Korhatár: 16
Kategória: Humor/Romantikus
Kulcsok: Charlie Weasley, Szent Mungó, Magifix, Rózsaszín, Alvajárás
Jogok: J.K.R. tulajdonát képzi minden jog, nekem anyagi javam nem
származott a történet megalkotásából!
VESZTEGZÁR
“Ha felidézzük, hogy
mindnyájan őrültek vagyunk, az összes rejtély eltűnik, és az élet dolgai
magyarázatot lelnek.”
Mark Twain
A Sors istennője néha különös játékot játszik, s olyan embereket sodor
egymás útjába, akik máskülönben talán soha nem találkoztak volna. Teszi mindezt
oly módon, hogy furábbnál furább események árját zúdítja kiszemelt áldozatai
nyakába. Ám a Sors nem szereti, ha útjait vagy szándékát megkérdőjelezik, így
bölcsen tartózkodnék attól, hogy felvessem a kérdést, hogy került az egyébként is
valószínűtlen páros egyenletébe egy eltévedt légy, vagy egy agyon dédelgetett
borsószem. Rejtélyes dolgok ezek bizony, s a nyomukban járva egészen képtelen
eseményeknek válhatunk tanúivá.
Történetünk a hírhedten ködös Angliában veszi kezdetét, mely ezen
a nevezetes nyáron különös hőhullámtól szenvedett. A nap mely örökre
megváltoztatta főhősnőnk életét, épp úgy indult, mint bármely közönséges nap.
Sem baljós előérzet nem gyötörte, sem pedig különös bizsergést nem érzett,
amikor néhány óra alvás után a Szent Mungó személyzet számára fenntartott
pihenőszobájában ébredt. Azaz egyfajta bizsergés mégis csak úrrá lett rajta,
amely hamarosan mardosó éhséggé fajult, így hát nagyot sóhajtva a kórház
kantinja felé vette útját, miközben igyekezett kisimítani gyűrött, citruszöld
talárját. Az ilyesfajta erőfeszítések azonban gyakorta hiába valók, így nem
meglepő, hogy igyekezete alig járt eredménnyel, s végül egy szemernyivel sem
festett jobban, mikor a konyhán dolgozó házimanóktól megrendelte a kávéból és
pirítósból álló, szerény reggelijét. Azonban hagyjuk most Hermionét magára,
fogyassza el békében ezt a néhány morzsát, s térjünk vissza a hőséghez, mely
akár jelentőséggel is bírhat történetünk szempontjából.
London belvárosába kalauzolnak el minket az események, ahol már kora
reggel szinte forrt az aszfalt. Olyannyira, hogy már a galambok sem szívesen
szálltak alá a poros járdákra, hogy élelem után kutassanak. Tikkadtan
üldögéltek a villanypóznák tetején, vagy igyekeztek meghúzódni az épületek
kiszögellései által nyújtott árnyékban, s valósággal dülöngéltek a
szomjúságtól. A város tisztes polgárai ezzel azonban igen kevéssé törődtek,
mint ahogy a két különös öltözetű fiatalember sem keltette fel figyelmüket,
akik az Oxford Streetről nyíló egyik kis utcában tűntek fel – mondhatnánk a
semmiből –, s útjukat egyenesen a Purgall&Mettel Ltd. régóta üresen tátongó
üzlethelyisége felé vették, mely a kirakatban díszelgő felirat szerint
felújítás alatt állt. Ám a jóravaló polgárok, védjeggyé vált ballonkabátjaikat
kánikula ruhára cserélve, nem tekintve sem jobbra, sem balra, sietős léptekkel
tartottak úticéljuk felé. Ki a földalatti aluljárójában, ki az üzletekben vagy
irodaházakban keresett menedéket a perzselő nap elől. Pedig ha csak egy perce
megálltak volna, hogy egy pillantást vessenek az elhagyott üzlet kirakatára,
igen csak szokatlan dolognak lehettek volna tanúi. Mindannyian jól tudjuk
azonban, hogy a muglik nem látnak a szemüktől, s ha valami csodálatos véletlen
folytán érzékelnék a valóságot, gyakran szándékosan figyelmen kívül hagyják
azt. Makacs tudatlanságukkal szerencsére nem kell megküzdenünk, hiszen aki
számunkra érdekes, az nem más, mint a két rejtélyes fiatalember, akik bár
teljesen egyszerű, hétköznapi öltözéket viseltek, mégis – egy éles szemű
megfigyelő számára teljesen nyilvánvaló módon – csakis varázslók lehettek.
Példának okáért itt van mindjárt az, ahogy a kirakatban árválkodó, roskatag
próbababához beszéltek fojtott hangon. Természetesen ez önmagában még nem lenne
teljesen szokatlan, hiszen rengeteg futóbolond mászkál manapság az utcákon. Az
viszont, hogy a kirakati baba apró fejbólintással nyugtázta a hallottakat, majd
ujjait mozdítva befelé invitálta a különös látogatókat, már mindenkinek
elegendő bizonyítékul kell, hogy szolgáljon. S ha a mélyen tisztelt Olvasó a
leírtakból azt gondolná, hogy a két ifjú a Szent Mungó Varázsnyavalya - és
Ragálykúráló Ispotály becses és nagy múltú intézményét készült meglátogatni,
hát jó nyomon jár.
