hogy számon kérje, vagy
nézze meg Hermionét, mert biztos volt benne, hogy veszekedtek. Végül az utóbbi
mellett döntött, és óvatosan beljebb lépett.
A boszorkányt a nappaliban találta, amint könyveket és folyóiratokat
rendezgetett. Harry megköszörülte a torkát.
– Hermione – szólította meg a nőt, mire ő kurtán biccentett, de nem
nézett rá. Mintha szándékosan kerülte volna a tekintetét. A következő mondat
meg is erősítette ebben.
– Mit keresel itt, Harry?
– Hát, igazából azért jöttem, hogy megkérdezzem, hogy ment ma a
terapeutánál.
– Jól – érkezett a kurta válasz, de Harrynek az volt az érzése,
barátnője nem mond igazat. Hiszen barátja eléggé felpaprikázott hangulatban
volt, és egész biztosan ő maga is szóba került, ez jött le neki a
megjegyzésből.
– Biztos? Csak mert nekem úgy tűnt…
– Igen, Harry, biztos – hangsúlyozott ki Hermione minden egyes szót,
jelezve, hogy nem akar több kérdést. Visszafordult a tennivalóihoz, és
láthatóan igyekezett a férfiról tudomást sem venni.
Harryt bosszantotta a másik viselkedése. Mintha haragudna rá… Mi
történhetett a Mungóban? Eagle kérdezett olyat, ami kellemetlenül érintette,
vagy inkább…
– Mit mondott Ron? – tette fel a kézenfekvő kérdést.
– Semmit.
– Ugyan, ne mondd nekem, Hermione, hiszen úgy viharzott el, mint egy
dúvad, mikor meglátott. Biztos vagyok abban, hogy veszekedtetek. Mit mondott?
– Nem fontos.
– Nekem
igen – ellenkezett a férfi, mire egy röpke pillanatra elkapta
barátnője pillantását, amiben szomorúságot vélt felfedezni.
– Éppen ez a baj – sóhajtotta a boszorkány, majd elindult a konyha
irányába. Harry utánament.
– Hermione…
– Jobb lenne, ha elmennél, Harry.
– Nem megyek sehová – makacskodott a férfi – Aggódom érted, és az
érdekel, miket hordott össze Ron, amivel sikerült így megsértenie.
Harry látta, hogy a nő keze erősebben markolja a konyhaszekrény peremét.
– Nem akarod tudni.
– De igen.
– Nem akarok beszélni róla.
– Meghallgatlak.
– Nem akarom, hogy meghallgass, hogy törődj velem, hogy figyelj rám! –
pördült meg Hermione a tengelye körül, felemelve a hangját. – Nem vagyok a
feleséged, nem a te feleséged vagyok, ne foglalkozz vele, mi van velem. Inkább
az járjon a fejedben, hogy ne hanyagold el Ginnyt.
Hermione mellkasa fel-le emelkedett, ahogy mélyeket lélegzett, arca
teljesen kipirult az indulattól, Hermione pedig a pillanatnyi meghökkenését
félretéve rosszallóan tette fel a kérdést:
– Ezt mondta?
A boszorkány nem felelt.
– Te is tudod, hogy ez ostobaság. Barátok vagyunk. Ha Ron túl bolond
hozzá, hogy felfogja…
– Menj el, Harry.
– Nem megyek.
– Menj el.
– Nem – jelentette ki határozottan a varázsló, és kicsivel közelebb
lépett a nőhöz. Érezte, hogy igazából ő sem ezt akarja, csak fájnak neki Ron
szavai, és azt hiszi, ezzel helyrehozhatja.
– Kérlek – suttogta a boszorkány, miközben szeme elfátyolosodott. Amint
elé ért, Harry óvatosan átfogta a nő vállát, és magához ölelte őt.
Érezte, hogy inge nedves lesz a másik néma könnyeitől, és egy idő után
vékony karokat érzett a hátához simulni.
Hosszú időbe telt, mire a boszorkánynak sikerült megnyugodnia, és
zavartan kibontakozott az ölelésből. Harrynek pedig fogalma sem volt, mitől
jött zavarba ő is. Hermione halványan elmosolyodott, majd letelepedett az egyik
székre, és már nem tűnt úgy, mintha el akarná küldeni, így ő is hasonlóképp
tett.
– Kérsz teát?
– Köszönöm.
A boszorkány elővette a pálcáját, de aztán meggondolta magát, felállt,
és maga készítette el a teát. Letette az asztalra, majd visszaült a helyére. Harry
nem tudta, szóba merje-e hozni Ront, ám úgy tűnt, nincs rá szükség, mert a
másik magától megtette.
– Azt hiszem, vége van. Ténylegesen – suttogta, Harry pedig nem tudta,
mit felelhetne erre. Nem akart ostoba közhelyekkel élni, és egyébként is haragudott
barátjára a viselkedéséért. – Úgy hiszem, teljesen felesleges tovább eljárni
Eagle-höz, csak időpocsékolás volna. Hétfőn küldök neki egy baglyot ez ügyben.
