Két héttel karácsony előtt, Perselus Piton súlyos sérülésekkel érkezik meg a Szárnyas Vadkanba, az éjszaka közepén. Szállást szeretne kérni Aberforth-tól, de legnagyobb meglepetésére, az örök eminens Granger-t találja a fogadóban. Vajon mit keres Hermione Granger, a Főnix rendjének tagja egy ilyen helyen? Mit titkol? Mi elől menekül? Piton csak egy valamiben biztos, hogy nem nyugszik, amíg ki nem deríti a válaszokat.
A történet csak a 6. részig veszi figyelembe az eredeti könyveket,
és két évvel az után játszódik, hogy a trió kijárta a Roxfortot, azonban
Voldemort még életben van.
Korhatár: 14
Kulcsok: Perselus Piton, Szárnyas Vadkan, Százfűlé főzet, fény, Nagy utazás
Kategória: Dráma
Jogok: A történet megalkotásából anyagi javam nem származott! A jogok
J.K.R.-t illetik.
FIGYELEM! A történetben LILA betűszínnel
megkülönböztetett részletek a MÚLTBAN játszódnak!
BŰNBOCSÁNAT
1. fejezet
Egy út vége
Halk pukkanó
hang jelezte, hogy valaki az Abszol útra hopponált. Egyetlen boszorkány vagy
varázsló sem volt az utcán, lévén, hogy már éjfél is elmúlt. A fekete köpenyes alak
térde meg-megroggyant, miközben a Szárnyas Vadkan irányába botladozott. A
fogadó ablakából fény szűrődött ki, kellemes melegséget ígérve a betévedőknek,
ami lépteinek meggyorsítására ösztökélte a vándort. Annyi bizonyos, hogy senki
sem használná a kellemes szót, ha a Szárnyas Vadkant kellene jellemeznie.
A kricsmi
átlag vendégei afféle sötét alakok voltak, akiket minden tisztességes
boszorkány és varázsló elkerül. A helyiségben áporodott szag terjengett, a
koszos padló látott már jobb napokat, az asztal lapjain repedések jelezték,
hogy egy-egy ingerült vendég belevágta a kését. A falakon groteszk festmények
láthatóak, vagyis láthatóak voltak valamikor, mára azonban vastag porréteg
lepte be őket. Bátran állíthatjuk, hogy a tulajdonos személyisége sem áll éles
ellentétben a hellyel. Aberforth Dumbledore volt a megtestesítője mindannak,
amire a modern varázsvilág átlag polgára gondol, ha azt hallja, kocsmáros.
Köztudott, hogy egy kocsmárosnál több pletykát kevesen hallanak (és ők mind
fodrászok) – egész nap hallgatja azokat, és már megtanulta kiszűrni, hogy miben
mennyi az igazságtartalom. Zord természete, azonban jó szívet takar.
Ez
lenne tehát a fogadó, ahol a Zsebpiszok köz vásárlói megpihennek este. A férfi
felnyögött, amikor végre átlépte a küszöböt. A helyiség csak első ránézésre
tűnt üresnek, az új vendég kutatóan pásztázta körbe a helyet a fény forrását keresve, míg nem a
sarokban megpillantott egy nőt, aki a pálcájával bevilágította a szobát. Ölében
egy vaskos könyv pihent, az asztalon pedig forró tea gőzölgött.
– Miss.
Granger… – hallatszott az elgyötört hang.
A nő
reflexszerűen felnézett, a pupillái kitágultak a rémülettől, amikor
megpillantotta a reszkető, véres köpenybe burkolózott férfit.
– Piton professzor!
– kiáltotta ijedten Hermione, és leejtette az ölében tartott könyvet.
Odaszaladt a
férfihoz, aki azonnal teljes súlyával ránehezedett. Miközben Hermione egy
székhez vezette, felnézett a nő arcára, így az utolsó dolog, amit látott, az az
elszánt tekintet volt mielőtt elsötétült előtte a világ.
2. fejezet
Ébredés
Az első
dolog, ami tudatosult Perselus Pitonban az ébredése pillanatában az volt, hogy
él. Márpedig ez nem kis csodának számított a körülményeket tekintve. A második
észrevétele, hogy puha ágyban fekszik. Puha, penészszagú ágyban. Hálát adott
Merlinnek, amiért itt lehet, de annyi bizonyos, hogy arra nem volt felkészülve,
ami ez után következett.
Amint Piton
mozgolódni kezdett, Hermione az ágyához ugrott, annak ellenére, hogy már közel
járt hozzá, hogy elnyomja az álom, – azon a kényelmetlen széken, amit magának
varázsolt. Miután Pitont belebegtette a földszinti szobába, és elvégzett rajta
néhány varázslatot, amivel felmérte az állapotát úgy vélte, hogy a vérzés
elállításán kívül semmit sem tehet, amíg fel nem ébred a férfi. Most, hogy ez
megtörtént remélte, hogy választ kap a kérdéseire.
– Professzor
úr! Piton professzor! – szólongatta Hermione egyelőre eredménytelenül.
Az ágy mellé
készített egy pohár vizet és néhány bájitalt, amit a biztonság kedvéért hordott
magánál.
– Víz… –
hörögte Piton. – Vizet.
– Azonnal –
nyújtotta a poharat Hermione, miközben a másik kezével segített felülni a
férfinak.
Piton
nagyokat kortyolt a hűs italból, amikor végzett, átadta az üres poharat a
lánynak.
– Köszönöm –
mondta Piton egy cseppet meglepődve, hogy a volt diákja még mindig az ágya
mellett ült.
–
Professzor, elállítottam a vérzést, de mivel fogalmam sincs, milyen átokkal
állok szemben nem mertem bájitalt adni.
– Jól tette
– bólintott a férfi, és hallatszott, hogy máris erősebb a hangja. – A köpenyem
zsebében talál egy erszényt, abban minden fontos alapanyag benne van a
Sebgyógyító főzethez, illetve egy Vér-pótló bájital sem árthat – adta ki az
utasítást Piton, mintha csak órán lennének, ám ez sokkal kevésbé volt hatásos
ágyban fekve, remegő kezekkel.
–
Sebgyógyító főzetem van, csak meg akartam várni, amíg magához tér. Itt van.
Igya meg! – nyújtotta Piton felé az üvegcsét, ám amikor észrevette, hogy
mennyire remeg az ex-tanára keze, jobbnak látta, ha maga adja be a bájitalt a
férfinak. Ez heves ellenkezést és homlokráncolást váltott ki Pitonból, ám nem
volt elég ereje, hogy harcoljon a nővel, így végül engedelmeskedett neki.
– Remek.
Most pedig elmondja, hogy mi történt önnel, amióta elindult a Nagy utazásra! – mondta Hermione és
szigorú tekintetével adta Piton tudtára, hogy nem fogad el kitérő választ.
– Mégis mit
képzel!? Nem tartozom magának magyarázattal – mennydörögte Piton, ám érezte,
hogy ez a két mondat minden erejét leszívta. – Hátrahanyatlott az ágyra, és
félig ülő - félig fekvő helyzetben igyekezett tekintélyparancsoló arcot vágni.
– Valóban,
azonban ha jól látom épp most mentettem meg az életét, így valamit csak
kérhetek cserébe – jegyezte meg a nő.
– Milyen
bájos. Jobban mondva milyen mardekáros. Semmit sem csinál érdek nélkül? – húzta
fel a szemöldökét a férfi, és örömmel konstatálta, hogy ez legalább nem okoz
számára nehézséget.
– Félreért!
– vágta rá Hermione. – Én csak tudni szeretném, hogy hogyan került ilyen állapotba.
Hosszú évek óta kém, de sosem maradt el egyetlen bájitaltan óránk sem, az ön
egészségügyi állapota miatt. Feltételezem, hogy bajban van. Segíteni szeretnék
– magyarázta a nő kétségbeesetten.
– Magának ez
a mániája, nem? Megmenteni az elesett embereket, segíteni az elnyomottakon.
Szerencsétlen házimanók sem értékelték a próbálkozását. Miből gondolja, hogy én
fogom? – tette fel a kérdést a férfi, és kényelmesen elhelyezkedett az ágyon.
Ez végre az ő terepe volt: szópárbaj. Ráadásul egy roppant intelligens
ellenféllel.
– Nem
gondolom, tudom – jelentette ki elégedetten, ugyanis Piton akarva-akaratlanul,
de bevallotta, hogy elnyomott, elesett ember, aki segítségre szorul. – Ha
jobban belegondol, ön is beláthatja, hogy nem igen talál támogatókra a „nagyvilágban”.
A Rend nem bízik önben, a halálfalók majdnem megölték. Fogalmam sincs, hogy
mivel leplezte le magát, de kétlem, hogy oda visszamehetne, ahonnan ma éjjel
jött – összegezte a nő.
– Nem a
halálfalók voltak. A Sötét nagyúr. – A név hallatán Hermione lélegzete elakadt.
– Nem lepleződtem le, egyszerűen csak nem voltam hajlandó lemészárolni egy
mugli családot. Kimenekítettem őket, de nem volt elég hihető a fedő sztorim –
Piton egyszerűen megrántotta a vállát, ami éles fájdalmat eredményezett. – Ez
csak egy szokásos büntetés.
Hermione
maga sem vette észre, mikor állt fel, de egyszer csak azon kapta magát, hogy
kinyújtja a kezét, és végig simít a férfi karján, amire reagálva Piton azonnal
elrántotta azt, mintha megégették volna.
– Ön igazán
jó ember. Remélem, tudja… – mondta Hermione fátyolos hangon.
Ezt követően
egy Invitóval magához hívta Piton erszényét, és az ágy végében lévő kis
asztalra kezdte kipakolni a tartalmát.
Piton
megrendült a nő szavainak hallatán. Eddigi élete során egyszer sem fordult még
elő vele, hogy bárkit is érdekeltek volna az érzései, vagy az, hogy gyűlöli e
önmagát a tettei miatt. Emlékei szerint még Albus – akit egyetlen barátjának
tartott – sem kérdezte meg tőle soha, amikor visszatért egy küldetésről, hogy
hogy érzi magát. Ha meg is kérdezte volna. Az csak a fizikai állapotára
vonatkozott volna. Most pedig itt van ez a csupa élet fiatal nő, aki egykor a
tanítványa volt, és aggódik ÉRTE. Fontos számára, hogy Perselus jó embernek
tartsa önmagát – nem mintha ez valaha is előfordulhatna. – Az ő bűnei
nagyobbak, mintsem, hogy Isten vagy ember megbocsáthatná azokat.
Tudta, hogy
ezen az egy mondaton még jó sokáig nem fog tudni felülemelkedni, ezért úgy
döntött, hogy hasznosabb dologgal üti el az időt. Kihasználta, hogy Hermione
neki háttal állt, és felmérte a szobát. A helyiséget szegényes berendezés, és
kevés fény jellemezte, ami a komor színeknek volt köszönhető. Az ajtótól jobbra
található ágyon feküdt, a szemközti falnál egy kisebb ruhásszekrény állt,
mellette pedig egy éjjeliszekrény. Ez volt az összes bútor a szobában.
Felsóhajtott,
hogy húzza az időt, és erőt gyűjtsön, végül feltette azt a kérdést, ami a
Szárnyas Vadkanba érkezése óta foglalkoztatta volna, ha szégyenszemre nem ájul
el.
– Maga mit
keres itt? – Amikor Hermione megfordult, és felnézett, a férfi értetlenséget
látott a szemében.
– Már
mondtam, ellátom a sérüléseit, most pedig Vérpótló főzetet készítek. – Hermione
megijedt, hogy a férfinak talán emlékezet kiesése van, de amikor az arcán
gúnyos mosoly jelent meg, rájött, hogy épp bolondot csinált magából.
– Nocsak
Miss Granger, hova lett az az éles esze, amiről ódákat zengtek a tanáriban?
Természetesen arra gondoltam, hogy mit keres a roxforti iskolaelső egy ilyen
putriban két héttel karácsony előtt? – Hermione válaszolni akart. Igazán. Csak,
hogy olyannyira lenyűgözte a férfiből sugárzó erő, hogy a torkán akadt a szó.