Az ispotály előcsarnoka meglepő módon szinte kongott az ürességtől. Csak
néhány mindenórás kismama és egy növendék hegyi troll üldögélt a falak mentén
elhelyezett székekben, s pilledten legyezgették magukat a Szombati Boszorkány
több éves kiadványaival. A varázslótársadalom nagyja olyannyira kimerülhetett a
melegtől, hogy nem volt erejük megbetegedni sem, vagy mostanra úgy kidőltek,
hogy szinte ájultan feküdtek a kórtermekben.
Akárhogyan is, amikor Charlie Weasley a recepcióhoz támogatta kelekótya
öccsét, George–ot – mert bizony ők ketten voltak a rejtélyes látogatók –, a
csarnok kísérteties csendjét csak a kismamák suttogó pletykálása törte meg, a
pult mögött ülő középkorú boszorkány pedig unottan bámult a semmibe, s közben
szórakozottan igazgatta hetyke kis fityuláját. A két vörös hajú varázsló
érkezése látszólag fel sem tűnt neki, ami felettébb furcsa, tekintve,
hogy egyikükről cafatokban lógott a ruha, testét és arcát pedig véres kelések
borították. Egy ilyen felettébb drámai belépőt nem könnyű figyelmen kívül
hagyni, főként, ha az egy kórházban történik. Az asszony azonban továbbra is
elnézett mellettük, mintha mi sem történt volna.
– Elnézést, hölgyem… – lépett közelebb az idősebb Weasley testvér, és
meglengette a kezét az asszony szeme előtt. A névtáblája szerint Dyllis névre
hallgató asszonyság ekkor végül kegyeskedett ráemelni tekintetét, melyben
meglepő módon nem kis felháborodás tükröződött. Charlie Weasley azonban ezt
vagy nem érzékelte, vagy nem érdekelte, mert sietősen folytatta a mondandóját.
– Kérem, az öcsém súlyosan megsérült. Felrobbant az üstje, miközben… – hadarta
volna, ám a boszorkány ingerülten félbeszakította a szóáradatot.
– Sorszám?
Charlie egy pillanatig meghökkenten bámult az asszonyra, aki hanyagul
egy, a pult mellett álló masinára mutatott. A groteszk gépezet, melyből
középtájon egy elsárgult pergamentekercs kandikált ki, sárga fénnyel villogott,
és halkan pittyegett.
– Asszonyom – felelte
jóravaló varázslónk kissé tanácstalanul –, az égvilágon senki nem áll a
sorban. Miért pazarolnám az időt sorszám húzásra, mikor az öcsém súlyosan
megsérült…
A teremben szinte egy pillanat alatt lehűlt a levegő. A kismamák
sustorgása azonnal félbeszakadt, sőt hirtelen még legyezni is elfelejtették
magukat, így bizton vonhatjuk le a következtetést, hogy még soha senki nem mert
ellentmondani a gonosz recepciós boszorkánynak. A ránézésre tizenévei végén
járó troll egy bamba kacajt hallatott, s önkéntelenül is előrehajolt a székben,
hogy jobban lássa a soron következő verbális kivégzést.
Amikor Charlie Weasley később visszagondolt a történtekre, bizonyos volt
abban, hogy röpke néhány percre az idő lelassult körülötte, érzékei pedig
hirtelen meglepően élessé váltak. Hiszen mi mással magyarázhatta volna, hogy
tisztán látta, amint egy légy, amely eddig halkan zümmögve körözött a
helyiségben, most leszállt a pultra, s már a “tenyerét” dörzsölgette a kitörni
készülő vihar láttán.
Ezzel egy időben recepciósunk arca megmerevedett, és elsápadt, majd
lassan vörösödni kezdett a visszatartott lélegzet hatására. Ifjú varázslónk
ekkor önkéntelenül is hátrált egy lépést, mert végül felismerte, hogy itt
bizony egy sárkánnyal akadt dolga.
– Hát mindjárt mondok magának
egy pofont, hogy a durrfarkú szurcsók szeressen magába párzás idején!! – zengte
a boszorkány, s rikácsoló hangját különös ütemben visszhangozta az előcsarnok.
– Mert olyat még nem láttunk, hogy George Weasley súlyosan megsérült volna,
ugyebár? Húzzon. Egy. Sorszámoooooot!
Az artikulátlan üvöltés okozta légörvény könnyedén sodorta el a
szemtelen legyet a pultról, aki mostanra természetesen súlyosan megbánta
korábbi kíváncsiságát, s egyúttal megfogadta, hogy a jövőben semmi szín alatt
nem merészkedik a pult közelébe. Mindeközben a bamba troll térdeit csapkodva
röhögött, a kismamák pedig szaporán kapkodták a levegőt.
Szegény Charlie Weasley, megadva magát az elkerülhetetlennek,
odatámogatta sebesült testvérét a pittyegő masinához, majd néhány gombnyomás
után visszatért a recepciós pulthoz, immár egy rendkívül fontos és
jelentőségteljes sorszám birtokában, hogy így tegye boldoggá a kegyetlen
kórházi bürokratát.
– Kilencvenötös! – rikácsolta
az asszonyság, miközben tenyerével a pulton álló csengőre tenyerelt.
– Itt van, kilencvenötös!
Tessék! Most boldog? – dobta Charlie a pultra a sorszámot nagy dérrel-dúrral,
mire a recepciós felhúzta az orrát.
– Ami engem boldoggá tenne, Mr.
Weasley, az egy dupla kókusz–gin koktél lenne, kis rózsaszín napernyővel és
citromkarikával, valahol egy távoli szigeten!