Mind a ketten szórakozottan kevergették a gőzölgő teát, de inni egyikük
sem ivott.
– A többit még nem tudom. Ha Ron ma hazajön, amiben nem vagyok biztos,
akkor megmondom neki, hogy nem kell többet aggódnia a galleonok miatt – húzta
el a száját Hermoine.
Harryt egyszeriben megmagyarázhatatlan érzés kerítette hatalmába. Ahogy
elnézte a másik könnytől kissé duzzadt szemét, a szomorú arcot, legszívesebben
azt mondta volna, hogy Ron nem érdemli meg őt, ugyanakkor nem akarta megbántani
Hermionét. Még akkor sem, ha elgondolkodott azon, a boszorkány ugyan ritkán
sírta el magát, de az eddigiek mind Ron miatt történtek.
Mondani akart barátnőjének valamit. Valamit, akármit, amivel
biztosíthatja róla, hogy sajnálja – bár inkább miatta – ezt az egészet, és hogy
tudja, rá bármikor számíthat, de fogalma sem volt, mit mondhatna. Így inkább
hallgatott, és mivel Hermione sem szólalt meg, egy ideig csendben ültek,
miközben kortyolgatták a teájukat.
Végül, ki tudja, mennyi idő múlva, a boszorkány megköszörülte a torkát,
és megköszönte a látogatását, de kérte, hogy most már menjen haza.
– Rendben leszel? – kérdezte Harry.
– Megleszek, köszönöm – eresztett meg egy halovány mosolyt a másik, majd
az ajtóig kísérte.
– Vigyázz magadra.
– Így lesz.
*
Harry gyalogosan tette meg a hazáig vezető utat. Bár hoppanálhatott
volna, úgy érezte, szüksége van némi friss levegőre, hogy kitisztuljon a feje.
Nem bírta kiverni a fejéből Ron dühös tekintetét, amellyel végigmérte őt és
azokat a gondolatokat, amik a fejében járhattak közben. Nem értette, nem akarta
érteni. Ő volt a legjobb barátja. Tizenegy éves koruk óta ismerték egymást,
szinte minden nyarat az Odúban töltött a Weasleykkel, akik olyanok voltak neki,
mint a családja – még a kissé gőgös természetű Percy is.
Nem értette, mi mérgesíthette fel ennyire. Azért borult így ki, mert
beszélgetnek Hermionéval? És? Hiszen ők is barátok, mindannyian a
minisztériumban dolgoznak, vannak közös ügyeik. Természetes, hogy beszélnek
egymással.
Harry kissé megrázta a fejét, hiszen tudta, hogy nem szándékosan, de
elég gyakran szóba került barátai házassága is. Hermione panaszkodott, ő
meghallgatta, és ez jó néhányszor megismétlődött. És mi van akkor? Ettől még
nem szűrik össze a levet, és különben is, ha Ronnak ez nem tetszik, miért nem
vele vitatja meg? Miért kell megbántania, megsértenie a feleségét? Hogy utána a
boszorkány őt keresse fel a problémájával?
Amint befordult az utcájukba, és meglátta a nappalijuk ablakából
kiszűrődő fényt, Hermione szavaira gondolt.
„ Inkább az járjon a fejedben, hogy ne hanyagold el
Ginnyt." Bár tisztában volt vele, hogy ezek tulajdonképpen
barátja gondolatai, mégis rosszul esett neki. És akkor eszébe jutott: a tegnapi
Nefeledd gömb, a vacsora… Megszaporázta lépteit, és zihálva lépett be a házba,
ami azonban ott fogadta, az ajkára forrasztotta a szót. Értetlenül nézte a két
nagyméretű utazóládát az előszoba falának támasztva. Ekkor jött le Ginny a
lépcsőn, rajta az utazótalárja, szemmel láthatóan készen állt az indulásra.
– Ginny? Mit jelentsen ez az egész? Mik ezek a ládák? – szegezte neki a
férfi a kérdéseit.
– Elmegyek, Harry – jelentette ki a nő komolyan.
– Mi? Miért?
– Tudod, hogy ma milyen nap van?
– Nézd – kezdett magyarázkodni a varázsló –, tudom, hogy elfelejtettem a
vacsorát, és nagyon sajnálom, de hidd el, nem szándékosan. De ma volt Hermione
és Ron terapeutás napja, és én…
– Hát persze – nevetett fel keserűen a boszorkány. – Mindig van valami,
ami miatt nem érsz rá.
– Figyelj, el tudunk menni legközelebb is. Ígérem, hogy most semmi sem
fog közbejönni.
– Nem, Harry, elég volt.
– Ne csináld, Ginny. Azért akarsz elmenni, mert megfeledkeztem egy
vacsoráról? Ez nevetséges.
– Nem – rázta meg a fejét a felesége. – Azért akarok elmenni, mert nem
ez az első alkalom, hogy megfeledkezel rólam. Mert neked minden sokkal fontosabb, mint én. Mert nem én vagyok a legfontosabb
az életedben.