Ilyesmi sem gyakran fordul elő Hermione Granger-el. Mégis ahogy nézte az ágyon
fekvő, szinte félholt tanárát miközben a szokásos stílusában kioktatta, elképzelte
vajon mi mindenen mehetett keresztül, amióta nem találkoztak, és a tekintetében
lévő szilárdság mennyi fájdalom eredménye. – Kisasszony! Válaszra várok – Piton
enyhe homlokráncolással jelezte aggodalmát volt tanítványa mentális állapotát
illetően.
– Bocsánat.
– Gyors torokköszörülés után végre válaszolt az elhangzó kérdésre. – Én itt
lakok.
– Micsoda? –
Piton a döbbenettől felült az ágyon. – Itt? Hiszen ez nem biztonságos!
– Mondjon
egy helyet, ami az! – érkezett a szarkasztikus felelet.
– Mi van
Potterrel és a bűbájjal, ami védi? Magának mellette a helye – Perselus látta,
hogy a lényegre tapintott. Hermione szemét elfutották a könnyek, és hirtelen
fontosnak tartotta, hogy a bájitallal foglalkozzon. Háttal állva felelt a
kérdésre.
– Harry jól
van, most Ronhoz köti a bűbáj – remegett a hangja és Perselus érezte, hogyha
tovább forszírozza a témát annak bizony sírás lesz a vége. Ám nem tudott
parancsolni a kíváncsiságának.
– Mi
történt?
Hermione
megfordult, de a szeméből csak üresség sugárzott.
– Tényleg tudni
akarja? Kirúgtak a Rendből. Most, hogy beleártotta magát a legmélyebb
magánéletembe talán hagyhatna dolgozni – csattant fel, majd visszafordult az
asztal felé, és feltett szándéka volt nem tudomást venni extanáráról.
Perselus egy
ideig emésztgette a hallottakat, és szuggerálta a volt iskolaelső hátát, végül
arra jutott, hogy egyszerűen nem hiszi el, amit a nő mondott. Az egyszerűen nem
létezik, hogy a minden lében kanál, okostojás Granger akkora hibát kövessen el,
hogy amiatt Szent Potter megváljon tőle. De mi oka lehetne arra, hogy hazudjon?
Amíg ezen töprengett elnyomta az álom.
Hermione
serényen dolgozott, ám a képességeihez mérten ez a főzet könnyűnek bizonyult,
így akarva-akaratlanul elkalandoztak a gondolatai. Eleinte csak bosszankodott,
hogy Piton pletykásabb, mint McGalagony és Bimba együtt véve, közben azonban
veszélyes vizekre evezett. Felderengett előtte az a bizonyos este, amikor az
élete gyökeresen megváltozott.
A kandalló előtt ült, és azon volt, hogy minél több
ellenérvet sorakoztasson fel, ami miatt rossz ötlet lenne használni a bűbájt.
Feleslegesen erőlködött, ugyanis semmi sem volt fontosabb számára Harry
biztonságánál. Tudta ő ezt nagyon jól attól a naptól fogva, hogy Ronnal
megmentették őt a trolltól a lány WC-ben. Nem volt mit tenni, felkelt a
kedvenc foteljéből, és elindult kifelé a szobájából. Már olyan hosszú ideje
laktak a Grimmauld téren, hogy bátran nevezhette a szobájának a kis helyiséget,
amiben néhány bútoron és a könyvein kívül más nem is kapott helyet. Hermione
azonban nem bánta, hogy nem olyan hatalmas, mint Harryé és Ginnyé, így sokkal
otthonosabbnak találta.
Mikor leért a nappaliba Harry, Ron, Ginny,
Lupin és Tonks már várták. Napokra bezárkózott a szobájába, hogy megtalálja a
tökéletes védővarázslatot Harry számára, így, amikor meghallották, hogy Sipor
vacsorával kínál valakit a folyósón, izgatottak lettek.
–
Nos? – fészkelődött Harry egy fotelben,
aminek a karfáján Ginny ült. – Találtál valamit? – kérdezte kertelés nélkül, mire Ginny nyugtatón a vállára tette a
kezét.
Lupin és Tonks a falnak támaszkodva várták a
fejleményeket. Tonks hajszíne is izgatottságról árulkodott a piros és lila
furcsa átmenete jellemezte.
–
Igen. Megtaláltam a megfelelő bűbájt, de
nem biztos, hogy használni szeretnéd. Előbb talán négyszemközt beszéljünk –
javasolta Hermione, és intett a fiúnak, hogy kövesse.
A többiek döbbenten néztek össze, mivel az utóbbi
időben nem fordult elő, hogy bármit eltitkoltak volna egymás elől.
A folyosón Hermione megállt, és egy gyors
hangszigetelő-bűbájjal látta el az ajtót.
–
Harry a varázslat, amit találtam egyszerű
és praktikus. Megvéd téged minden fizikai támadástól, mintha csak egy pajzs
lenne előtted. Hasonló ahhoz, amivel annak idején az édesanyád mentette meg az
életedet – magyarázta Hermione.
–
Értem, de mi a gond? – kérdezte Harry
értetlenül.
–
A bűbáj úgy működik, hogy aki kiszórja
rád az attól a pillanattól kapcsolatban áll veled, úgy- mond, összeköt titeket
a varázslat. Ha téged megtámadnak, az ő ereje csökken. Nem olyan mértékben,
mintha őt magát átkoznák meg, de még így is jelentősen csökken az ereje. Minden
egyes alkalommal, amikor sértetlenül megúszol egy csatát, ő gyengül, és nem
csak ez jelenthet problémát – aggódva figyelte a fiú reakcióját, aki olyan
fehér volt, mint a fal. – Ha aktiválódik, a bűbáj onnantól kezdve nem
távolodhattok el egymástól száz méternél messzebbre.
–
Ezt senki sem vállalná – jelentette ki
Harry tárgyilagosan.
A fiú idegesen beletúrt a hajába, és fel-alá
járkált Hermione előtt.
–
Harry… – kezdte bizonytalanul a lány. –
Tudok valakit, aki elég erős, hogy kibírja az energialeszívást, és nem zavarná,
ha huzamosabb ideig a közeledben kell lennie.
–
Ne légy nevetséges, Hermione! Még Ginny
sem menne bele, nem beszélve arról, hogy senkinek sem engedném, hogy kockára
tegye értem az életét.
–
Mintha ez lenne az első alkalom –
jegyezte meg epésen a lány. – Te is tudod, hogy nincs időnk más megoldást
keresni. – A hajtincsei, idegességét tükrözve ezerfelé álltak.
–
És mégis ki lenne az? Ki vállalná mindezt
értem? – tette fel a legfontosabb kérdést a barátja.
–
Természetesen, én. – Hermione elszántan
nézett Harry szemébe, felkészülve, hogy még órákig kell győzködnie, mire
beleegyezik.
–
Ó, Hermione… – A kis túlélő szeme könnybe
lábadt.
Érezte, hogyha akarna,- sem tudna harcolni a lány
ellen, mindig is erős akaratú volt. Ha valamit Hermione Granger a fejébe vesz
az úgy is lesz.
–
Köszönöm – mondta Harry.
A lány közelebb lépett, és magához ölelte barátját.
Tudta, érezte, hogy ezzel a döntéssel az élete örökre megváltozott, mégsem
érzett félelmet.
3. fejezet
A házigazda
Piton arra
riadt fel, hogy dörömbölnek az ajtón. Túl nehéznek érezte a testét ahhoz, hogy
felkeljen, de maradék erejét összeszedve a pálcájáért nyúlt, és maga elé
szegezte.
Ekkor
tudatosult benne, hogy hol is van. A Szárnyas Vadkanban Hermione Grangerrel,
aki az ajtóhoz sietett. Micsoda? Miss. Granger vele maradt egész éjjel? Pitont
az sem lephette volna meg jobban, ha Albus Dumbledore bejelenti, hogy leszokik
a citromporról. Leeresztette a pálcáját, és hallgatózott.
Hermione
kinyitotta az ajtót, és álmosan rámosolygott a látogatóra.
– Jó
reggelt, Aberforth! Már vártam – kezdte kedvesen a lány, nem törődve a férfi
villámokat szóró tekintetével.
– Ó, igazán?
Akkor bizonyára meg tudja magyarázni, hogy miért nem találtam sehol sem
üzenetet, amikor nyomatékosan megkértem rá, ha nem itt tölti az éjszakát,
szóljon, ha hazaért, szintén. Mi lett volna, ha riasztom a Rendet, és kiderül,
hogy maga valami fickóval enyeleg? – tette fel a kérdést indulatos szónoklata
végén a férfi. Miközben beszélt hosszú szakálla ide-oda röpködött dühödt
fejrázása miatt.
– Először is
közlöm, hogy nem hagytam el a házat, itt voltam egész éjjel… – Már vette a
levegőt, hogy folytassa, amikor a férfi belefojtotta a szót.
– Ezt nem
akartam tudni – morogta.
– Igen, itt
voltam egész éjjel, és az új vendégét ápoltam, aki félholtan érkezett az éjszaka
közepén. Nem akartam felébreszteni, gondoltam, majd reggel szólok, de úgy tűnik
elnyomott az álom – jegyezte meg röstelkedve Hermione.
– Ó – nyögte
a fiatalabb Dumbledore. – Akkor, izé. Szóval ki a fickó?
– Perselus
Piton. – A bejelentés néhány másodperces néma csöndet váltott ki, amíg Hermione
kihívóan, Aberforth döbbenten nézett. – Mivel nehéz lett volna fellebegtetni az
emeletre, így a földszinti szobát adtam neki. Van ellene valami kifogása? –
kérdezte kihívó arccal, ami egyértelművé tette, hogy ne legyen.
– Nem.
Maradjon csak. Ö és hogy van? – kérdezte Ab, miközben toporgással jelezte, hogy
nagyon szeretne valahol máshol lenni.
– Jobban.
Sok vért vesztett, de úgy néz ki megmarad. Esetleg készíthetne reggelit nekünk.
Valami könnyen emészthetőt – tette hozzá gyorsan, amikor a férfi indulni
készült. – Kétlem, hogy Piton professzor fel lenne készülve a szalonnás
rántottájára – fejezte ki aggodalmát a nő, mire csak valami morgás félét kapott
válaszul.
Hermione
becsukta az ajtót, megfordult, és macskásan nyújtózott egyet. Nem tett neki
jót, hogy egy széken aludt az éjjel, még ha azt el is látta némi kényelmi
funkcióval.
Piton kezdte
úgy érezni, hogy amióta megérkezett csak fekszik, és döbbenten bámul maga elé.
Bár tulajdonképpen ez egyáltalán nem is az ő hibája. Granger tehet mindenről.
Kell neki ilyen furcsán viselkednie!? Először megmenti az életét, (ez nagyjából
logikus lépés tőle, senkit sem hagyna elvérezni a szeme előtt) utána közli,
hogy itt él, (ez tökéletesen elfogadhatatlan, a férfi el is döntötte, hogy
amint jobban lesz, egy biztonságos rejtekhelyre viszi). Végül pedig Hermione
kiáll érte egy barátjával szemben, és eléri, hogy itt maradhasson (újabb
érthetetlen cselekedet, hiszen miért akarna bárki egy fedél alatt élni vele?).
Gondolataiból
Hermione hangja rántotta vissza a valóságba.
– Jó
reggelt, professzor úr! – köszöntötte bájosan mosolyogva a férfit. – Rendeltem
magunknak reggelit. Remélem nem bánja. Aberforth főztje többnyire ehető,
mindenesetre jobb, mint bármi, amit én magam készítenék – viccelődött a nő.
Viccelődött.
Vele, Perselus Pitonnal korán reggel egy volt tanítványa tréfálkozik. Sosem
hitte volna, hogy megéli ezt a napot.
– Piton
professzor! Minden rendben? – kérdezte Hermione aggodalmasan, mivel a férfi
csak ült, és nézte őt meredten.
– Igen –
felelte egy gyors torokköszörülés után. – Köszönöm, hogy intézett reggelit.
– Gondolom,
szeretne egyedül maradni, hogy átöltözzön. Én felmegyek a szobámba, ha
elkészült a reggeli, visszajövök. Ha bármire szüksége van, szóljon. Elhelyeztem
egy bűbájt az ajtónál, jelzi, ha idegen lép a szobába. – Hermione büszke volt a
felkészültségére, de a férfi arcán nem a hála jeleit vélte felfedezni.