Dyllis e végszóval megragadta a pulton álló csengőt, és a még mindig jól
szórakozó troll fejéhez vágta. A trollt, akinek – a rend kedvéért most már
elárulhatom – Horbanduk volt a becsületes neve, mérhetetlenül meglepte a
váratlan inzultus. Egy ideig sértődötten meredt az egyenlőtlen csatába
küldött tárgyra, mely ormótlan lábai előtt landolt a földön, majd felkapta azt,
s kolbász vastagságú ujjai között lassan és kéjesen elmorzsolta. A kórházi
csengő így hát igen rövidke karriert futott be, béke poraira.
Charlie Weasley, aki ekkorra megelégelte ezt a nevetséges herce-hurcát,
kihasználva, hogy Dyllis figyelme elterelődött egy pillanatra, nyakon ragadta
kedves testvérét, s a varázsbaleseti osztály felé kezdte el terelgetni.
– A folyosó végén balra! –
kiáltott utána a recepciós hirtelen jött segítőkészséggel.
A vörös hajú varázsló erre csak halkan felmordult, s képzeletben már
éppen kedvenc Magyar Mennydörgőjének tálalta fel a boszorkányt. Figyelme
azonban hamarosan öccsére irányult, aki eddig ugyan szótlanul és engedelmesen
tántorgott mellette, csak időnként hallatva valami nyöszörgésfélét, most
azonban halkan motyogni kezdett.
– Hermi… – nyögte rekedten,
ám hangja krákogásba fulladt.
– Mindjárt, mindjárt öcskös!
Ne aggódj, egy–kettőre rendbe hoznak majd – nyugtatta bátyja.
Ha tudta volna, hogy ígérete nem hogy nem válik valóra, de valójában
élete leghosszabb rémálma vár rá, Charlie Weasley talán letámasztotta volna
öccsét egy sarokba, és sorsára hagyva őt, messzire menekült volna. De talán
mégsem. Elvégre a második legidősebb Weasley testvért nem úgy ismerjük, mint
aki megijed a saját árnyékától is. Szerencsére azonban sejtése sem
lehetett a közeljövő eseményeiről, így boldog tudatlanságban vonszolhatta
szerencsétlen öccsét a fogadópulthoz.
– Oh, Magasságos Merlin! –
kezdett jajveszékelni láttukra a pult mögött ülő csinos, fiatal nővér, akinek
egyértelműen több empátia szorult a kisujjába, mint főcsarnokbéli
kolléganőjének egész testébe, a gyógytalpú cipőjétől kezdve a keményített kis
fityulájáig bezárólag. – Máris kerítek egy gyógyítót! Kérem foglaljanak helyet!
– lihegte kipirulva, s ruháját igazgatva, sietősen pattant fel a székéből.
– Értékelném, ha az a máris
rendkívül hamar lenne. Mint látja az öcsém állapota meglehetősen válságos, s a
recepciósuk nem átallott feltartóztatni bennünket. Mondhatnám, hogy valami nem
stimmel az elméjével, de azt talán már a tiszteletlenséggel lenne határos –
felelte Charlie rá nem jellemző szarkazmussal, miközben öccsét a fal mellett
rendezetlenül álló, rozzant székek egyikéhez támogatta. Megjegyzése láthatóan
elterelte a nővér figyelmét az előtte álló feladatról.
– A recepciós? – kérdezett
vissza megtorpanva. – Platina szőke, Rita Vitrol frizura és vastagon felkent
ciklámen színű rúzs?
– Valami olyasmi – nézett rá
a vörös hajú varázsló, aki véletlenül túl nagy lendülettel támasztotta öccsét a
falnak, mire annak feje nagyot koppant. – Bocsi, öcsi! – mondta sajnálkozva, és
szelíden meglapogatta George vérző fejét. – Eggyel több vagy kevesebb már nem
számít, gondolom – tette hozzá motyogva, majd összeszűkült szemmel a mögötte
sopánkodó nővérhez fordult, aki most hirtelen kuncogásban tört ki.
– Óh, hát az nem a recepciós
volt, hanem Dyllis a Dilis, a zárt osztályról! Valaha nővérként dolgozott, de
egy őrjöngő beteg úgy megátkozta, hogy azóta sem jött rendbe a feje szegénynek.
Néha kiszökik az előcsarnokba recepcióst játszani – tájékoztatta derűs hangon.
– Úgy? – kérdezett vissza
Charlie, akinek türelme már igen csak fogytán volt, habár ez csak abból
látszott, hogy a mellkasára tetovált, és félig nyitott ingén át kikandikáló
Magyar Mennydörgő idegesen rángatózni kezdett. – És meg tudná magyarázni, hogy
miért csellenghet felügyelet nélkül a kórházban egy Taigetosz szökevény? – A
nővérke egy pillanatig döbbenten meredt a jóképű varázslóra, majd megvonta a
vállát.
– Dillys olyan, mint a kezes
bárány. A kutyának sem ártana.
Jóképű varázslónknak – és vélhetőleg a előcsarnok hegyi trolljának is –
más volt erről a véleménye, de nem sietett megosztani azt, mivel ennél sokkal
sürgősebb problémával kellett megbirkóznia. Ugyanis George, aki nem bírta
tovább a hosszas várakoztatást, hirtelen nyugtalan motyogásba kezdett.
– Hermi... – dadogta
zaklatottan – Hermione. Szép-szépséges kis Hermionét a...karom.