– Ez nem igaz – ellenkezett Harry hevesen. – Te is tudod, hogy ez
nem igaz.
– Valóban? Akkor miért van az, hogy nem veszed figyelembe, én mit
szeretnék?
– Tessék?
– Én vagyok a legfiatalabb a családban. Mindig is küzdenem kellett a
figyelemért, és most, felnőtt fejjel már nem akarom ezt. Társasági életre
vágyom, Harry. Arra, hogy gyakrabban mozduljunk ki itthonról, menjünk el
szórakozni, és ne csupán Lunáéknál vagy a bátyáméknál töltsük az időt. De te
nem vagy erre hajlandó, merthogy te vagy a világmegmentő, és nem akarod, hogy
lekapjanak az újságírók. Tájékoztatásul közlöm, hogy te mindig – érted? –,
mindig valaki leszel az emberek szemében, és ezen nem tudsz változtatni. De ez
nem jelenti azt, hogy el kell zárkóznod a világ elől.
– Nem értelek, Ginny – nézett feleségére kissé csalódottan a
férfi. – Ismersz engem. Tudod, hogy gyűlölöm a rivaldafényt, és nem vágyom
másra, mint békére és nyugalomra– Én nem azt mondom, hogy használd ki a
hírneved, Harry – rázta meg a fejét a boszorkány –, de az sem járja, hogy
menekülsz előlük. Élned kellene az életedet. Most, amikor végre megteheted.
Harry a fejét ingatta.
– Sajnálom, Ginny.
– No, látod, Harry, épp emiatt megyek most el – igazította meg a nő a
talárját, majd elindult az előszoba irányába.
Harry követte őt a tekintetével, de túl fáradt, fásult és csalódott volt
ahhoz, hogy bármit is mondjon.
– Hová akarsz menni? – kérdezte végül, mintegy beletörődve a kialakult
helyzetbe.
– Egyelőre haza, aztán majd meglátom. Ég veled, Harry – nézett rá
szomorúan Ginny, majd maga előtt lebegtetve a bőröndjeit, kilépett az ajtón,
kongó ürességet hagyva maga után.
A varázsló hosszan nézte a pontot, ahol a felesége eltűnt, és remélte,
hogy az egész csupán egy rossz álom. Egy álom, melyből nemsokára felébred, és
rájön, hogy semmi nem változott az életében. De ahogy múltak a percek, úgy vált
minden egyre valóságosabbá, neki pedig szembe kellett néznie azzal, hogy Ginny
faképnél hagyta. Nem tudott másként gondolni erre, és akárhogyan is próbálta
megérteni, miért tette, mindig felülkerekedett benne a csalódottság érzése. Azt
hitte, a boszorkány megérti őt, hiszen tudja, miken ment keresztül a háború
idején. Harry világéletében utálta a rivaldafényt, és semmi másra nem vágyott,
mint nyugodt életre, kíváncsiskodók és firkászok hada nélkül. Miért olyan nehéz
ezt megérteni?
Ginny szavai visszhangoztak a fülében: Mindig is küzdenem kellett a figyelemért,
és most, felnőtt fejjel már nem akarom ezt. Számára ez egyet
jelentett azzal, hogy feleségét egyáltalán nem zavarná a közfigyelem, ami vele,
Harryvel jár, és rá kellett jönnie, hogy ők ketten teljesen mást akarnak az
élettől. Egy keserű hang a fejében azt szajkózta, hogy bár Ginny állítása
szerint nem akarja, hogy kihasználják a nevét, mégsem lenne ellenvetése, ha így
történne.
Eszébe jutott az a csöppnyi tíz éves kislány, aki elszakadva anyja
szoknyája mellől szaladt utána a vasútállomáson, és aki jó ideig zavarba jött,
ha csak meglátta. Lehet, hogy a nő ezért volt vele? Azért, hogy általa a
figyelem középpontjába kerülhessen?
Megrázta a fejét. Nem, az nem lehet. Ginny szereti őt, győzködte magát,
de a belső hangja szemérmetlenül kijelentette, hogy a kettő nem feltétlenül
zárja ki egymást.
Szeretett volna beszélni valakivel, de akik szóba jöhettek, hozzájuk
jelen pillanatban nem fordulhatott. Ron pipa rá, ezek után nyilván még jobban,
Hermionénak pedig épp elég baja van most, nincsen szüksége egy újabbra.
Végül úgy döntött, beletemetkezik az önsajnálatba, és italba fojtja
bánatát. Bár az a pár üveg vajsör, amit talált, közel sem volt olyan erős, mint
a lángnyelv whisky, de a célnak most tökéletesen megfelelt ez is. El akart
feledkezni arról, hogy valószínűleg most vesztette el a feleségét és az egyik
legjobb barátját is…
Másnap hajnalban, ő legalábbis annak érezte, bagolyhuhogásra ébredt. Úgy
tűnt, egy igen kitartó példány igyekszik felhívni magára a figyelmet, ő pedig
hiába húzta a fejére a párnát, a tollas csak nem akarta abbahagyni. Harrynek
borzalmasan fájt a feje, tekintve, hogy nem sűrűn részegedett le, és minden
apró zajt legalább háromszor olyan hangosnak érzett, mint amilyen ténylegesen
volt.