– Miss.
Granger remélem, tisztában van vele, hogy kivel beszél. Nem egy elveszett
óvódás vagyok, hanem a volt sötétvarázslatok kivédése tanára. Tudok vigyázni
magamra – mennydörögte Piton, ám a mondat végén elcsuklott a hangja, mert
eszébe jutott egy emlék.
A Grimmauld téren nagy volt a
nyüzsgés. Az összes elérhető Rend tag ott tartózkodott, hogy értesüljenek a
legújabb fejleményekről. A feszültséget csak fokozta Piton jelenléte. Hiába
tisztázta magát Dumbledore meggyilkolásának vádja alól, egy emlék nem győzhet
meg mindenkit,
– ám Harry Potter ragaszkodott hozzá,
hogy tisztelettudóan beszéljenek vele, amit a legtöbben úgy oldottak meg, hogy
egyáltalán nem szóltak hozzá.
A kivétel Hermione Granger volt. Amikor
beözönlöttek a Rend tagok a lány egyenesen a Piton melletti széket célozta be.
Egy szó nélkül leült mellé, és rámosolygott. Piton egy biccentéssel adta jelét,
hogy tudomásul vette a gesztust, de egy árva szót sem szólt.
Nem úgy tűnt, mintha ez elkeserítette volna a
lányt, sőt láthatóan valami mulatatta.
–
Elárulná, hogy mi ilyen átkozottul
vicces? – kérdezte felvont szemöldökkel a férfi.
–
Bocsánat, csak tudja fogadtunk Ronékkal,
hogy ön hogy fog ma viselkedni. A fiúk azt mondták dühöngeni fog, én pedig,
hogy leül ide, és egy leereszkedő mosoly kíséretében közli a Renddel, hogy tesz
rájuk magasról – magyarázta kuncogva a lány. – Az előbb tökéletesen olyan arcot
vágott, mint amit elképzeltem.
Piton először le akarta hordani a lányt a sárga
földig, amiért fogadást kötött rá, de végül csak mordult egyet, és a tekintetét
Potter felé irányította.
A terv egyszerű és nagyszerű, a fiú szavaival élve.
Piton visszatér a Sötét Nagyúrhoz, és beszámol neki a védőbűbájról. Így
Voldemort a megfelelő mértékben aggódni fog, és nem indít azonnali támadást.
Piton előáll a zseniális tervvel, hogy van egy bájital, ami hatástalanítja
Potterék bűbáját, de a hozzávalók között szerepel egy ritka növény, amiért
Kelet Európába kell utaznia. Ugyanis csak az szedheti le a virágot, aki a
bájitalba teszi. Ha a Nagyúr elhiszi a mesét, akkor Piton elindul a Nagy
utazásra, ha pedig nem, akkor visszatér a Rendhez, hogy új tervet eszeljenek
ki. Az egyetlen szépséghiba az elméletben, hogyha a Nagyúr nem hisz neki, akkor
nem fogja szépszerével elengedni, hanem jól megkínozza vagy esetleg meg is öli.
Ez az eshetőség látszólag a Rend egyetlen tagját sem zavarta különösebben.
A gyűlés végeztével mindenki a konyha felé vette az
irányt, hogy megkóstolják Molly főztjét, kivéve Perselus, Remus és Hermione.
Remus az ablak előtt állt, és erős homlokráncolása jelezte, hogy aggódik.
–
Piton! – szólt a férfi után, amikor az
indulni akart. A megszólított megállt, és felvonta a szemöldökét, de semmi
mással nem jelezte, hogy érdekelné Lupin mondanivalója. – Sok sikert! – mondta
végül Remus, majd elhagyta a helyiséget.
–
Aggódik önért – magyarázta Hermione,
Perselus döbbent tekintetére reagálva. – Talán nem kellene?
–
Ez lenne az első alkalom – felelte Piton
mogorván. – Nem úgy tűnt, hogy Pottert izgatná, hogy esetleg nem jövök vissza.
–
Ez nem igaz. Egyszerűen csak bízik az ön
képességeiben. Tudja, hogyha a dolgok rosszul alakulnának, akkor is ép bőrrel
megússza. – A lány szavai sokkal inkább szóltak önmagának, mint a férfinak. –
Voldemort nem ölné meg az egyetlen kémét.
–
Ha maga mondja, Miss. Granger. – Piton
ezzel befejezettnek tekintette a beszélgetést, és az ajtó felé indult, de
amikor elhaladt a lány mellett, akkor ő megállította.
–
Ígérje meg, hogy… – kezdte Hermione
bizonytalanul, a kezét a férfi karján tartva. – Vigyázzon magára! – kérte
búcsúzóul, majd kisétált az ajtón.
Piton
annyira az emlék hatása alá került, hogy fel sem tűnt neki, hogy Hermione
percek óta szólongatja.
–
Professzor! Piton professzor! – közelebb lépett az ágyhoz, és a kezét lóbálta a
férfi arca előtt, erre végre reagált.
– Mit
csinál? Legyeket hesseget? Szedje össze magát Miss. Granger, és ne
professzorozzon itt nekem, mert már rég nem vagyok a tanára. – Ahogy egy bölcs
ember mondta, a legjobb védekezés a támadás. A gúnyos megjegyzések közé
beszúrta a valódi mondanivalóját is, így Hermione ahelyett, hogy megsértődött
volna elmosolyodott.
– Akkor én
most megyek a szobámba Pers… – kezdte elégedett mosollyal a lány.
– Meg ne
próbálja! – mennydörögte a férfi.
– Rendben
van, Piton. Ha már témánál vagyunk, esetleg tegeződhetnénk. Ahogy mondta nem
vagyok már a tanítványa – vetette fel az ötletet ártatlan arccal a nő, miközben
egyik lábáról a másikra állt, ami egy ideges diáklány viselkedésére hajazott.
– Legyen –
adta meg magát Perselus Hermionénak. – De most már igazán menj – tette hozzá,
megjátszott szigorúsággal.
– Már itt
sem vagyok – felelte, és a korábbi fáradtságától eltérő módon, kecsesen
kilibbent az ajtón.
Hermione a
szobájába érve lerogyott az ágyra, és az arcát a kezébe temette. Iszonyatosan
lefárasztotta az elmúlt tizenkét óra, ráadásul a Pitonnal való állandó
szócsaták is energiát vettek el tőle, ám ő ezt valahogy nem bánta. Ha másnak
nem, önmagának kénytelen volt beismerni már a Grimmauld térre költözése után
nem sokkal, hogy kedveli a férfit. Amikor épp nem pokolian dühös, akkor értelmesen
el lehet vele beszélgetni, a szokástól eltérően Hermione benne intelligens
beszélgetőpartnerre lelt, és a fekete humorát is meg lehet szokni. Amennyiben
nem vesz tudomást arról az apróságról, hogy Piton félholtan érkezett, akkor azt
mondhatná, hogy ez a legjobb dolog, ami az elmúlt hetekben történt vele.
Szívesen
elnyúlt volna az ágyon, hogy bepótolja az alváshiányt, de egyelőre nem tehette.
Így tehát felkelt az ágyról, Invitóval magához hívta a tiszta ruháit a
szekrényből, és elindult a fürdőszobába. A Szárnyas Vadkan csak egy közös
használatra kijelölt fürdővel rendelkezett, de amikor Hermione beköltözött
sejtette, hogy hosszú ideig marad, így bűvölt magának egyet a szobája mellé.
Nem tudta elképzelni, hogy mindenféle rossza arcú alakkal osztozzon egy
fürdőszobán.
Miután
befejezettnek nyilvánította a tisztálkodást, elindult, hogy utánanézzen a
reggelinek. Korgó gyomra jelezte, hogy bizony már jócskán elmúlt nyolc óra,
amikor általában enni szokott.
A konyhába belépve
megpillantotta Aberforth-t, amint egy tálcára pakolja az ételeket.
– Remélem,
hogy megfelel a díszvendégünknek – morogta Ab, miközben átnyújtotta a tálcát
Hermionénak.
–Nagyon
szépen köszönjük – hálálkodott mosolyogva a nő figyelmen kívül hagyva a gúnyt
Aberforth hangjában.
Kétszer
kopogott Piton ajtaján mielőtt bement volna, de nem várt választ, így meglepte,
amikor a férfit félmeztelenül találta. Kis híján elejtette a tálcát a
látványtól. Éjjel ugyan félig lefejtette róla az inget, hogy ellássa a sérüléseit,
de annyira a sebekre koncentrált, hogy fel sem tűnt neki, milyen izmos
felsőtest rejtőzik a fekete köpeny alatt. Mire rájött, hogy tátott szájjal
bámul a férfira, addigra késő volt egy elterelő szisszenést bevetni, hogy azt
higgye a vágásokat nézi.
– Látom, a
reggeli is ideér, mire felöltözök – jegyezte meg egy féloldalas mosollyal a
férfi.
Piton
önmagát is megdöbbentette azzal, hogy nem használta ki Granger szorult
helyzetét, de valahogy imponált neki az a csillogó tekintet. Sok idő telt el
azóta, hogy valaki utoljára így nézett rá. Jó, legyünk őszinték. Még soha senki
sem nézett rá így. Azok a nők, akik lefeküdtek vele a múltban, mind csak gyors
numerák voltak, egyik félnek sem jelentett semmit az együttlét. Hermione
azonban egészen más eset. Ha őt megkaphatná, akkor minden másképp lenne. Ekkor
Perselus érezte, hogy a gondolatai veszélyes vizekre vezetik, így egy gyors
torokköszörüléssel jelezte a nőnek, hogy esetleg elfordulhatna.
Hermione
borzalmasan zavarba jött, annak ellenére, hogy Piton nem gúnyolódott rajta.
Talán pont az volt a gond, mivel általában egy ilyen szituáció szócsatát
eredményezett volna, amihez már hozzászokott. Érezte, hogy kezd merőben új
irányt venni a kapcsolatuk.
–
Megfordulhatsz – szólt a nőnek Piton, miközben visszafeküdt az ágyba.
– Ö itt a
reggelije – közölte a nyilvánvaló tényt Hermione elpirulva, és átnyújtotta a
tálcát. – Jó étvágyat! – érezte, hogy sehogy sem fog jól kijönni a helyzetből,
így az ajtó felé oldalazott.
– Ez itt
mind az enyém? – kérdezte a férfi, felhúzott szemöldökkel.
– Nem, a
fele az enyém – motyogta és az egyik tányért a kettőből elvette a tálcáról.
– Ha
gondolOD, maradhatSZ – ajánlotta Perselus, hangsúlyozva a tegezést. – Lenne
miről beszélnünk – tette hozzá gyorsan.
– Rendben –
egyezett bele feszengve a nő.
Leült a
tegnap este bűvölt székre, és a kisasztalra lerakta a tányérját, miután fél
kézzel arrébb tolta a bájital alapanyagokat.
– Tegnap
éjjel hazudtál nekem. Most szeretném tudni, hogy miért – közölte Piton,
miközben a villájára szúrt egy sajt darabot.
– Én nem is…
- kezdte hevesen tiltakozva Hermione.
– Hát
persze, hogy nem. Ön soha, és egyébként is, meg egyáltalán. Ugorjunk – mondta a
férfi. – Nem kérdés volt, hanem állítás. Hazudtál. Magyarázatot várok.
– Milyen
régre menjek vissza? – kérdezte megadóan a nő.
Hermione
maga sem értette, miből feltételezte, hogy képes átverni Dumbledore kémét. Ha
eddig senkinek sem sikerült, miért pont ő járna túl az eszén.
– Amilyen
régre kell. – Piton oldalra döntötte a fejét, és tanulmányozta Grangert.
– Nem tudom
hallott e a Grimmauld téri csatáról. De azon az éjszakán kezdődött minden.
– Igen.
Hallottam, hogy a halálfalók áttörték a Fidelius bűbájt, és a Rend ott
tartózkodó tagjai harcoltak velük. Győztünk. Nem? – kérdezte a férfi.