A segítőkész nővér, aki meglepő módon ezidáig még semmiben sem segített,
az alig kivehető motyogás hallatán jobban szemügyre vette a pácienst,
majd kezeit tördelve ismét jajveszékelni kezdett.
– Merlin bozontos szakállára!
Már megint George Weasley, már megint George Weasley! – sápítozta, miközben
minden további magyarázatot mellőzve, sebes léptekkel eltűnt egy ajtó mögött.
Charlie Weasley, aki a romániai sárkányrezervátumban betöltött fontos
állása miatt csak igen ritkán, legfeljebb évente egyszer tudott
családlátogatásra időt szánni, értelemszerűen nem sokat tudott öccse viselt
dolgairól. Ha az álrecepciós megjegyzése eddig nem is ütött volna szöget a
fejében, a kedves nővér szavait már igazán nem hagyhatta figyelmen kívül.
Összeszűkült szemmel méregette öccsét, azt találgatva, hogy vajon milyen
gyakran lehet látogatója e nemes intézménynek, miközben az újfent nyöszörögni
kezdett.
– Nyugi Georgie, mindjárt itt
lesz a gyógyító! Egyet se aggódj, egy pillanat alatt helyre kalapálnak majd! –
hajtogatta, miközben azon imádkozott, hogy így is legyen.
Abban a pillanatban, mint a hurrikán, gyűrött citruszöld talárban és
madárfészekhez hasonlatos frizurával viharzott be maga a válasz kimondatlan
imáira.
– George Weasley, Merlinre
mondom! Már harmadszor a hónapban! Neked már sosem nő be a fejed lágya?! –
harsogta szigorúan nem más, mint hősnőnk, Hermione Granger.
S mélyen tisztelt Olvasóm, itt lelhetjük fel a Sors kezének legelső
nyomát. Charlie Weasley és Hermione Granger ugyanis ezt megelőzően kereken hét
évig színét se látták egymásnak, s talán egy egész hosszú, és békés életet
leélhettek volna egymás nélkül, ha az égiek másként nem gondolják. Az, hogy az
idősebb Weasley testvérnek épp akkor kellett öccse üzletében levizitelnie,
mikor az úgy döntött, hogy a szokásoknak fittyet hányva kora hajnali
tűzijátékot rendez a raktárhelyiségben, saját magát alkalmazva röppentyűként,
még akár a véletlenek játéka is lehetne, de az, hogy a sárkányok párzási
időszakának kellős közepén fent említett Weasley testvér otthon henyélt a
családjánál, az már igazán különösnek mondható.
Jelen szituációban Hermione eltitkolta e váratlan találkozással
kapcsolatos meglepetését, sőt mi több, még ellenérzéseit is hajlandó volt
időlegesen félretenni. Talán meglepően hangzik, de bizony Hermione Granger már
kerek hét, szép éve neheztelt Charlie Weasley-re, bár saját magának sem
vallotta be szívesen. Hiszen érzelmei alaposabb felülvizsgálata után hamar
kiderülhetett volna, hogy hosszanti és széltében tartó titkos duzzogásának oka
igencsak gyermeteg. Történetünk hamarosan elérkezik arra a pontra, ahol e
rejtélyes ellenszenvre fény derül, azonban itt az ideje, hogy valaki végre
gondoskodjon George-ról is, aki még mindig az ingatag széken ájuldozott, vérző,
nedvedző kelésekkel borítva.
Hermione megjelenésével a dolgok hipp-hopp a megfelelő mederbe
terelődtek. Póruljárt, csínytevő varázslónkat hamarjában pálcavégre kapta Brock
Brecknock, az ügyeletes gyógyítóinas, aki egészen addig valamilyen
megfoghatatlan oknál fogva a fogadópult alatt rejtőzködött. E furcsaság talán
magyarázatot adhat a segítőkész nővérke korábbi, kipirult arcára, ám még
mielőtt bárki is komolyabban belegondolhatott e két dolog kapcsolatába, Mr.
Brecknock, korábbi abszurd viselkedését ellensúlyozandó, hatékony
gyorsasággal az egyes vizsgálóba lebegtette a sebesültet, s miután gyengéden a
vizsgáló asztalra helyezte azt, egy gyors pálcamozdulattal meg is szabadította
ruházatának rongydarabokká vedlett maradványaitól.
Miközben Hermione megtisztította, és különböző főzetekkel kezelte a
kelések többségét, Charlie aggódva figyelte a ténykedését, de mozdulatainak
szakszerűsége hamar meggyőzte arról, hogy kelekótya öccse a lehető legjobb
kezekbe került. Gyógyítás közben a lány kérdések tucatjával árasztotta el. Így
aztán kiderült, hogy George egész éjjel fent volt és különböző bájitalokat
kotyvasztott kétes hírnevű termékeihez, és vélhetőleg túlságosan is
kifárasztotta magát. Mindenesetre, mikor Charlie nyitás előtt fél órával
odaért, hogy ígéretéhez híven kisegítse öccsét aznap, az már ájultan feküdt a
felrobbant üstök tartalmának egyvelegében. Sárkányszelídítőnknek szerencsére
volt annyi lélekjelenléte, hogy egy fiolányit magával hozzon a vétkes
kutyulmányból, amit a lány a gyógyító inassal azonnal el is küldetett a laborba
analizálásra.
– És Brock – szólt Hermione a
gyógyítóinas után, aki korábbi baklövése után még mindig hatékony módban
üzemelt –, visszafelé legyen kedves, és készítsen elő egy ágyat a hármas
kórteremben Mr. Weasley-nek. – Brecknock szó nélkül fejet hajtott, mintegy
jelezve, hogy megértette az utasítást, és azonnal távozott.