Nagy nehezen feltápászkodott a kanapéról, majd beengedte a jószágot,
mely máris hangos csivitelésbe és kezének csipkedésébe kezdett.
– Hé, au, ne már! – szisszent fel a férfi, majd nagy nehezen sikerült
leoldania a levelet az állat lábáról. Gyorsan adott neki némi csemegét, majd
kibontotta az üzenetet. Felismerte Andromeda baglyát, és remélte, nincsen semmi
baj.
Harry,
Remélem, nem feledkeztél meg róla, hogy
Teddy ma délután nálatok tölti a délutánt, illetve szeretne ott aludni. Bízom
benne, hogy nem okoz gondot. Kettőkor a Hop-hálózattal érkezik.
Ölel,
Andromeda
Harry megmasszírozta orrnyergét. Ami azt illeti, teljesen kiment a
fejéből keresztfia aznapi látogatása. Ránézett az órára: fél tizenkettő. Úgy
döntött, illő volna minél hamarabb kijózanodnia, és emberibb külsőt
produkálnia, ezért első dolga volt elugrani a patikába, hogy beszerezze a
megfelelő bájitalt.
– Épp időben, Mr. Potter – köszöntötte őt barátságosan az öregúr. – Ma
korábban zárok.
– Igen?
– Tudja, a kis unokám ma ünnepli a tizenegyedik születésnapját, és az
édesanyja minket is meghívott ez alkalomból.
– Nos, gratulálok – biccentett Harry. – Kaphatnék egy adag kijózanítót,
kérem?
– Görbe este? – somolygott a varázsló, mire a férfi megrázta a fejét.
– Nem.
Nem mondott többet, a patikus pedig eléggé tapintatos volt hozzá, hogy
ne firtassa a dolgot.
Amint kiitta a fiolát, és rövid időn belül érezte annak jótékony
hatását, kinyitotta a hűtőt, hogy megnézze, mivel tud szolgálni a kisfiúnak.
Szerencsére úgy tűnt, Ginny nem felejtette el a mai látogatást, ugyanis Teddy
kedvenc csokis sütijét megtalálta becsomagolva a felső polcon, vacsorára pedig
ott volt még az előző napi spagetti.
*
Teddy egyik pillanatról a másikra lett rosszul. Kint játszottak a hátsó
udvaron, a kisfiú épp a tőle kapott cikeszt próbálta elkapni, amikor
feljajdult, és kétrét görnyedt, miközben a hasát szorította.
– Prücsök! – szaladt oda hozzá riadtan. – Mi történt? Hol fáj?
– A hasam – nyöszörögte a gyerek, miközben már a füvön térdelt, és
szemét ellepték a könnyek.
Harry kétségbeesett, és nem tudta, mit tegyen. Arra gondolt, hogy talán az
ebéd okozta, talán túl sokat evett, és megterhelte a kis gyomrát. Valamit
tennie kellett, de azonnal. El akart rohanni a patikába, de eszébe jutott, hogy
az öreg már nincs ott. Végül meglengette pálcáját, és küldött egy patrónust
Hermionénak, hogy azonnal jöjjön át, és hozzon magával minden odahaza
fellelhető bájitalt, bármit, ami segíthet a kisfiún. Három perc sem telt el,
mikor megjelent a boszorkány, kezében az elsősegély táskájával, és hozzájuk
sietett.
– Mi történt, Harry? – térdelt le melléjük.
– Nem tudom. Játszottunk, és egyszer csak rosszul lett. Azt mondja, a
hasa fáj.
– Láza van?
– Nem tudom.
Hermione tenyerét Teddy homlokához szorította, és a fejét csóválta.
– Hőemelkedés biztosan.
– Csinálj már valamit szegénnyel! – ripakodott rá kétségbeesve a férfi,
miközben a fiú hátát simogatta.
– Először is adok neki fájdalomcsillapító-főzetet, hogy be tudjunk menni
a házba – magyarázta a nő, majd előhalászott a táskájából egy narancssárga
színű fiolát, és a kisfiú szájához tartotta.
– Ezt idd meg, Teddy. Elmulasztja a hasfájást.
A kisfiú engedelmeskedett.
– Mikor hat? – kérdezte Harry.
– Egy-két perc.
Amint a szer kifejtette hatását, Harry felnyalábolta a fiút, bevitte a
vendégszobába, és az ágyra fektette.
– És most?
A boszorkány az ágy szélére ült, és a kisfiú hasát simogatta. A gyerek
arca még mindig falfehér volt, és laposakat pislogott.
– Teddy, figyelj rám egy kicsit. Szeretnék kérdezni valamit. Voltatok az
utóbbi napokban valahol a nagymamával? Vendéglőben, étteremben?
Teddy lassan ingatta a fejét.