– Igen, de
milyen áron. – Hermione szemét elfutották a könnyek, igyekezett koncentrálni,
de nehezen ment. – Azon az estén mindössze nyolcan voltunk a házban. Harry,
Ron, Ginny, Fred, George, Lupin, Tonks és én. A két felnőtt „vigyázott” ránk,
amíg Molly és Arthur hazamentek néhány fontos holmiért. Kingsley nem
helyeselte, hogy magunkra hagynak minket, de neki is dolga volt, és úgy tett,
mintha bízna Tonksban. Időben érzékeltük, hogy idegen van a házban, csapdákat
állítottunk fel különböző helyeken, a terv az volt, hogy kicsaljuk őket a
házból, és ha mindenki kint van dehopponálunk. A csapat egy része az Odúba, a
másik fele a Kagylólakba, de nem mindenki ért oda.
4. fejezet
Vallomások
Hangzavar volt, mindenhonnan kiáltások
hallatszottak, a Rend-tagok minden erejükkel küzdöttek a csuklyás alakok ellen,
de az ellenfél nyerésre állt. Ron és Harry egy nővel hadakoztak, a kacajból
ítélve Bellatrix volt az.
Hermione érezte, hogy minden percben csökken az
ereje. Harry nagyon jól harcolt, de így is eltalálta időnként egy- egy átok,
ami őt rettenetesen legyengítette. Közben ő is párbajozott egy álarcos
férfival, így nem vette észre, hogy Bellatrix a fiúkat ott hagyva rá irányítja
a figyelmét.
–
Ide nézz, te mocskos kis sárvérű! –
kiáltotta a boszorkány, és már lőtte is az átkot.
Hermione csak egy fénycsíkot látott, a következő
pillanatban pedig egy erős test zuhant rá, és a földre nyomta. Egy nő sikítása
hallatszott, de sokkal kevésbé fülsértő, mint az előbbi. Ez a sikoly a szíveket
sértette. Nem merte kinyitni a szemét, pedig tudta, hogy tovább kell harcolnia.
Fuldoklott a portól, amit belélegzett, és nagy nyomás nehezedett a mellkasára.
A háború alatt először igazán rettegett. Nem a haláltól félt, hanem attól, hogy
az előtt hal meg, hogy Harry és a többi barátja biztonságos helyre menekülne.
Minden erejét összeszedte és megpróbálta lelökni
magáról a férfit, de érezte, hogy nem mozdul. Nem is értette a dolgot. Hirtelen
rájött, hogy a sikoly forrását kéne keresnie, ekkor beúszott a látóterébe egy
lila hajú nő, aki felé rohant, ám mielőtt bármit is mondhatott volna, egy
halálfaló lerángatta róla a testet, és dehopponált, majd egymás után sorban az
összes fekete alak eltűnt.
–
Hermione, jól vagy? – Kérdezte Harry,
miközben leült mellé.
–
Én… igen. Azt hiszem. Mi történt? –
Érkezett a kérdés vékony hangon.
–
Gyere, kelj fel! El kell tűnnünk innen. –
Harry felsegítette a földről, de nem nézett a szemébe.
Az Odúba hopponáltak. Molly már készült, amint
beléptek az ajtón étellel kínálta őket, nyugtató szavakat mormolt, és számolta
a gyermekeit, hogy ki hiányzik. Mikor megállapította, hogy mind épségben
vannak, gyorsan ellenőrizte a többieket.
–
Hol van Remus? – kiáltotta ijedten Molly,
és tekintetével Tonksot kereste, aki abban a pillanatban lépett be az ajtón
remegve az elfojtott zokogástól.
–
Ne! – nyögte Hermione, amikor tudatosult
benne, hogy Lupin volt az, aki kivédte Bellatrix átkát, és őt rángatta le róla
az a halálfaló.
–
Megmentette az életem – suttogta alig hallhatóan Hermione.
Egy darabig
a földet bámulta, majd a reggelije maradékát, alig evett belőle. Végül a kezeit
tördelve nagy levegőt vett, és folytatta.
– Remust
elkábították, és magukkal vitték a halálfalók.
A Rend-tagok az Odúból még aznap éjjel átköltöztek
a Kagylólakba, mert azt biztonságosabbnak ítélték, de sürgető probléma volt egy
új főhadiszállást találni.
Az elkövetkezendő két nap azzal telt, hogy a
szabadon mozgó Rend-tagok új főhadiszállást kerestek, a fiatalok pedig
igyekeztek felkészülni egy esetleges újabb támadásra. Kingsley már régóta nem
kapott érdemi információt a Minisztériumból, nem bíztak benne. Ez nagyban
megnehezítette a készülődést.
Hermione azonban nem tette túl magát a támadáson,
képtelen volt újabb tervek kieszelésére összpontosítani. Tudta, hogy az egész
akció csak egy teszt volt, hogy vajon működik-e a védőbűbáj Harryn, ami remekül
funkcionált, de ennek ellenére túl nagy veszteségnek tartotta Lupin elrablását.
Éjszakánként rémképek gyötörték arról, hogy Remust kínozzák Malfoyék. Még
mindig emlékezett arra a napra, amikor ő vonaglott a márványpadlón sikoltozva,
de senki sem segített. Vannak az életben olyan pillanatok, amikor egyetlen
emléked marad csak egy hang, egy szag vagy egy érintés. A Crutio átok hatása
alatt lenni, pont egy ilyen pillanat volt. Valami szörnyű bűz terjengett a
levegőben, akkor azt hitte az a halál szaga, de tévedett valójában csak a vér
és a kosz keveréke volt, mégis valahányszor eszébe jut, az a nap újra érzi,
mintha körülölelné, elnyelné. A gondolat, hogy Remus ugyanezt éli át, vagy még
rosszabbat elviselhetetlen volt.
– Jól vagy?
– kérdezte Hermione Perselust, amikor a férfi arcán fájdalmas kifejezés jelent
meg. – Tarthatnánk szünetet. Biztosan kimerültél. Nem akarlak fárasztani.
– Én jól
vagyok. És te? – A kérdést egy sóhaj követte. – Eddig nem tudtam, mit
tett veled Bellatrix, ha tudom már rég… – Piton maga sem tudta mit tett volna.
Megöli? Ugyan.
Erős vágyat
érzett, hogy megbosszulja a lány sérelmeit, még ha nem is tudna változtatni
semmin. Akkor, ott, a Szárnyas Vadkan koszos vendégágyán Perselus Piton
rádöbbent, hogy fontos számára Hermione Granger.
– Nincs szükségem
szünetre. Folytasd – kérte a férfi, de ezúttal figyelt, hogy az arca ne
árulkodjon érzelmeiről.
– Rendben –
egyezett bele Hermione, de közben aggodalmasan fürkészte a férfi vonásait. –
Tudtam, hogy ki kell hoznom onnan Remust, de fogalmam sem volt hogyan.
Perselus
figyelmesen hallgatta a nő beszámolóját, és közben arra gondolt, hogy bárcsak
érte küzdött volna így valaki, akkor talán másképp alakul a sorsa.
Hermionénak két dologra volt szüksége: egy tervre,
és magányra. Az elsőt vélte könnyebbnek, de rájött, hogy most először nagyon
kényelmetlen a Harryvel való kapcsolat. Nem hagyhatta el a házat, mert akkor
megszűnik a bűbáj hatása. A második megvalósítása szintén komoly akadályokba
ütközött, mivel mindenki szükségét érezte, hogy gondoskodjon arról, hogy
Hermionénak mindene meglegyen, Molly attól félt, ha magára hagyják,
depresszióba süllyed, ezért folyamatosan körülötte sürgött-forgott.
Azonban a Kagylólakba érkezésük utáni harmadik
napon végre eljött az alkalom, hogy megszökjön a fürkésző tekintetek elől. Az
összes Weasley és Harry a nappaliban hallgatott egy tengerentúli kviddics
közvetítést, így ő észrevétlenül felosonhatott a szobájába.
Estére készen is állt arra, hogy kiszabadítsa
Lupint, és csak hat órájába, néhány hajszálába, és két pennájába került a terv
kidolgozása. Tudta, hogy csak egy esélye lesz arra, hogy megszökjön, ha azt
elszúrja, akkor Remus ott hal meg a Malfoy kúriában. A végrehajtás nem volt
egyszerű, hiába állt mögötte sokévnyi gyakorlat, ez volt az első alkalom, hogy
teljesen egyedül vág neki egy veszélyes küldetésnek. Eddig mindig számíthatott
Harryre és Ronra, de ezúttal nem szólhatott nekik.
Arra hogy észrevétlenül szabadítsa ki Lupint édes
kevés esélye volt, így számolnia kellett azzal az eshetőséggel, hogy más
alakjában kell oda mennie, mert ha őt meglátják, rájönnek, hogy Harry védtelen.
Hermione úgy vélte a legegyszerűbb megoldás, ha százfűlé főzetet alkalmaz.
Sokáig gondolkozott rajta, hogy kinek az alakjában lenne a legcélszerűbb
végrehajtani a tervet, végül arra jutott, hogy a logikus választás Tonks.
Mindenki tudja róla, hogy heves természetű, könnyen elképzelhető, hogy elszökik
kiszabadítani a szerelmét. Ezen a ponton elgondolkozott rajta, hogy akár be is
avathatná őt a tervébe, de elvetette ezt az ötletet.
A vacsoránál tökéletes alkalom adódott ahhoz, hogy
megszerezze a szükséges felszerelést. A Rend több tagja Billék vendégszeretetét
élvezte esténként, így néhány auror is volt a társaságban, akiknél rendszerint
vannak bájitalok vészhelyzet esetére. Hermione reménykedett, hogy a számára
létszükségletű százfűlé főzet is valamelyik táskákban rejtőzik. Nem kellett
csalódnia.
Az akciót másnapra tervezte, így az izgatottsággal
vegyes aggodalomtól aludni sem tudott. Hajnali négykor abbahagyta a
próbálkozást, kiszállt az ágyából, halkan felöltözött, és leosont a konyhába,
hogy egyen valamit. Fél hatkor akart indulni, hogy még az előtt eltűnjön, hogy
Bill munkába indulna, de ha már úgy sem aludt, előrehozta az indulást. A
spontaneitás a legjobb barátja ez alkalommal. A táskájából kivette a főzetet,
és egy hajtásra megitta. Az ízétől fintor jelent meg az arcán, borzongva
gondolt arra a napra, amikor Harry alakját öltötte magára. Az átváltozás sem
volt kellemesebb, mint a bájital aromája. Hamarosan lila hajjal, ziláltan állt
a Kagylólak konyhájában, a kelleténél eggyel nagyobb méretű ruhában. Gyorsan
lecserélte az öltözetét, majd kisétált a kertbe, hogy a védőbűbájokon kívül
hopponáljon.
A küldetés első részét teljesítette. Megszökött a
Rendtől, minden feltűnés nélkül. A Malfoy kúriához közeli tisztásra érkezett. A
pukkanó hangtól megriadva néhány nyuszi a bozót felé menekült, de rajtuk kívül
egy árva lélek sem tartózkodott a közelben. A fű nedvessége hamarosan áthatolt
Hermione edzőcipőjén, ami miatt a lány átkozódni kezdett. Amikor látó
távolságon belülre került a kúria, akkor kiábrándító bűbájt szórt magára. A
szél teljesen a lány arcába fújta a haját, de a kezeit lefoglalta, hogy előre
szegezze a pálcáját, és a kabátját összehúzza magán. A fák lombjait tépte a
szél, villámlott, a reggeli félhomályt újból sötétség váltotta fel. Ha Hermione
Granger nem griffendéles lett volna, akkor egész biztosan elfut, és meg sem áll
hazáig, ahol bebújik a jó meleg takaró alá, de a mi hősnőnket nem ilyen fából
faragták.