A szörnyű kelések, így megtisztítva, elkezdtek begyógyulni, s néhány
perc múltán már korántsem festettek olyan ijesztően. Minden egészen simán ment
addig, míg Hermione nem kezdte el George fejsebeit vizsgálgatni, mert ekkor az
váratlanul kapálózni és hadakozni kezdett.
– Nem, neeeeem! Hagyjál!
Bántja a szememet ez a zöld! – nyöszörögte elhaló hangon.
– Ugyan, George! Ne
gyerekeskedj! – csattant fel Hermione, miközben igyekezett visszanyomni a
vizsgálóasztalra minden kalamajkák okozóját. – Nem az én talárom színe bántja a
szemedet, hanem az a három üstnyi kotyvalék, ami az arcodba robbant!
Az ifjú Weasley-t azonban ez az érvelés nem győzte meg, mert további
hadakozása során sikeresen állcsúcson vágta bátyját, aki lovagiasan a lány
segítségére sietve, szintén igyekezett meggyőzni az öccsét, hogy engedje magát
megvizsgálni. Egy hosszas és eredménytelen vitát követően Hermione megelégelve
a dolgot, kompromisszumot ajánlott.
– Rendben, George, kössünk
üzletet! Én leveszem a gyógyítói talárt, te pedig szépen hagyod magad
megvizsgálni, rendben? – kérdezte, mire a két anyai pofonra rég megérett
bajkeverő csak meggyötörten bólogatott.
Charlie, csak azért, hogy bizonyosak lehessenek a kedvező
végkimenetelben, szolgálatkészen leszorította öccse karjait, figyelmen kívül
hagyva annak heves tiltakozását. Hermione ezalatt pedig kibújt a citruszöld
talárból, közszemlére téve ezzel egy mélyen dekoltált, szorosan testhez simuló
kis ruhát.
– Ejha! – füttyentett fel a
sárkányszelídítő önkéntelenül is. – Minden kórházi alkalmazott ilyen hacukát
visel ezalatt az undok uniformis alatt? – emelgette a szemöldökét sokat
sejtetően, mire a lány zavartan elpirult, és látszólag minden figyelmét George
fejsérüléseinek szentelte.
– Nem volt időm átöltözni,
mielőtt elkezdtem az ügyeletet – motyogta zavartan az orra alatt, s pálcájával
bonyolult mozdulatsorokat hajtott végre, hogy kiderítse, milyen mélyek a
sérülések.
– Szép dekoltázs,
Hörmi-dörmi! – rötyögött bambán a robbanás hatásaitól szenvedő betegünk, aki
éppen lélegzetvételnyi közelségből csodálta az említett testrészt.
– Most aztán már elég legyen!
– szólt rá a lány fenyegető hangon. – Ha nem viselkedsz, úgy hajítalak ki
innen, hogy a lábad sem éri a földet! Az sem érdekel, ha a maradék agyad is
szép lassan elmorzsálódik, és a verebek fogják felcsipegetni! Értve vagyok? –
osztotta ki katonásan az ifjú és neveletlen beteget, és legszívesebben tarkón
csapta volna egy ágytállal. Szerencsétlenségére azonban a már amúgy is
szignifikáns fejsérülés lehetetlenné tette az ilyesfajta megtorlást.
– El kell ismerned Granger,
hogy az öcsémnek igaza van – ugratta a lányt Charlie, aki testhelyzetéből
adódóan szintén közvetlen közelből csodálhatta meg hősnőnk szóban forgó bájait.
– Hogy tudná egy egészséges férfi figyelmen kívül hagyni, ha valaki egy ilyen
felszereltséggel az arcába nyomakodik? – tette hozzá közönséges bájjal.
Hermione komolyan fontolóra vette, hogy kapaszkodót keres Charlie
mélyvörös fürtjeiben, majd az arcát hirtelen a térdébe rántva teszi helyre a
férfi gondolatmenetét, de az ötletet hamarosan elvetette, mint olyat, ami nem
igazán illik egy tiszteletre méltó gyógyítóhoz. Így figyelmen kívül hagyva a
már–már rossz ízlés határát súroló megjegyzéseket, folytatta a vizsgálódást.
– Hányat mutatok? – kérdezte
George-tól, miután felmutatta két ujját.
– Huszonhármat – vihogott az
válaszképpen. – Nem, nem! Nyolc és felet! Vagy nem! Nem! Tudom már!
Háromezer-ötmillió-hatszázkettőt!
– Úgy tűnik, a probléma
komolyabb, mint először sejtettem – sóhajtott fel a lány meggyötörten, majd
felegyenesedve diszkréten félrevonta az idősebb Weasley testvért.
– Azt mondod, hogy szerelmi
bájitalt készített, valamint öt perces agyzsugorítót, és a harmadik üst
tartalma ismeretlen? – kérdezte fojtott hangon, pusztán megerősítve a korábban
hallottakat, mire Charlie szótlanul bólintott.
– Tudnom kell, hogy vajon
melyik szerelmi bájital keveredett össze az agyzsugorítóval. Az, amelyik a Pink
Parfé parfümkollekció alapanyaga, vagy az, amelyikkel a Szexi Csokoládét
fűszerezi?