– Pénteken – suttogta aztán – Martinnak szülinapi zsúrja volt.
– Miket ettél?
– Hamburgert, meg sült krumplit.
– Az anyukája készítette?
– Apukája – érkezett a fáradt felelet.
Harry összenézett a boszorkánnyal, aki némán bólintott, majd elővett a
táskájából egy kisebb, fekete követ.
– Nyisd ki a szádat – kérte szelíden, majd bedugta a bezoárt a gyerek
szájába. – És most nyeld le. Kellemetlen íze van, de segít meggyógyulni.
Kis idő múlva, amikor Teddy elaludt, óvatosan eligazgatta a párnát és a
takarót, majd hagyták őt pihenni.
– Minden bizonnyal ételmérgezés – magyarázta Hermione, amint becsukódott
mögöttük az ajtó. – Az okoz hasi görcsöt, illetve lázat. Valószínűleg a zsúron
szedte össze. Talán a saláta miatt. Ha a víz szennyezett volt, amiben
megmosták, már elég ahhoz, hogy mérgezést okozzon. Ehhez viszont jó lenne
tudni, hogy a többiek közül betegedett-e meg valaki.
– Beszélni fogok Andromedával – jelentette ki Harry. – Nagyon köszönöm,
Hermione – hálálkodott. – Nem is tudom, mit csináltam volna egyedül.
Valószínűleg bepánikolok.
– Ez csak természetes – húzódott halvány mosolyra a nő ajka, és ő akkor
is tisztán érezte volna rajta, hogy valami nincsen rendben, ha nem tudja az előzményeket.
Barátnője fáradtnak tűnt, valószínűleg nem sokat aludt az éjjel.
Harry szerette volna tudni, Ron hazament-e azóta, beszéltek-e, és mire
jutottak, de valami a torkára forrasztotta a szót. Nem tudta, hogyan is
hozakodhatna elő ezzel, nem szeretett volna tapintatlan lenni, bármennyire is
barátok voltak. Talán azért, bár mindketten a barátai voltak, mégis miatta ment
tönkre a házasságuk. Legalábbis Ron minden bizonnyal így gondolja, ő pedig
próbálta meggyőzni önmagát arról, hogy ez nem igaz, és igyekezett figyelmen
kívül hagyni azt a gombócot, ami hirtelenjében a gyomrába telepedett.
– Ginny hazaköltözött.
Fogalma sem volt, miért mondta. Miért pont ezt. Kissé zavartan nézett a
boszorkányra, aki mindennemű meglepődés nélkül emelte rá mogyoróbarna
tekintetét.
– Ron mesélte.
– Hazament?
– Ma reggel.
Kibékültetek? – suhant át a gondolat az agyán, és döbbenten
vette észre, hogy zavarná a tudat. Egyre csak az járt a fejében, ráadásként
egyre erőszakosabban, hogy Ron nem érdemli meg a nőt.
– Csak a holmijaiért jött – hallotta meg a másik szinte suttogó hangját,
és el tudta képzelni, barátja milyen stílusban közölhette ezt Hermionéval.
– Engem hibáztat, gondolom – jegyezte meg, és a másik hallgatása mindent
elárult. – Te is így gondolod? – tette fel az őt leginkább foglalkoztató
kérdést.–
A boszorkány leült a kanapéra, és megpaskolta maga mellett a helyet,
jelezve, hogy kövesse a példáját.
– Tudod, Harry, ha másra nem is, arra tökéletes volt ez a pár alkalom a
terapeutánál, hogy rávilágítson, sosem csupán egy emberen múlik a kapcsolat
alakulása. Mind a ketten valamilyen szinten hibásak vagyunk, ki ebben, ki
abban. – Rövid hallgatás után Hermione folytatta: – Ismerlek, Harry, pontosan
tudom, hogy minden vágyad, hogy nyugalom vegyen körül, és meg is értem – nézett
a férfira szelíden. – Azok után, amiken keresztülmentél, szerintem ez
egyáltalán nem meglepő.
Harry hálásan hallgatta barátnője szavait, miközben az járt a fejében,
ezt a felesége miért nem volt képes megérteni. Hermione pontosan tudja, mi
játszódik le benne, hiszen végig ott volt vele a legnehezebb pillanatokban is,
míg Ginny…
Tulajdonképpen akkor kezdték megismerni egymást igazán, miután véget ért
a háború. A szokásaikat, mi az, ami érdekli őket. Ginny kezdetben csupán egy
érte rajongó kislány volt, és Harry valahol keserű szájízzel gondolt arra, hogy
amíg Cho Chang a képben volt, észre sem vette őt úgy.
– Úgy érted, nem hibáztatsz? – tette fel a kérdést.
– Nem – súgta alig hallhatóan a boszorkány, miközben a kávézóasztal lapját
fixírozta, az ő szívét pedig elárasztotta a jóleső megkönnyebbülés.
Látta a nőn, hogy zavarban érzi magát emiatt, mintha úgy gondolná, az
volna a helyes, ha okolná őt. Óvatosan megérintette Hermione kanapén nyugvó
kézfejét, és megszorította.