A kaput elérve lefuttatott néhány bűbájt, hogy
felmérje a védelmi rendszert. Tudta, hogy a foglyok nagy részét ide hozzák, így
sejtette, hogy erősen védett a ház, és csak remélhette, hogy maga Voldemort nem
épp most ugrik be egy reggeli teára. Meglepően gyorsan felismerte a varázslatokat,
és hatástalanította őket, majd a kapun belépve, újra kiszórta őket. Tudta, hogy
így dupla munka lesz kifelé újból hatástalanítani, de ha valaki menetközben be
vagy ki akar menni, az észrevenné a hiányukat. Az újabb siker egy halvány
mosolyt csalt az arcára, miközben elkönyvelte, hogy nem hiába volt iskolaelső a
Roxfortban. Mielőtt azonban nagyon beleélhette volna magát a dologba, motozást
hallott a díszfenyők közül. Mozdulatlanná dermedt, és ellenőrizte, hogy a
kiábrándító bűbáj működik e, majd a pálcáját a zaj irányába szegezve várt. A
fák közül két fehér páva lépett ki Malfoy féle fensőbbségességgel. Ha Hermione
nem épp egy mentőakció közepén tart, felnevetett volna ezen a nagyzoláson. Nem
ért rá csodálni a madarakat, bármily szépek is voltak, így folytatta útját.
A ház bejárata előtt két halálfaló őrködött.
Egyikük az oszlopnak dőlve horkolt, a társa laposakat pislogva nézett maga elé.
Átfutott a lány agyán, hogy megvárja, amíg a másik is elalszik, de félt, hogy
kifut az időből. A helyzet erőszakos megoldást kívánt. A kábító bűbáj a háború
során sokszor tett jó szolgálatot, ez alkalommal is megmentette Hermionét. Az
ájult férfi fölé hajolva kitapogatta a pálcáját, és a kabátja zsebébe rejtette,
majd az alvó halálfalóhoz fordult, őt is megfosztotta fegyverétől. Biztos, ami
biztos alapon rá is küldött egy átkot. Néhány évvel korábban
elképzelhetetlennek tartotta volna, hogy „oktalan” erőszakot alkalmazzon,
azonban a háború megtanította rá, hogy szükséghelyzetben nincs szürke, csak
fekete és fehér. Valaki vagy a mi oldalunkon áll, vagy a másikon. Nehéz lecke,
de hasznos.
Az ajtó mögött feltárult előtte mindaz a gazdagság,
amit már az első alkalommal sem bámult lenyűgözve, sokkal inkább undorodva,
ekkor is csupán búvóhelyek után kutatva járatta körül tekintetét a helyiségen,
egy esetleges menekülés miatt. Halk lépésekkel közeledett a pince felé, ahol
annak idején a barátait őrizték. A Homenum Revelio megmutatta, hogy tizenöt
ember tartózkodik a házban. Ez mindenhogyan soknak hangzott, és Hermione paradox
módon csak remélni merte, hogy ezek közül több a fogoly. Gyors fejszámolást
követően megállapította, hogy maximum hat halálfalóval tud elbánni, ha
Bellatrix is köztük van, mert ő önmagában is sok.
Hermionét
egy bizonytalan kopogás zökkentette ki a mesélésből. Piton reagált előbb,
kiszólt, hogy szabad. Aberforth lépett a helyiségbe kezében egy tálcával, amin
krumplipüré, és rántott hal illatozott.
– Gondoltam
ennétek valamit. Egésznap vártam, hogy szóltok, de eluntam – magyarázkodott a
férfi az ajtóban állva.
– Nagyon
kedves öntől. Köszönjük – hálálkodott mosolyogva Hermione, miközben a tálcáért
nyúlt. – Észre sem vettem, hogy elment az idő. Nem szeretnél aludni egy
keveset? – kérdezte Perselus felé fordulva.
– Még nem
fejezted be a történetet – mondta Piton, miközben gyanakodva méregette az
ifjabbik Dumbledore-t.
– Rendben.
Akkor én megyek is – köszönt el az öreg, és már kívül is volt az ajtón.
– Fejezd be,
majd utána alszom. Még csak… - kezdte Piton miközben órát keresett a szobában.
– Öt óra van
– fejezte be a mondatot Hermione. – Legyen, folytatom, de utána pihenned kell!
– Igenis,
Madam Pomfrey – gúnyolódott Perselus válaszul.
Miután
mindketten elfogyasztották, amit Aberforth főzött, Hermione folytatta a
vallomást.
A Disaudio bűbáj segítségével elnémította lépteit,
így közeledett a „cellák” felé. Nem hallott beszélgetést, de ezt a korai
időpont számlájára írta. A sötétben tapogatózva nehezen tudott haladni, de nem
merte megkockáztatni, hogy fényt gyújtson. Emlékezetből kanyarodott a megfelelő
helyen, azonban a Roxfort iskola elsőjének emlékezete nem akármilyen. Pár perc
múlva elérte a pincét. Dohos szag terjengett, az ablaktalan helyiségek üresen
álltak, hiába hunyorgott Hermione nem látott senkit a régi cellákban. Épp
kezdte volna hatalmába keríteni a kétségbeesés, amikor zajt hallott a folyosó
vége felől. Meggyorsította lépteit, hogy minél hamarabb megtalálja a zaj
forrását. Az utolsó helyiségben, a rácsok mögött, a félhomályban alig
kivehetően egy férfi állt reszketve a köhögő rohamtól. Hermione ekkor
összeszedve minden bátorságát elsuttogott egy Lumost, amit egy ismerős kiáltás
követett.
–
Css, semmi baj, Remus. Én vagyok –
motyogta Hermione Tonks hangján.
–
Dora! – A sóhajtás egy reményvesztett
ember minden bánatát tartalmazta. – Biztos álmodom. Megint. Bárcsak valóság
lennél. Szerelmem. Egyetlenem – suttogta Lupin, de hangja megtört volt, amint
Hermione közelebb tartotta a pálcáját a rácsokhoz, észrevette, hogy könnyek
csorognak az arcán.
–
Nem álmodsz. Tényleg itt vagyok – bizonygatta
a lány, és gyorsan levette magáról a kiábrándító bűbájt.
–
Dora, hogy találtál rám? – kérdezte Remus
megbabonázva, hogy láthatja még életében kedvesét.
–
Az hosszú történet. Majd később elmesélem
– hárította el a kérdést Hermione, és válasz helyett feltörte a zárat.
Lupin vélt szerelméhez lépve magához ölelte, és már
csókolta is volna, ha a lány nem állítja meg.
–
Erre ráérünk még – magyarázkodott a lány.
– Hányan vagytok itt? Olyan üresnek tűnt a hely.
–
Tegnap a foglyok egy részét átszállították,
csak ketten maradtunk. Dean és én – világosította fel két köhögő roham között
Lupin.
–
Ő hol van? – nézett be a cellába
Hermione.
–
Malfoy leküldött érte valakit egy fél
órája.
–
Értem, de hova vitte? – kérdezte még
mindig értetlenül a lány, nem értve a zavart kifejezést a férfi arcán.
–
Néha, khm… minden nap, felvisznek minket
egy kis beszélgetésre – motyogta lehajtott fejjel Remus, mire Hermione
lélegzete elakadt.
Nem kellett sok idő, hogy tudatosuljon benne, ez
kínzást jelent. Úgy érezte, hogy hamarosan viszontlátja a reggelijét.
–
Hol… hol zajlanak ezek a „beszélgetések”?
– érkezett a kérdés.
–
Lucius engem mindig a szalonba vitt. Oda
menjünk először. Ha nincs ott, még mindig kereshetjük máshol – hadarta
sürgetőleg Lupin, és már indult is felfelé.
–
Szívem! – Hermione szíve összeszorult
attól, amit mondani készült. – Nem mehetünk érte.
–
Mi? Ezt hogy érted? A többiek kint
várnak, nem? – sorolta meglepetten a kérdéseket Remus.
–
Nem – felelte komoly tekintettel
Hermione. – Nincsenek többiek. Egyedül jöttem. – A felismerés fájdalmas volt a
férfi számára, de nem adta fel.
–
Akkor sem hagyhatjuk itt. Meg kell
próbálnunk megmenteni – mondta határozottan.
–
Ha megpróbáljuk, meghalunk. Az egyetlen
esélyünk, hogy élve kijussunk innen az, ha lelépünk, amíg Malfoyék el vannak
foglalva. – Ez a monológ még saját maga számára is lelketlenül hangzott, és
mire befejezte tudta, hogy hiába van igaza, nem hagyhatja sorsára volt
osztálytársát.
–
Én nem megyek sehová nélküle – közölte
elszántan Lupin, és abban a percben Hermione pontosan tudta, hogy miért
szeretett bele Tonks a férfiba.
–
Rendben – egyezett bele gyorsan, és
követte volt tanárát fel a lépcsőn.
–
Jut eszembe, hoztam neked egy pálcát –
nyújtotta át a férfinak a kabát zsebéből előkotort fegyvert.
–
Köszönöm – hálálkodott Remus, és ez
alkalommal valóban szájon csókolta Hermionét, aki ettől rögtön elpirult, és
magában hálát adott Merlinnek, hogy a sötétben ezt a férfi nem láthatja.
Mindketten kiábrándító bűbájt szórtak magukra, így
csak remélni tudták, hogy egy irányba haladnak. Hermione átkozta az
ostobaságát, amiért nem lopta el Harry láthatatlanná tévő köpenyét. Ahogy
felfelé haladtak, hangfoszlányok jutottak el hozzájuk. Malfoy és Bellatrix
vitatkoztak valamin, de ők csak annyit értettek belőle, hogy Lucius a házban
akar maradni, mivel ezt ismételgette hajthatatlanul. A lépcső után Hermione
jobbra fordult a hangokat követve. Öles léptekkel haladt, amíg egyszer csak
nekiütközött Remus hátának. A férfi hátranyúlt, befogta a száját, és
visszalökte a sarok mögé.
–
Ne ijedj meg! – suttogta Lupin, amitől
persze Hermione azonnal megijedt.
Micsoda idióta mondat. Gondolatban feljegyezte,
hogy feltétlenül intézze el, hogy bekerüljön a Top 10 leghülyébb utolsó mondat
közé.
–
Tudjukki is a szobában van Malfoyékkal. A
legjobb lesz, ha én bemegyek, és felmérem a terepet, te pedig az udvarban
megvársz. Negyed óra múlva Deannel vagy nélküle, ott találkozunk, hogy együtt
hopponáljunk – vázolta a megvalósíthatatlan tervét Remus.
–
Jobb ötletem van. Te mész le az udvarra,
mivel le vagy gyengülve, és én lopózok be Malfoyékhoz. – Hermionét nagyon
zavarta, hogy a levegővel vitatkozik, ráadásul egy számára idegen hangon.
–
Tonks, ugye nem gondolod komolyan, hogy
egyedül hagylak? – Más esetben viccesnek hatott volna ez az ingerült suttogás,
de ezúttal csak egy fintort váltott ki a lányból.
–
Menjünk együtt. Fogd meg a kezem! –
nyújtotta a sajátját Hermione.
Együtt indultak el újra a hangok irányába. Amikor
elérték az ajtót, ahonnan Bellatrix rikácsolása kiszűrődött, Hermione kiötölte
a menekülési haditervet. Egy szó: házimanó. Tudta, hogy legutóbb ez Dobby
életébe került, de nem volt jobb ötlete. Sipor az elmúlt években megtanulta,
hogy nemcsak Harry, hanem Ron és az ő utasításait is követnie kell. Így
számított rá, hogy a manó, majd kimenekíti őket.
–
Amíg Mcgalagony az igazgató, addig nem
támadhatjuk meg az iskolát. Még állnak a védőbűbájok, amiket az a vén marha
szórt ki. Nincs esélyünk – erősködött Malfoy.
–
Lucius… – sziszegte Voldemort. – Nem
akarom azt a szót hallani, hogy nincs. Nekünk mindenünk meg van. Holnapután
elindítjuk a támadást a Roxfort ellen, és Potter oda fog rohanni, hogy
megmentse az átkozott barátai életét. Jól mondom, Mr. Thomas? – szólt a sarokban
remegő fiúhoz, aki a földön feküdt vérző karját szorongatva.
Hermione maga után húzta Lupint a kezénél fogva, és
a fal mellett araszolva elindult Dean felé. Elhatározta, hogy, amint mellé ér
Siporért kiállt, megszünteti a kiábrándító bűbájt, és imádkozik, hogy késsen
annyit Voldemort reakcióideje, hogy túlélje a kis mentőakciót. Reszketve hajolt
le, hogy megfogja Dean kezét, majd égbe kiáltotta minden reménységét:
–
Sipor! – a hangra mindenki Dean felé
fordult, és értetlen képet vágott, de mielőtt még bárki a pálcájáért nyúlt
volna megjelent Sipor, Hermione felfedte magát, elkapta a manó karját, és
dehopponáltak.