– Fogalmam sincs – rázta meg
a fejét tanácstalanul a férfi. – Tegnap este csak annyit említett, hogy
agyzsugorítót kell készítenie és szerelmi bájitalt. Miért olyan fontos ez? –
kérdezte gyanakodva.
– Azért, mert ha Merlin ne
adja, a Pink Parféhoz szükséges izlandi ibolya magja összekeveredik a az
árnikafűvel, amit emlékeim szerint George az agyzsugorítóhoz használ, akkor az
a hatását könnyen állandósíthatja. Magad is láthatod, legalább egy óra eltelt,
mióta rátaláltál. Látsz a józanodásra utaló jeleket?
– Azt akarod mondani, hogy a
kisöcsém örökre félkegyelmű maradhat? – kérdezte Charlie elhűlve, mire Hermione
kelletlenül bólintott.
– Nem hiszem, hogy bárki is
észre fogja venni a különbséget – jegyezte meg ezután szárazon, miközben fél
szemét George–on tartotta, aki éppen boldogan játszott a saját ujjaival. –
Amint meglesz a laboreredmény, összehívok egy konzíliumot, de félek, ezúttal a
testvéred nem fogja olyan könnyedén megúszni.
Charlie–t a hallottak természetesen alaposan felzaklatták. Saját magát
is okolta a történtekért, hiszen ha előző éjjel nem akarta volna kihasználni a
kínálkozó kis szőkével járó előnyöket, akkor az éjszakát az öccse üzletében
tölthette volna, és ez az egész talán meg sem történik. Más részről pedig, mi
az hogy ezúttal?
– Mondd, Hermione, mégis
hányszor járt itt George a közelmúltban? Hogy lehet, hogy ilyen alaposan
ismered minden termékének az összetevőjét?
– Nos, az elmúlt fél évben
úgy hetente egyszer biztosan ellátjuk kisebb–nagyobb sérülésekkel. Az eljárási
szabályzat alapján minden alkalommal ki kell kérdeznem a történtekről, így
apránként megismertem az összes alapanyagot, amit használ. Úgy tűnik, hogy Fred
halála óta fokozatosan egyre vakmerőbbé vált. Mivel egyedül vezeti az üzletet,
nincs senki, aki visszafogja, de igazán rossz csak az elmúlt hat hónapban lett
a helyzet. Fogalmam sincs, mi ütött belé, és azt hiszem a családotok semmit sem
sejt a dologból. Az engedélye nélkül nem értesíthetünk senkit, amíg nincs
közvetlen életveszélyben.
Hermione lassan visszasétált a vizsgálóasztalon az ujjait még mindig
boldogan tekergető beteghez, és fölé hajolva így szólt:
– George, muszáj ellátnom a
sérüléseket a fejeden. Egy kicsit kellemetlen lesz, de Charlie itt marad veled,
és fogja a kezed. Rendben?
Charlie meg sem várva öccse beleegyezését, szintén a vizsgálóasztalhoz
lépett, megragadta annak egyik kezét, és halkan beszélni kellett hozzá.
Hermione épp a férfi homlokán található mély sebet igyekezett összeforrasztani,
mikor nyílt a vizsgáló szoba ajtaja, s Brecknock gyógyítóinas lépett be, a
Roxfort igazgatónőjét támogatva.
– Granger főgyógyító –
szólította meg tiszteletteljesen a lányt –, sajnálom, hogy meg kell zavarnom,
de McGalagony professzor rosszul lett a hőségtől, és Madam Pomfrey éppen nyári
szabadságát tölti, ezért Bimba professzor egyenesen ide hozta, és követeli,
hogy Ön kezelje. Az előzetes vizsgálatok alapján úgy vélem, hogy egy egyszerű
hőguta lesz.
– Rendben – bólintott
Hermione, hátra sem nézve –, mindjárt végzek itt, és máris megvizsgálom,
McGalagony professzor – szólt hátra a válla felett, egy röpke mosolyt küldve
egykori mentorának.
Brecknock kényelembe helyezte az idős hölgyet, majd elsietett, hogy egy
másik kórteremben ágyat biztosítson az újabb érkezőnek, és lehetőség szerint
néhány szót váltson a csinos nővérkével, majd begyűjtse a laborból a korábban
kért vizsgálat eredményét. Hermione kedvelte a gyógyítóinast, és szeretett vele
együtt dolgozni, mivel többnyire gyors volt és hatékony, valamint önálló
munkavégzésre képes, ami ritka kincsnek minősült. Egyetlen gyengéjét, a csinos,
fiatal nővérkéket ezért aztán legtöbbször elnézte neki.
Miközben a Roxfort igazgatónője elhalóan pihegett a másik
vizsgálóasztalon, addig George sebei végre begyógyultak, s a kapott
bájitaloktól láthatóan erőre is kapott, így aztán a lányt meg sem lepte, amikor
széles jókedvében elkurjantotta magát.
– Minerva, drága! Minnie!
Az már sokkal inkább meglepte, mikor a férfi szabad keze hirtelen
kivillant a korábban ráterített lepedő alól, és mire reagálhatott volna, George
már félig körbetekerte egy rózsaszín ragasztószalaggal, majd villámsebességgel
áthúzta ugyanezt a ragasztószalagot Charlie felsőtestén, ezen a módon szorosan
összekötve kettejüket a saját teste felett.
Míg bátyja elképedve tátongott, addig Hermione dühödten fújtatott, mint
egy felzaklatott kiscica.
– Nem hiszem el, George!