– Köszönöm.
– Ideje mennem – állt fel a boszorkány hirtelen.
– Máris? – lepődött meg Harry.
– Van még néhány elintéznivalóm, és Teddy is hadd pihenjen.
A férfi érezte, hogy barátnője kifogásokat keres: vasárnap volt, ha
nagyon akart volna, sem tudott volna annyi mindent intézni, ráadásul a
fájdalomcsillapító bájital miatt keresztfiát elnyomta az álom. Ahhoz, hogy
felébredjen, legalábbis kiabálniuk kellene…
– Te menekülsz?
– Dehogyis.
– Azért vagy dühös, mert Ron elment? Mégis vissza akarod őt kapni? – Nem
várta meg, míg a nő ténylegesen válaszol, a benne lévő harag miatt, ami
egyszeriben elöntötte, nem tudott tisztán gondolkodni. – Azok után, ami
történt?
– Én…
– Hiszen ő nem érdemel meg téged.
Látta, hogyan kerekedik el a nő szeme, amiért pont tőle hall ilyet, és
maga is meglepődött, de így gondolta, és már nem vonhatta vissza.
A boszorkány szeme könnyel telt meg, remegett az ajka, ő pedig abban a
pillanatban bármit megtett volna azért, hogy megvigasztalja.
Szabad kezével óvatosan letörölte a nő arcán legördülő kósza
könnycseppet, miközben tekintetével végig fogva tartotta az övét. Kissé
megrázta a fejét, mintha csak azt sugallná: ne
tedd, miatta ne, és észre
sem vette, mikor került közelebb az arca a nőéhez. Hermione ajka elnyílt, Harry
érezte meleg leheletét, és amikor megcsókolta, mindketten beleremegtek.
Fogalma sem volt, mi lesz ennek a vége, egy valamiben azonban egészen
biztos volt: a kapcsolatuk már sosem lesz olyan, mint előtte.
*Vége*
Szavazás
Amennyiben, ez lehetséges, egy rövid (1-2 mondatnyi) szöveges magyarázatot
fűzzetek a pontokhoz, hogy az írók láthassák, mire kapták az adott
pontszámot! A hozzászólásba másold be, a
kategóriákat, és írd oda a pontszámaidat.
Stílus
A történet olvasása közben mennyire találtad az író stílusát élvezhetőnek, kiforrottnak és gördülékenynek?
0-5-ig pontozható
Kulcsok Felhasználása
A
választott kulcsok felhasználását mennyire találtad ötletesnek,
egyediknek? FIGYELEM! Ez esetben a "karakterek" pont alatt csak azt kell
figyelembe venni, hogy mennyire felelt meg a felhasználási
feltételeknek.
Karakter: 0-5-ig pontozható
Helyszín: 0-5-ig pontozható
Varázstárgy: 0-5-ig pontozható
Fogalom: 0-5-ig pontozható
Titkos kulcs: 0-5-ig pontozható
Cselekmény
A leírt történetet mennyire találtad fordulatosnak, eseménydúsnak, izgalmasnak?
0-5-ig pontozható
Szereplők
A történet főszereplőinek és mellékszereplőinek mennyire sikerült megragadni a személyiségét, és azt átadni az olvasóknak?
0-5-ig pontozható
Szubjektív vélemény
Téged személyesen, abszolút szubjektíven mennyire fogott meg a történet?
0-5-ig pontozható
8 megjegyzés:
Stílus -5 pont
karakter -4 pont
helyszín - 4 pont
varázstárgy - 4 pont
fogalom - 4 pont
titkos kulcs - 3 pont
Cselekmény - 5 pont
Szereplők - 3 pont
Szubjektív vélemény - 4 pont
Stílus 5 pont
Kulcsok felhasználása
karakter - 5 pont
helyszín - 3 pont
varázstárgy - 4 pont
fogalom - 4 pont
titkos kulcs - 4 pont
Cselekmény - 4 pont
Szereplők - 4 pont
Szubjektív vélemény - 4 pont
stílus: 4 pont
kulcsok:
karakter: 5 pont
helyszín: 4 pont
varázstárgy: 3 pont
fogalom: 4 pont
titkos kulcs: 4 pont
cselekmény: 4 pont
szereplők: 3 pont
szubjektív vélemény: 4 pont
Kedves Író!
Játszunk egyet, jó?
Tegyünk úgy, mintha én elolvasva az összes történetet, nem sejteném, hogy ez a TE munkád, és nem azért, mert ismerlek, hanem mert ez egy FELNŐTT írása.
Már az alapszituáció is teljesen más, mint a többinél. Nem drámázol, nem használsz nagy szavakat, csöpögős leírásokat, de pontosan tudható, kiolvasható a sorokból a gyakorlott írói kéz :) Meg az, hogy elég idős vagy (már bocs, mentségemre szolgáljon, én még idősebb) hogy tudd, a hétköznapi élet, boldogságélmény, - érzés, nagyon pici, de nagyon fontos apróságokból áll össze.