– A
hopponálás előtt Voldemort meglátott engem, de csak engem, mivel Lupinon rajta
volt a kiábrándító bűbáj. – Hermione hangja megremegett, és igyekeznie kellett,
hogy ne buggyanjanak ki a könnyei annak hatására, amit mondani készült.
– Bántott
téged? – tette fel a meglehetősen ostoba kérdést Piton. Ha Voldemort valakit
„bánt”, az nem távozik onnan élve.
– Engem nem.
Ez itt a lényeg – mondta a lány a semmibe bámulva. – A százfűlé főzet hatása a
haza érkezésünk után még egy órán át tartott. Így Remus azt hitte, Tonks
szabadította ki, Dean is azt hitte, Tonks mentette meg, Voldemort pedig azt
hitte, Tonks hallgatta ki. A három közül ez utóbbi volt a legveszélyesebb. – A
hangja leginkább a varjúkárogásra kezdett hasonlítani, ami nem is csoda, hisz
órák óta szünet nélkül beszélt.
Piton
magyarázat nélkül is mindent értett, de hagyta, hogy a nő folytassa.
– A támadást
persze lefújták a halálfalók, mivel a Roxfortnak elég ideje volt felkészülni.
Voldemort tombolt, és minden haragját egy emberen akarta kitölteni. Egy
auroron.
– Nem muszáj
elmondanod. El tudom képzelni a folytatást. De az még mindig nem világos, hogy
miért vagy itt. – Piton elmélyülten nézte Granger beesett arcát, karikás
szemeit, jobb napokat is látott farmerját, de mind ez eddig nem zavarta, mivel
háború van. Senki sem a külsejével foglalkozik, még Narcissa is lepukkadt egy
kissé az utóbbi időben.
– Nekem
MUSZÁJ elmondanom – hangsúlyozta Hermione. – Egyetlen ember tudja csak mi
történt azon a napon, és az Harry. Amikor visszaértünk a Kagylólakba, én rögtön
félrehívtam őt, hogy négyszemközt elmondhassam neki, hogy mentettem ki
Remusékat. Alig néhány mondat hagyta el a számat, már tudta, hogy nem Tonks
vagyok. Bevallottam neki mindent, hogy százfűlé főzetet loptam egy Rend tagtól,
hogy kihallgattuk Voldemort tervét, még azt is, hogy Deant képes lettem volna
ott hagyni, és ő csak nézett rám, kiüresedett tekintettel, és nem szólt egy szót
sem. Egy árva szót sem. El tudja ezt képzelni? – vált hisztérikussá a nő
hangja.
– Nem, ami
azt illeti, a legkevésbé sem tudom elképzelni, hogy Potter csöndben maradna –
felelt a költői kérdésre Piton rezignáltan, mire Hermione felnevetett, de nem
volt abban a nevetésben semmi vidám, sokkal inkább hasonlított egy őrület
szélén álló nő segélykiáltásához.
– Pedig így
volt. Percekig vártam, végül már szinte könyörögtem, hogy szólaljon meg. Végül
közölte, hogy senkinek sem árulhatom el mi történt, hadd higgyék, hogy Tonks
mentette meg őket. Önként ajánlottam fel, hogy eljövök, mert veszélyt jelentek
a Rendre. Harry túl dühös vagy csalódott volt ahhoz, hogy tiltakozzon. Senkinek
sem szóltam, másnap reggel összecsomagoltam, és hopponáltam.
– Miért
mondod el mind ezt nekem? – Piton felállt az ágyról, és megállt a nő széke
előtt.
– Mert te
vagy az egyetlen ember, aki nagyobb bűnöket is elkövetett annál, hogy megvessen
azért, amit tettem, és mert ha befejeztem a történetet, akkor sem fogsz
sajnálni. Itt nem én vagyok az áldozat. Én gyilkos vagyok – kiáltotta az utolsó
mondatot kétségbeesetten a nő, miközben Perselus letérdelt elé, és nyugtatólag
a vállára tette a kezét.
Hogy valóban
ezért mondta el az igazságot, vagy csak feloldozásra várt, hogy egy kívülálló
kimondja az ítéletet: Nem bűnös! – azt Hermione maga sem tudta.
– Add ki
magadból! Ne fojtsd el! Üvölts! Törj, zúzz! Majd ha megnyugodtál, akkor
elmondod mind azt, amit el kell mondanod. – Piton bársonyos mély hangja gyógyír
volt, azokra a sebekre, amik hetek óta marcangolták Hermione lelkét.
– Már nem
akarok kiabálni – mondta leszegett fejjel a nő. – Azon az éjszakán, amíg én a
szobám rejtekében vártam, hogy elmúljon annak az átkozott főzetnek a hatása, -
amit mellesleg be kéne tiltani, hisz kinek képzeljük magunkat, hogy mások arca
mögé rejtőzve kövessünk el borzalmas tetteket. Minden egyes alkalommal, amikor
valaki testét magunkra öltjük az ő nevében cselekszünk, az ő életével játszunk,
Istennek képzeljük magunkat talán, hogy emberi sorsokról dönthet egy bájital? –
szóval ez alatt, Nymphadora Tonksot brutálisan megkínozták, majd a holttestét a
halálfalók közszemlére tették, hogy mindenki lássa mi vár az ellenállókra.
Harrynek nem sikerült elérnie őt, semmiről sem tudott. Azt sem tudta miért
kellett meghalnia. – Hermione hangja zokogásba fúlt, és előredőlve Piton
mellkasához bújt.
A férfi
átkarolta a nő vállát, lehúzta maga mellé, és hagyta, hogy a könnyei eláztassák
a fekete ingjét. Perceken át ültek a földön összeölelkezve, ki-ki a maga
gondolataiba mélyedve, és egyikük sem gondolt arra, hogy el kéne húzódniuk,
mert kellemetlen a másik közelsége. Olyan természetességgel simultak egymáshoz,
mintha egész életükben ezt tették volna.
A
legszörnyűbb érzés, hogy tudta nem változtathat rajta, és bármennyire szeretné,
nem tud vezekelni a tetteiért. Vezeklés… mi az, amit ő tett? Elbújt egy koszos
ki fogadóban, hogyha segíteni nem tud, legalább ne ártson. Mi ez Perselus Piton
tetteihez képest? Azonban Hermionénak rá kellett ébrednie, hogy az egyetlen
dolog, amit tehet, hogy megbocsát önmagának. Ez azonban az egyik legnehezebb
dolog a világon. Oly könnyen mondjuk ki másoknak a feloldozó szavakat:
megbocsátok. Ám ezek a szavak néha hazudnak. Másokat becsaphatunk, de
átverhetjük-e önmagunkat? A lelke mélyén tudta, hogy Harry már akkor este
megbocsátott neki, a szemében nem volt vád vagy harag, csak szomorúság, mert
tudta, hogy elveszíti az egyik legjobb barátját. A nőnek nem kellett
kimondania, hogy elmegy, tudta ő a nélkül is. Hermione vállai időnként
megrázkódtak a zokogástól, de szép lassan megnyugodott. A könnyeivel
együtt a fájdalom is távozott a testéből. Először gondolt úgy annak a napnak az
eseményeire, mint a múltra. Elmúlt.
Hermionénak
egy valamiben igaza volt. Keresve sem találhatott volna olyan embert, aki
jobban megérti a fájdalmát, mint Perselus Piton. A nő vallomásától hirtelen
elárasztották az emlékek, minden egyes alkalom, amikor nem menthetett meg egy
ártatlan embert, és azok az idők is, amikor nem is akarta megmenteni őket.
Sosem bocsájtott meg önmagának, akkor sem, ha Albus annak idején képes volt rá.
Még ő sem tudhatott minden szörnyűségről, amit elkövetett vagy végig nézett.
Számára nincs megváltás, de Hermionénak még van.
– Nem
tehetsz róla – suttogta a nő fülébe, miközben a haját simogatta.
– Dehogynem!
Nekem kellett volna meghalnom, de olyan gyáva voltam, hogy más alakjában mentem
el korunk legveszélyesebb sötét varázslójához, kockára tettem egy ártatlan
ember életét, hogy szuperhősöset játsszak, és vesztettem – sorolta bűneit
Hermione a férfi szemébe nézve. – Remus soha többet nem látta. Az utolsó emléke
élete szerelméről hamis. Én voltam vele, az én kezemet fogta, rám nézett
csillogó szemekkel, és én hagytam. Hagytam, hogy azt higgye, a mese végén eljön
a happy end, pedig happy end nem létezik, csak befejezetlen történet. Ezt egy
mugli író mondta – magyarázta elkeseredetten.
– Nem! Soha
ne mondj olyat, hogy meg kellett volna halnod. Voldemort egy lelketlen gyilkos,
az ő hibája, hogy milliókat kínoznak és ölnek meg. Ő ad rá parancsot. Csak
Merlin a tudója, hány gyilkosság szárad a lelkén. Erről te nem tehetsz –
győzködte Perselus Hermionét, és önmagát egyaránt.
– Ki mondtad
a nevét – döbbent meg Hermione.
– Látom
sikerült leszűrni a lényeget – jegyezte meg szarkasztikusan Piton, mire
mindketten felnevettek, de keserű volt az a nevetés, az a fajta, ami megtöri a
legkomolyabb pillanatokat, mégsem hoz megnyugvást. – Gyere! – kérte a férfi
miközben felállt, és a kezét nyújtva felhúzta a nőt.
– Ideje
lenne pihenned. Túl sokáig tartottalak fel – mondta Hermione, miután letörölte
az arcáról a könnyeket.
– Valóban
későre jár. Akkor holnap reggel találkozunk – búcsúzott a férfi, miközben
kinyitotta az ajtót volt tanítványának.
– Jó éjt,
Perselus! – Hermione az ajtóban állva küldött egy utolsó mosolyt a férfinak,
majd elszaladt, mielőtt a férfi reagálhatott volna arra, hogy a keresztnevén
szólította.
– Szép
álmokat, Hermione! – felelte Piton, de a hangja szinte csak suttogás volt.
A szobája
felé sétálva Hermione rádöbbent, hogy az életben néha elég, ha egy, csupán egyetlen
egy ember feloldoz a bűneink alól, és ez felér egy lelki megtisztulással.
5. fejezet
Az angyal és
a szirén harca
Piton néhány
órával később az ágyán feküdt, és jobbra-balra hánykolódott a fájdalomtól. A
sebe a gyógy- főzetek ellenére is elfertőződött, Voldemort olyan átkot
használt, ami ellen nem volt gyógymód. Persze miért is kínozna meg úgy valakit,
hogy utána könnyedén felépüljön? Logikus. A teste verejtékben úszott, minden
egyes lélegzetvételnél tüzet tudott volna köpni. Korábban eszébe jutott,
hogy szólnia kéne valakinek, de arra a következtetésre jutott, hogy Hermione
sem tehetne semmit azon kívül, hogy nézi, ahogy szenved. Ezt pedig Piton semmi
esetre sem akarta. Éjfélre már ereje sem lett volna, hogy felemelje a pálcáját,
és üzenetet küldjön. A láz kezdte legyűrni, és csak abban reménykedett, hogy
hamarosan elveszíti az eszméletét, és akkor legalább nem érzi a fájdalmat. Erre
a fajta megváltásra még egy órát kellett várnia, akkor azonban elemi erővel
szippantotta magába a sötétség.
Hirtelen
elmúlt az addig kínzó fájdalom, minden elcsendesült, békésen feküdt, és azt
kívánta bárcsak így maradhatna örökké. Talán meg sem moccan, ha meg nem hallja
azt az ismerős hangot, ami a nevét ismételgeti.
– Perselus!
Pers! Gyere – hívogatta az édes hang.
Piton erőt
vett magán és kinyitotta a szemét. Körülötte nem volt semmi, szó szerint,
mintha egy üres szobába érkezett volna, ahol még falak sem voltak. Azon
gondolkozott, hogy vajon a végtelenségig tudna e sétálni ezen a helyen.
Felállt, mielőtt azonban jobban belemerülhetett volna a hely tanulmányozásába a
hang újra megszólalt.
– Perselus!