Honnan az ördögből került hozzád az a Magifix? Hiszen Brock teljesen
meztelenre vetkőztetett. Hol rejtegetted? Te láttad hol rejtegette, Charlie? –
fordult végül sorstársához, mivel az ifjabb Weasley csak önfeledten
kacarászott. – Azonnal engedj el! – követelte dühödten, de az figyelemre sem
méltatta a lány óhaját. Viszont végre megnyilatkozott, ami azt jelentette, hogy
mostanra legalább az erejét visszanyerte, ha az eszét nem is.
– Egy öröm volt, drága
Hermione, de igazán. A dekoltázsod mondhatnám továbbra is kellemes, de most már
valóban mennem kell. – Azzal fültövön nyalta az elképedt lányt, majd szájon
csókolta a bátyját, végül pedig addig izgett-mozgott, míg valahogy kicsúszott
kettejük alól.
– Minerva, kérem, hívjon
segítséget – kiabálta frusztrált főhősnőnk, de semmit nem tehetett az ellen,
ami következett.
A Roxfort tiszteletreméltó igazgatónője ugyanis nagy nehezen felült,
hogy megtudja mi a csetepaté oka, s szükség esetén valóban segítségért
kiáltson, ám ekkor látóterét kitöltötte a zavarba ejtően meztelen George
Weasley, majdhogynem ájulásra késztetve ezzel a szigorú, ámde szende matrónát.
– Minnie, drága, drága
Minnie-kém! – nevetett teli szájjal a Weasley-k fekete báránya. – Mennyire
hiányoztál nekem! Gyere meséld el, mi történt veled, mióta utoljára láttalak! –
harsogta kezét az idős hölgy vállára téve.
– Mr. Weasley – felelte
McGalagony professzor csodálatra méltó önuralommal –, kérem tartózkodjon a
személyemmel való fizikális érintkezéstől, és az Isten szerelmére, takarja el
magát, ha kérhetném!
– Egyet se félj, Minnie-kém!
– folytatta a vörös hajú ifjú, mintha mi sem történt volna, majd lehajolt, és
arcon nyalta az idős hölgyet, mire az veszettül prüszkölni kezdett. A dühtől,
vagy az undortól, ezt már sosem tudjuk meg.
– Elgurult a borsóm –
jelentette be váratlanul a meztelen szökevény, majd elkezdett ide–oda sasszézni
a két vizsgálóasztal között. – Elgurult. Hol van, hol lehet az én kis
Warwickom? Elgurult, bizony – folytatta sírós hangon.
– George, öcskös! – próbálta
a bátyja megragadni a lehetőséget. – Ha elengedsz, adok neked egy másik borsót
– mosolygott rá biztatóan.
– Nem kell! – sikított az
felháborodottan. – Nekem csakis Warwick kell!
George egy ideig üveges tekintettel meredt maga elé, majd némi
hangulatmódosulás után meztelen boldogságban keringőzött fel s alá a szobában,
miközben Minerva McGalagony roskatagon kókadozott, Hermione és Charlie pedig
teli torokból kiabált segítségért.
– Hagyd abba, nincs semmi
értelme – szólalt meg végül Hermione rekedten. – Most jutott eszembe, hogy a
kórtermekre hangtompító bűbájt szórtak, hogy semmi ne zavarja a betegek
ellátását.
– Csodás – morogta Charlie –
de legalább megvan a reményünk, hogy az a Brecknock inas hamarosan visszatér,
különben itt ragadtunk ki tudja mennyi időre, és már zsibbad a lábam.
– Nekem mondod? – nyafogott a
lány. – Rettenetesen fáj a derekam ebben a kitekert pozícióban.
Ebben a pillanatban George–ra rátörhetett az isteni megvilágosodás,
mivel rájött, hogy áldozatait igen nagy kényelmetlenségnek tette ki. Egy ideig
szemlélte a párocskát, akik a vizsgálóasztal két oldalán álltak, az asztal
fölött szorosan összekötözött felső testtel, majd úgy döntött, hogy átrendezi a
látképet. Az asztalhoz sétálva megragadta a lány lábait, akit az újabb támadás
azonnali sikoltozásra késztetett, majd egy lendülettel az asztalra emelte, így
az már teljes testével a multifunkciós kórházi bútordarabon hevert. Ugyanezt
megismételte bátyjával a másik oldalon, majd elégedetten dörzsölgette a kezét.
Minerva McGalagony, aki időközben kissé magához tért, szintén odasétált az
asztalhoz, s a legnagyobb lelki nyugalommal szemlélte az ifjú varázsló
ténykedését.
– Minerva, kérem, értesítse a
nővért a pultnál! – könyörgött Hermione egykori professzorának. – George nagyon
beteg, nem engedhetem, hogy csak úgy itt hagyja a kórházat.
– Csitt, drágaságom, vagy
kénytelen leszek beragasztani a száját is! – felelete az igazgatónő szigorú
hangon, majd nehézkesen lehajolt, és felvette a földről a lány korábban
levetett, gyűrött citruszöld talárját. A ruhadarabot pedig ezek után George
kezébe nyomta.
– Vedd ezt fel! A citruszöld
kihozza a szemed színét – közölte, mintha ez lenne a világon a legegyértelműbb
dolog. Néhány perc múltán a különös kettős elhagyta a kórtermet, pedig mind
Charlie, mind Hermione mindent megtettek azért, hogy valahogy maradásra bírják
őket. A lányt leginkább Minerva viselkedése lepte meg, de a kép, ahogy George
mezítláb, citruszöld talárban vigyorog rá, kezében az ő és Charlie pálcájával,
amit ügyesen elkobzott tőlük, talán örökre az emlékezetébe véste magát.