Ron férji hozzáállása kínosan ismerős, és hihető, hibái könyvszerűek; Hermione édesanyja is nagyon jól sikerült karakter. Tetszett a gyógyító ötlete is, bár ő inkább itt katalizátor, mintsem önálló figura.
Harry merengése után kezdtem el gyanakodni a végkifejletre, de persze ott volt még Ginny az útban. :) Hát te sem vagy Weasley barát vagy csak itt nem sikerült mesei végét kreálni nekik :)) De jobb is így, teljesen elfogadható Harry és neje közti különbség.
Tetszett a vége is, köszönöm, hogy az olvasóra bíztad a hogyan továbbot.
Pontok:
Stílus: 5 pont
Kulcsok:
karakter - 5 pont
helyszín - 5 pont
varázstárgy - 5 pont (jópofa ötlet volt)
fogalom - 4 pont
titkos kulcs - 5 pont (jó nehéz volt)
Cselekmény: 5 pont
Szereplők: 5 pont
Tetszés: csillagos Ötös :)) 5 pont.
Ahogy a felettem pontozókat elnézem, a fiatalok még nem tudják befogadni az élet igazságait, és hisznek a mesében :) a rút valóságot, igaz tükröt elhajítanák maguktól, elmenekülnének előle.
Ne bánd, ez egy JÓ és főleg IGAZ írás.
Köszöntem, Kedvenc lesz!
Mariann, Kritika Klub tag
(megtalálsz minket a Merengő fórumán!)
Kék betűk… jó értem… nem működött a dőlt betű csak itt és csak most. Érdekes hogy a többi sztoriba belekukkantva mindenhol jó volt. Mindegy. „Szeretjük” a kéket. És tudomásul vettem hogy fogok vele találkozni még az oldalon (a szervező írta be a szavazás bejegyzéshez)
A történetedbe nem tudok és nem is akarok belekötni de azért néhány észrevételt teszek mert nem szándékozom csak úgy beírni a pontokat.
Egyetértek azzal hogy ez egy felnőtt írása ami szerintem egyáltalán nem rossz hír, sőt… :) Azt vettem észre hogy inkább a tizen-huszon éves korosztály ír, leginkább tapasztalat nélkül amitől hiteltelen lesz az egész. Tisztelet a kivételnek. Nálad ez láthatóan nincs így viszont iszonyat zavaró hogy a magánéletedet beleviszed. A kulcsokat ráerőlteted a történetre (a varázstárgy mondjuk tetszett) úgy alakítva a sztorit hogy szinte kínos olvasni… lehet félreértem és nem kevered bele a realitást de valahogy van egy ilyen érzete a dolognak. Mintha kiírnád magadból azt ami bánt, nem tudom. Zavarba jöttem az olvasása közben, nem esett jól pedig azt meg kell hagyni hogy nagyon jól és szépen írsz.
Stílus: 5 – ez rendben volt, tetszett, látszik hogy nem csaptad össze
Karakter: 5
Helyszín: 5
Varázstárgy: 5
Fogalom: 5
Titkos kulcs: 5
Cselekmény: 5
Szereplők: 3 – kövezz meg de nem igazán éreztem őket :/
Szubjektív: 2 – a fentebb leírtak miatt
Kedves Író!
Ez igen! A cím és leírás alapján valamiért egy idétlenkedő humoros történetre számítottam, de nagyon pozitívan csalódtam olvasás közben. :) Kedvelem az ilyen történeteket, a "boldogan éltek, míg meg nem haltak" egy epilógusban jól hangzik (már akinek...), de bizony a való életben ez az "instantkapcsolat" szerintem sem úgy működne, ahogy Rowling idilli módon szemléltetni akarta velünk.
Örültem, hogy betekintést nyerhettünk a Harry-Ginny páros életébe és problémáiba is, ez tetszetős párhuzam volt.
Tulajdonképpen mindüket ilyennek képzelem felnőttként, főleg Harryt, komoly, megértő, kicsit rejtőzködő. Ron kényelmes, szokás szerint az orráig se lát, meg amúgy sem erőlteti meg magát, aztán persze még neki áll feljebb... Hermione lelkiismeretes vívódása a helyes út és a valódi vágyai között; ezek mind-mind tökéletes jellemrajzok voltak.
Minden karakter tetszett, talán Ginny lehetett volna még egy kicsit türelmesebb, bár az indok, miszerint a figyelemért küzdött egész életében, elég hiteles. Külön kiemelném még a mellékszereplőket, Hermione anyját, a párterapeutát és a kis Teddyt is, utóbbinak bár kevés szerepe volt, de mind megfogtak. :)
Az egyetlen, ami nem tetszett, az a Hermione-Harry szál volt. Sejthető volt, hogy ez lesz a vége, de számomra ez kicsit sablonos volt, mert annak ellenére, hogy hasonló problémákkal küzdöttek, úgy érzem, ez nem elég kettejüknek. Ebben a történetben nem éreztem az ő párosukat hitelesnek és elképzelhetőnek, de lehet, hogy mindez azért van, mert nem ez volt a hangsúlyos, az igazi mondanivaló.