– Ezúttal szinte szigorú volt a hang, mintha a gazdája mérges lenne, amiért nem
figyel rá.
– Ki vagy? –
kérdezte Piton, miközben körbe-körbeforgolódott, míg végül megpillantotta a
hang forrását. Egy vörös hajú nő sétált felé, földig érő fehér ruhában, hajában
liliommal. – Lily – nyögte ki a férfi döbbenten hajdani szerelme nevét. El sem
akarta hinni, hogy tényleg ő az. Merlin nagyon kegyes, ha a bűnei után is
beengedi őt a mennyországba, ráadásul Őt küldi érte. Bár Lilyvel a pokolba is
boldogan menne.
–
Hiányoztam? – kérdezte hamiskás mosollyal a nő.
– Ó, Lily.
Bárcsak elmondhatnám, hogy mennyire… mennyire sajnálom. Én bármit megadnék
azért, hogy visszapörgethessem az időt, és… megmentselek. – Piton már csak
néhány lépésnyire állt az égi tüneménytől, a tekintete valósággal magába itta a
nő látványát.
– Semmi baj.
Vége. Vége van Perselus. Nem kell többet szenvedned. Leróttad a tartozásod – suttogta
a megnyugtató szavakat Lily. – Pihenhetsz. Itt béke van. Boldog lehetsz. Nincs
több idióta tanítvány, sem buzgómócsingok. – Önmagát is meglepte Perselus
azzal, hogy nem érzett megkönnyebbülést e szavak hallatán, pedig évtizedek óta
erre várt.
– De, a
háború. A Sötét Nagyúr még él – magyarázta a férfi zavarodottan.
– Nem a te
dolgod legyőzni őt. A fiam majd megteszi – mondta a nő és hangjában büszkeség
csengett.
Pitont
hirtelen elfogta az az érzés, hogy valamit elfelejtett, vagy valakit. A
mellkasában egy furcsa, megmagyarázhatatlan nyomás keletkezett, nem olyan, mint
a sérülései után, sokkal inkább, mintha a lelkét szorongatták volna. Az első
gondolata az volt, hogy mégsem a mennybe jut, Merlin most jött rá, hogy micsoda
sötét bűnöket követett el. Ekkor azonban meghallott egy másik hangot, ami nem
Lily felől jött. Ez a hang is a nevén szólította, de sokkal halkabb volt,
mintha valahonnan nagyon messziről hívná őt.
– Nos, mire
vársz Perselus? – kérdezte közben Lily. – Gyere velem. Tudom, hogy mindig is
erre vágytál. – A nő kezdett egy szirénhez hasonlítani, aki csalogatja az arra
tévedőket.
Piton újra
meghallotta a másik hangot. Hiába állt előtte Lily Evans hófehér ruhában, mégis
megesküdött volna rá, hogy a másik hang egy angyalé. Az angyal szomorú volt,
sőt talán sírt is, és őt szólongatta.
– Te is
hallod? – kérdezte hirtelen a nőtől, aki láthatóan ingerült lett.
– Nem tudom,
miről beszélsz. – Lily vörös haja, mintha megtelt volna elektromossággal,
ezerfelé szállt. – Miért húzod az időt, Pers? – A régi becenév hallatán, valami
megmozdult a férfiban. Kit érdekel a másik hang? Itt van Lily, és hívja őt,
hogy menjen vele a mennyországba. Miért tétovázik? Jól mondta volt kedvese,
mindig is erre vágyott.
Az angyal
egyértelműen zokogott. Ez valamiért zavarta Pitont. Egy angyalnak nem volna
szabad sírnia. Talán miatta sír. Bárcsak megvigasztalhatná, de neki mennie
kell, követnie kell Lilyt. A nő távolodni kezdett, kezét előrenyújtva
lépkedett, Perselus pedig elindult a nyomában, nem hallott senki mást, csak
Lilyt, aki hol énekelve, hol csak a kezével hívogatta magához, miközben vörös
hajtincsei tekergőztek az arca körül. Hátrafordult, de kettesben voltak, épp
úgy, mint korábban. Lily éneke abbamaradt, csönd vette körül. Az angyal már nem
sírt.
Epilógus
5 évvel
később
Hermione
Granger szokásos vasárnapi bevásárlását végezte az Abszol úton. Kilépett egy
üzletből, lezsugorította szatyrait, majd a zsebébe rejtette őket, közben pedig
azon gondolkozott, hogy mindent megvett-e, ami az ebédhez szükséges. Annyira
elkalandoztak a gondolatai, hogy észre sem vette, de lábai a Szárnyas vadkan
irányába vitték. Megállt a fogadó előtt, és eszébe ötlött, hogy bemegy köszönni
Aberforth-nak, végül úgy döntött, majd máskor. Minden egyes alkalommal, amikor
ott járt, felrémlett előtte az az éjszaka…
Félhomály volt a szobában, csak az éjjeliszekrényen
világított egy gyertya. A férfi izzadtságban fürödve rángatózott az ágyon.
Egyre gyakrabban kiáltott fel a fájdalomtól, és ő semmit sem tudott tenni.
Időnként elvesztette az eszméletét, akkor lázálmok gyötörték szerelmét.
Hermione ült az ágy szélén, egyik kezével törölgette Perselus homlokát egy
hideg vizes kendővel, másik kezével pedig a férfi kezét fogta.
–
Maradj velem! Kérlek, Perselus, maradj
velem! – könyörgő szavai nem csillapították kedvese fájdalmát. – Perselus,
maradj velem! Szeretlek – ismételgette zokogva a nő.
Amikor a remegés alábbhagyott egy pillanatig azt
hitte, végleg elvesztette őt, de akkor megszólalt. Hangja gyenge volt, Hermione
eleinte alig értette, amit mondott.
–
Nem lehet, még nem… vissza kell mennem…
Hermione… angyal vagy. – A szaggatott mondat lassan összeállt, és a nőnek
ezúttal a boldogságtól szöktek szemébe a könnyek.
–
Itt vagyok – suttogta, miközben végig
simított a férfi fekete tincsein, amik az izzadságtól a homlokához tapadtak. –
Itt vagyok.
Az emlék
hatására Hermione szemét elfutották a könnyek. Épp elfordította a tekintetét a
fogadótól, amikor meghallotta a férje hangját.
– Hermione!
Már mindenhol kerestünk. Indulnunk kéne, Dora éhes. – Egy fekete ruhás férfi
közeledett az utcán, kezét egy három év körüli kislány szorongatta.
Látványuktól
Hermione arcán széles mosoly jelent meg, elűzve szívéből a fájdalmas emlékeket.
– Képzeld
anya, apu megengedte, hogy kapjak egy cicát – lelkendezett a leányzó. –
Megígértem, hogy vigyázok rá, és én fogom etetni – jelentette be büszkén.
– Nymphadora
Piton, mit gondolsz, megérdemled a kiscicát? – kérdezte tettetett szigorúsággal
az anyja, mire a kislánya arcán töprengő kifejezés jelent meg, a kezével, pedig
virágos szoknyáját gyűrögette.
– Igen! –
vágta rá végül határozottan Dora.
– Rendben,
akkor holnap délután elmegyünk, és veszünk egyet – egyezett bele Hermione a
férjét nézve.
– Angyal
vagy – súgta neki szerelme bársonyosan mély hangján, a két szó hallatán
felesége fülig pirult.
Hermionénak
nem volt szüksége nagy szerelmi vallomásokra, ez a szó hozta el annak idején
számára a megváltást, és kedvese az-óta is így fejezte ki érzéseit nyilvános
helyen.
– Gondolkoztál
már rajta, hogy mi lesz a neve? – kérdezte a lányát, hogy leplezze zavarát.
– Csámpás –
közölte Dora diadalittas mosollyal az arcán.
Hermione
újból elérzékenyült, azon a napon már másodszor, így átfutott az agyán, hogy
ismét babát vár. Sosem mesélt a kislányának gyerekkori kedvencéről, aki a csata
során vesztette életét.
– Minden
rendben? – kérdezte Perselus a feleségét, aki mindkét karjával átölelte őt, és
arcát a vállába fúrta, hogy elrejtse könnyei.
– Igen,
minden a lehető legnagyobb rendben – húzódott el mosolyogva Hermione, mivel a
kislányuk megirigyelte az apját, és komoly erőfeszítésekkel igyekezett az
anyjához bújni.
– Menjünk
haza! – indítványozta Hermione, miközben egyik kezével megfogta Dora kezét. A
kislány másik kezét Perselus tartotta, összenéztek és szemükben játékos fény
csillant, mindketten egyszerre emelték fel a lányukat, aki az ismerős játék
hatására felkacagott.
Dora
elrugaszkodott a földtől, és a szülei a karjánál fogva hintáztatták, amikor a
kislány lába újra a talajon volt, hangosan nevetett. Így sétáltak végig
hármasban az Abszol úton. Hermione eközben arra gondolt, hogy az életében végre
minden tökéletes.
*VÉGE*
Szavazás
Amennyiben, ez lehetséges, egy rövid (1-2 mondatnyi) szöveges magyarázatot
fűzzetek a pontokhoz, hogy az írók láthassák, mire kapták az adott
pontszámot! A hozzászólásba másold be, a
kategóriákat, és írd oda a pontszámaidat.
Stílus
A történet olvasása közben mennyire találtad az író stílusát élvezhetőnek, kiforrottnak és gördülékenynek?
0-5-ig pontozható
Kulcsok Felhasználása
A
választott kulcsok felhasználását mennyire találtad ötletesnek,
egyediknek? FIGYELEM! Ez esetben a "karakterek" pont alatt csak azt kell
figyelembe venni, hogy mennyire felelt meg a felhasználási
feltételeknek.
Karakter: 0-5-ig pontozható
Helyszín: 0-5-ig pontozható
Varázstárgy: 0-5-ig pontozható
Fogalom: 0-5-ig pontozható
Titkos kulcs: 0-5-ig pontozható
Cselekmény
A leírt történetet mennyire találtad fordulatosnak, eseménydúsnak, izgalmasnak?
0-5-ig pontozható
Szereplők
A történet főszereplőinek és mellékszereplőinek mennyire sikerült megragadni a személyiségét, és azt átadni az olvasóknak?
0-5-ig pontozható
Szubjektív vélemény
Téged személyesen, abszolút szubjektíven mennyire fogott meg a történet?
0-5-ig pontozható
13 megjegyzés:
Kedves Író!
Izgatottan kezdtem neki a történetednek, nem titok, hogy a snanger a legnagyobb kedvencem, és ebben a párosításban vagyok a legjártasabb. Nosztalgiával teli perceket szereztél nekem, a karaktereid, a történetvezetésed, a stílus mind-mind a magyar snanger kezdeti idejére emlékeztetnek,amikor még én is annyi idős voltam, mint Hermione a történetben:) A történetedből a kedvenc karakterem Ab lett, a kedvenc ötletem pedig a szirén-angyal rész, amely egészen elgondolkodtató. Mármint, ha Piton valós helyzetben szembekerülne egy Lily-Hermione választási kényszerrel, mi lenne a vége. No de ez nem tartozik a tárgyhoz. Összességében a történetről: A kihíváson vállalt feladatodat teljesítetted, továbbá kellemes perceket szereztél azzal, hogy felidéztél bennem megannyi korai történet.
További írással töltött boldog perceket kívánok neked :)
SnangerSnangerSnanger!!! És még milyen jó Snanger. :)) Amit igazán szeretek ebben a párosban az a lehetőségek végtelen tárháza. Fantasztikus mi mindent lehet kihozni ebből a két szereplőből, úgy, hogy személyiségük eszenciája mégis megmaradjon (jó persze, ki-mit tart fontosnak egy-egy karakterben, minden Snanger szereplőre rá lehet aggatni az OOC jelzőt..) Nekem ami igazán fontos az az intelligencia, szarkazmus, és a mély érzelmek. Ezek mind megtalálhatóak voltak a történetedben, ráadásul egy igazán izgalmas keretbe helyezve.
Ami miatt különösen tetszett a történet, az a hangulatok furcsa ambivalenciája volt. A visszaemlékezések izgalmasak, de szörnyen depresszívek voltak, ehhez képest a jelen, bár közel sem egy tökéletes világot ábrázolt, mégis valami könnyed, barátságos, szeretetteljes hangulatot jelenített meg - legalábbis számomra.