Nagyon megfogtál ezzel a novellával, azt hiszem, eddig életemben egy hasonló témájú HP ficet olvastam, és ez most jól esett, minőségi, tapasztalt írás volt. :)
Stílus - 5
Kulcsok:
karakter - 5
helyszín - 5
varázstárgy - 5
fogalom - 5
titkos kulcs - 5
Cselekmény - 5
Szereplők - 5
Szubjektív vélemény - 10 (jó, vicceltem, természetesen 5 pont :) )
Sok sikert és magas pontokat kívánok:
mrsppiton, Kritika Klub (megtalálsz minket a Merengő fórumán)
Szia, kedves Író!
Stílus: 5 pont
Látszik a történeteden, hogy itt nem kezdő íróval van dolgunk. Olvasmányos volt, nem voltak benne logikai hibák, szépen fogalmazol, szóval öt pont.
Kulcsok:
karakter: 5 pont
helyszín: 5 pont
varázstárgy: 5 pont
fogalom: 5 pont
titkos kulcs: 5 pont
Nekem nem volt problémám a kulcsok felhasználásával, a nefeledd gömb nagyon ötletes volt, a fogalom ugyan túl kézenfekvő - itt gondolkodtam a levonáson - , de végül is attól még rendben volt.
Cselekmény: 5 pont
Érdekes volt, szépen kidolgozott minden részlet, nem voltak benne unalmasak még az átkötések sem. Látszik, hogy nem ez az első írásod.
Szereplők: 5 pont
Itt megadom a maximum pontot, mert tulajdonképpen rendben voltak.
Tetszés: 4 pont
Tényleg nem tudok beleköti a történetedbe, egyedül csak azért nem öt pont, mert a téma nem tetszett. Fura volt nekem az is, hogy pont akkor hagyja el Ginny is Harryt, amikor Ron és Hermione házassága befuccsol. Ráadásul nem igazán szeretem Harryt és Ront rossz férjnek olvasni, és mivel itt az a kérdés, hogy nekem személy szerit hogy tetszett a történet, úgy érzem jogosnak, hogy ha már máshol nem vontam le pontot, itt megtegyem. Ettől függetlenül ez egy remek kis történet, talán ha nem ilyen lelki állapotban talál, jobban élvezem. Gratulálok hozzá.
Köszönöm, hogy olvashattam!
Ancsa1537 Kritika Klub (Megtalálsz minket a Merengő Fórumán. :-D )
Kedves véleményírók,
Először is szeretném mindegyikőtöknek megköszönni, hogy olvastatok, szavaztatok, és személyesen is kifejtettétek véleményeteket a történettel kapcsolatban. Úgy vettem észre azonban, hogy akaratlanul, de sikerült néhányótokat megtévesztenem, emiatt úgy hiszem, némi magyarázattal tartozom.
Mindenekelőtt: a történet nem rólam szól, hanem legfőképpen Hermionéról és a házasságáról. Az alapötletet Rowling néni néhány héttel ezelőtt kirobbant, és futótűzként terjedt nyilatkozata adta, mely szerint Hermionét inkább Harryvel kellett volna összehoznia, és hogy Ron és Hermione előbb-utóbb párkapcsolati tanácsadásra jártak volna. A történet ennek az elgondolásnak egy alternatív továbbírása.
Nincs még tapasztalatom házasság vagy élettársi kapcsolat terén, és a huszonévesek táborát erősítem, mindazonáltal ezt mégis dicséretként könyvelném el, mert ez azt mutatja, hogy hiteleset tudtam írni. Szerintem pont ez az írás lényege: az a dolgod, hogy tudd akkor is, ha még nem tapasztaltad. ;)
Ami Weasleyéket illeti, alapvetően nincsen bajom Ronnal és Ginnyvel, de tény, hogy mindig azt hittem, Hermione és Harry fog egy párt alkotni, így amikor kijött ez a nyilatkozat, én személy szerint megörültem neki. A végét viszont szándékosan hagytam nyitva, így mindenki úgy gondolja tovább, ahogyan akarja. Harry is csak azt tudja, hogy ezután már semmi nem lesz olyan, mint előtte, de hogy milyen irányba, az nem feltétlenül egyértelmű. :)
Külön örülök, hogy a mellékszereplőket is jónak éreztétek, meg is lepődtem a kiemelésen, de köszönöm szépen.
Ami pedig a kékkel való kiemelést illeti, úgy döntöttem, nem bocsátkozom vitába. Ezzel a problémával a szervezőkhöz fordulj, kérlek, és ha megengedsz nekem egy tanácsot, legközelebb ügyelj rá, hogy ne mondj ellent önmagadnak: nem csupán nálam láthattál színnel való kiemelést, hiszen mindenhol meg is jegyezted. ;)
Köszönöm szépen mindenkinek. :)
Üdv,
Cartwright
Megjegyzés küldése