Az epilógusnál nem biztos, hogy ennyire előreszaladtam volna az időben, de ezzel együtt is csak gratulálni tudok az írásodhoz.
Köszönöm, hogy olvashattam! :)
Dorka
Kedves Író!
Folyamatosan írom a megjegyzéseimet, miközben olvasok, mert ha nem teszem, el fogom felejteni azokat a történet végére, amik még az elején jutnak eszembe, úgyhogy kérlek nézd el nekem, ha néha összefüggéstelennek tűnik a mondandóm :)
Két dolog volt nagyon zavaró olvasás közben: egyrészt a sok vessző- és egyéb helyesírási hiba, elírás, másrészt hogy néha olyan mondatokat írtál, aminek a szövegkörnyezethez mérten semmi értelme nem volt. A második fejezetben például ez: "Eleinte csak bosszankodott, hogy Piton pletykásabb, mint McGalagony és Bimba együtt véve...". Piton egyszerűen érdeklődött, hogy Hermione mit keres a Szárnyas Vadkanban, ettől miért lenne pletykás? Sok hasonló mondattal találkoztam ez előtt és ez után is, ami látszólag nem köthető semmihez, amit addig olvastam.
Itt ebben a fejezetben később, a visszaemlékezésnél csak a párbeszédeket írtad dőlt betűvel, ami elég furcsán hat, mivel a leíró részeknél viszont nem használtál dőltet, de ezek mégis csak összetartoznak, mindegyik a múltban történt.
A visszaemlékezés vége nem tűnik eléggé kidolgozottnak. Hermione elmondja, hogy milyen hatásai lennének a bűbájnak, és habár Harry először nem akar rábólintani, Hermione felvetését, hogy ő vállalja a másik fél szerepét, tiltakozás nélkül elfogadja? Egy kisebb vita elfért volna még ide, vagy esetleg annyi is elég lett volna, ha Hermione még győzködi egy kicsit Harryt, túl egyszerűen belement, át se gondolta az esetleges következményeket. Harry azért ennél már érettebb.
Na, azért ne csak negatívumokat írjak, ez a mondat nagyon tetszett: "Akkor én most megyek a szobámba Pers… – kezdte elégedett mosollyal a lány." Hermione milyen kis pimasz lett :D Tetszik, hogy Piton és Hermione felnőttek módjára képesek rendesen elbeszélgetni egymással, nem csak hadakoznak állandóan, ez először főleg a harmadik fejezet végén tűnt fel. A negyedik fejezet elején a csata leírása nagyon jó lett, bár talán egy kicsit rövid.
Visszatérve Hermione és Piton kapcsolatára/érzéseire: igazán aranyosak lettek azok a részek, ahol ezekről írsz, viszont sehol sincs eléggé kifejtve. Mikor/miért változtak meg egymás iránt az érzéseik? Mi volt az, ami átlendítette őket a holtponton? Az iskolában történt valami, hogy kerültek egymáshoz fokozatosan közelebb? Vagy később? Nem volt konkrétan leírva, de úgy tűnt, mintha már Piton nem tanítana a Roxfortban, illetve Hermione már kijárta az iskolát.
Kicsit ugrunk: Az érthető, hogy miért vette fel Hermione valaki más alakját, de Remusnak miért nem mondta el, hogy ő nem Tonks? Nem látom értelmét ennek, hacsak nem az, hogy Remus azt higyje, hogy a szerelme mentette meg, feláldozva ezzel az életét érte. Ha viszont mindenki azt hiszi, hogy tényleg Dora mentette meg Remust, mivel magyarázzák, hogy Hermione hirtelen eltűnik a Főhadiszállásról? Gondolom a bűntudata miatt később se találkozik nagyon a többiekkel, elhidegül tőlük, de ez senkinek nem feltűnő, senki nem akarja tudni az okát? Nagyon sok helyen érzem, hogy nem kaptunk elég jó magyarázatot.
Az ötödik fejezet és az epilógus tetszett igazán, illik Hermionéhoz, hogy Doráról nevezi el a kislányát, Piton haldoklása pedig igazán megható volt, határozottan jobban tetszik ez a két rész, mint az első négy fejezet; azokat jobban is ki lehetett volna dolgozni.
Az alapötlet jó, a befejezés szintén, de ha még egy kicsit foglalkoznál vele, sokat dobhatnál a történeten.
Eddy, Kritika Klub
Stílus -5 pont
karakter - 5 pont
helyszín - 5 pont
varázstárgy - 5 pont
fogalom - 5 pont
titkos kulcs - 5 pont
Cselekmény - 4 pont
Szereplők - 5 pont
Szubjektív vélemény - 5 pont
Stílus 4 pont
Kulcsok felhasználása
karakter 4 pont
helyszín 5 pont
varázstárgy 3 pont
fogalom 4 pont
titkos kulcs 3 pont
Cselekmény 3 pont
Szereplők 3 pont
Szubjektív vélemény 3 pont
Stílus - 5 pont
Kulcsok:
karakter - 5 pont
helyszín - 5 pont
varázstárgy - 3 pont
fogalom - 4 pont
titkos kulcs - 3 pont
Cselekmény - 4 pont
Szereplők - 3 pont
Szubjektív vélemény - 3 pont
Stílus - 4 pont
Kulcsok:
karakter: 4 pont
helyszín: 4 pont
varázstárgy: 3 pont
fogalom: 4 pont
titkos kulcs: 3 pont
cselekmény: 3 pont
szereplők: 3 pont
szubjektív vélemény: 3 pont
Kedves Író!
Kicsit zavarodottan állok itt olvasás után, mert számtalan logikai hiba van a történetedben, és a szereplők is nagyon OOC-ék. Még Piton hagyján, de Hermione ezzel a folytonos simogatási kényszerrel, meg tipródással :( Ha hatodév után vagyunk, akkor neki nem Ronnal kéne együtt lennie? És akkor ez a mondat végképpen nem működik: "Még mindig emlékezett arra a napra, amikor ő vonaglott a márványpadlón sikoltozva, de senki sem segített." ... mert hát akkor te alternatív hetedévet írtál, és Hermione még SOHASEM járt a Malfoy kúriában!
Aberforth ahogy toporog? ne már! A bevezető fejezet nemcsak a "krimcsi" szótól furcsa, felesleges ilyen hosszan, pláne első fejezetnek titulálni.
Harryt sem értem, ne mondd már, hogy nem az utolsó Tekergőt, apja egyik legjobb barátját választaná más élete helyett? Igen, hibát követett el Mione, de nem olyat, amitől örökkön örökké megharagudhatná rá valaki. A háborúban döntések ezreit kell hozni, egyik élet felett a másik ellenében. Még ha Remus utálná őt, de Harry??
Ne haragudj, de nem győztél meg, nem logikus a történeted, és tele van vesszőhibával.
Stílus: 3 pont
Kulcsok:
karakter - 4 pont
helyszín - 4 pont
varázstárgy - 4 pont
fogalom- 3 pont
titkos kulcs- 3 pont
Cselekmény: 3 pont
Szereplők: 2 pont
Tetszés: 3 pont
Olvass sokat, ficet és regényeket is; keress egy szigorú bétát, aki átnézi feltöltés előtt az írásod, és segít a logikai felépítésben legközelebb!
Üdv:
Mariann, Kritika Klub tag
(megtalálsz minket a Merengő fórumán)
Stílus - 4 pont
Kulcsok:
karakter - 5 pont
helyszín - 2 pont
varázstárgy - 5 pont
fogalom - 4 pont
titkos kulcs - 3 pont
Cselekmény - 5 pont
Szereplők - 5 pont
Szubjektív vélemény - 5 pont
Az ember zsebében kinyílik a bicska aztán ahogy olvassa el is tűnik. Tapasztalatlan vagy ez lejött az írásodból de valami fertelmes durván. (Vagy csak fiatal?)
Nézd, az én írásom is pocsék már ami a vesszőket illeti de ezért van a béta. Segít a helyesírásban, mert attól mert az annyira nem jó, a történet lehet szuper. Másrészt meg ez a sok logikátlan dolog nekem is szemet szúrt. Sokat akartál és keveset sikerült átadni, ami elég nagy baj.
A lila betűs részt meg végképp nem értem. Minek kell kiemelni? Nem hülye az olvasó, ha jól van felépítve és megírva a történet, egyértelmű hogy a múltban játszódik. Nem kell ennyire kiemelni, mert az azt jelzi hogy nem vagy biztos a dolgodban. (De igen már a számba lett rágva hogy itt a színeset bizony el kell viselni.)
Stílus: 3
Karakter: 2
Helyszín: 3
Varázstárgy: 3
Fogalom: 3
Titkos kulcs: 2
Cselekmény: 1
Szereplők: 2
Szubjektív: 3
Szia, kedves Író!
Stílus: 4 pont
Picit talán kiforratlan még. Volt ahol váltottam "gyors olvasásba", mert elnyújtottnak éreztem, vagy kiszámítható volt. Viszont remek az alap ötleted. Talán jobb lenne ha hosszabban írnád meg jobban kidolgozva, mert szerintem van benne fantázia, nem is kicsi.
Kulcsok:
karakter: 5 pont
helyszín: 5 pont
varázstárgy: 5 pont
fogalom: 3 pont
titkos kulcs: 5 pont
Véleményem szerint a fogalmon kívül az összes kulcs kellőképpen jelen volt a történetben, és eleget tettél a felhasználás követelményeinek. Egyedül a fogalom volt, ami egy picit elsikkadt.
Cselekmény: 4 pont
Mint azt már írtam korábban, szerintem amikor több időd lesz, egy kicsit dolgozd ki jobban, mert annyira jó kis történet ez. Kár, hogy a kihívások egyik nagy rákfenéje, hogy nem lehet regényeket írni. :-)
Szereplők: 3 pont
OOC-k voltak, mindketten. Sőt, még Aberforth is. Nekem csak a figyelmeztetés hiányzott. Szerintem tedd majd ki. :-)
Tetszés: 4 pont
Jó kis történet lehet ebből, hajrá. Például nagyon szép lett az a rész, amikor Piton Lilyvel beszél, a haldoklós jelenet. Megható volt, őszinte. A befejezés pedig igazán aranyos. Gratulálok a történetedhez!
Köszönöm, hogy olvashattam!
Ancsa1537 Kritika Klub (Megtalálsz minket a Merengő Fórumán. :-D )
Kedves Író!
Kellett egyet aludnom a történetedre, mert bár alapvetően tetszett, de kiforratlan volt az írás, néhány buktatóval. A helyesírásra és vesszőhibákra nekem is muszáj kitérnem, mert alapvetően is zavar, de kihívásokon próbálok a lehető legjobban eltekinteni tőle... Itt annyi volt, hogy már nem tudom nem megemlíteni.
Közepesnek éreztem a történetet, mert látom, hogy sok munkád volt benne, de vegyes érzelmeim vannak, Hermione nem önmaga volt, igazából bárki lehetett volna itt a női főszereplő, nem voltak hangsúlyosak azok a személyiségjegyek, amit Hermionét Hermionévá teszik. Ők ketten túl hamar találtak egymásra, sokkal-sokkal nagyobb hangsúlyt kellett volna fektetni az érzelmeik kibontakozására. Erről alig tudtunk meg valamit, és úgy érzem, itt ez volt a "banánhéj", amin sokat csúszott a történet. Javaslom, hogy feltöltés előtt dolgozd ki jobban, mert ha kiküszöbölöd a hibákat és megfogadod a kritikaírók tanácsait, akkor még jobb lehet. :)
Stílus - 3
Kulcsok:
karakter - 3
helyszín - 4
varázstárgy - 5
fogalom - 3
titkos kulcs - 3
Cselekmény - 3
Szereplők - 3
Szubjektív vélemény - 4
Sok sikert és magas pontokat kívánok:
mrsppiton, Kritika Klub (megtalálsz minket a Merengő fórumán)
Stílus : 3
Kulcsok felhasználása
karakter:2
helyszín: 4
varázstárgy: 3
fogalom: 2
titkos kulcs:2
Cselekmény: 3
Szereplők: 2
Szubjektív vélemény: 3
Megjegyzés küldése