– Szóval, Granger – szólalt
meg Charlie csevegő hangnemben, miután a folyosóról beszűrődő hangok a semmibe
fakultak. – Gyógyító, hm? Főgyógyító méghozzá...
– Komolyan, Weasley? Most
komolyan? – csattant fel a lány, aki eddig behunyt szemmel a zen légzést
gyakorolta. – Itt fekszünk egy kihalt kórteremben, ahová a következő fél órában
valószínűleg a kutya sem fog betévedni. Össze vagyunk tekercselve ezzel a
rózsaszín ragaccsal, zsibbad a karom, viszket az orrom, és ami téged látszólag
mélyen leköt, az a karrierem?! – sikította a férfi arcába.
Hermione nevetségesen hatástalan kirohanása előbb szapora pislogásra
késztette ifjú és pimasz varázslónkat, majd hirtelen derült mosolyt csalt az
arcára.
– Őszintén sajnálom, hogy
kellemetlennek találod a szituációt, miután megvallom, hogy én magam nem sok
okot látok a panaszra. Az öcsém elég jól van ahhoz, hogy újabb csínytevésbe
bocsátkozzon, míg én itt heverek összezárva egy csinos lánnyal, aki épp a
megfelelő helyeken dörgölődzik hozzám, de a viszkető orrodon talán segíthetek –
mondta a hangjában bujkáló mosollyal, majd egészségesen csillogó, fehér fogait
váratlanul a lány orrába mélyesztette.
– Áuuu! Ezt miért kellett?
Habókos Weasley, neked is elgurult a borsód? – méltatlankodott a lány könnyes
szemmel.
– Fogadok, hogy már nem viszket – jegyezte meg Charlie közönyös hangon. –
Amit nem vártam viszont, hogy az irányomban való rajongásod mostanra így megkopott,s
a közelségem ekkora problémát okoz, de ez esetben természetesen máris
intézkedem – tette hozzá indokolatlan önbizalommal.
– Először is – vett Hermione
egy mély levegőt –, sosem rajongtam érted Charlie Weasley, te öntelt, arrogáns,
felfuvalkodott, utolsó seggfej sárkánypásztor! – fújtatott dühösen. – Másodszor
pedig, mégis hogy gondoltad a szabadítási akciót?
– Először is, Granger –
dorgálta a férfi higgadtan, miközben kék szemeinek csillogása elárulta,
hogy rendkívül jól szórakozik –, javaslom, hogy mosd ki a szádat, mielőtt
legközelebb meglátogatod édesanyádat. Másodszor, valószínűleg nem telik sok
időbe elszakítani a kötelékeinket, tekintve, hogy ez csak Magifix. Ha egy
sárkányt meg tudok fékezni, akkor ez sem jelenthet nagyobb problémát.
– Ha! Hahaha... – Hermione
hátravetett fejjel, egy jóízűen sátáni kacajt eresztet ki a torkán, ám a
lendülettől egyszerűen átbillent a keskeny, kórházi vizsgálóasztal peremén, így
a színpadias megnyilvánulása egy hangos puffanással végződött, ahogy a kőpadlón
landolt szorosan Charlie Weasley alatt.
– Kösz, Granger, de tényleg!
– nyögte a férfi, aki igyekezett végtagjait úgy elrendezni, hogy testtájaik a
lehető legkevésbé érintkezzenek. – Értékelném, ha a jövőben nélkülem
gyakorolnád az ejtőernyő nélküli becsapódást!
– Ahhhahaha! Nahát, hogy te
milyen eredetien humoros vagy! – vágott vissza Hermione tettetett kedvességgel.
– Látom, sokat tanultál a mugli román lányoktól, akiknek az évek során
bebazsalyogtad magad a bugyijába – tette hozzá epésen. – Egyébként ha nem tűnt
volna fel, én szenvedtem a nagyobb ütést, mivel én landoltam alul! – üvöltötte
egyenesen Charlie arcába.
– Csakis magadnak
köszönheted! – morgott a vörös hajú varázsló, akinek e témában bizony
vitathatatlanul igaza volt. – És mellékesen megjegyzem, hogy fogalmam sincs,
milyen lányokról beszélsz, de ha ennyire égtél a vágytól, hogy alám kerülj,
igazán, csak szólnod kellett volna – tett egy félreérthetetlen csípőmozdulatot.
– Csirkefogó! – sikította a
lány magából kikelve. – Azonnal szállj le rólam, te öntelt, arrogáns...
– Felfuvalkodott seggfej,
bla-bla! Már hallottam mind – vágott közbe a vörös hajú férfi szikrázó
szemekkel. – Mi történt az elragadóan eredeti szarkazmusoddal, Granger?
Kigyógyítottak belőle a kollégáid? Nekem ebből elég. Már itt sem vagyok! –
közölte ismét a korábbi indokolatlanul határtalan önbizalommal, majd erőlködve
nekifeszült a kötelékeiknek.
Egy idő után azonban zavartan elpirult, s igyekezett elfordítani a
fejét, hogy ne kelljen a lány szemébe néznie. Hermione nem volt épp kegyes
hangulatban, s természetesen nem hagyhatta szó nélkül a varázsló hirtelen
elcsendesedését.
– Na mi az? A hatalmas, erős
és izmos sárkánypásztor máris feladja? – turbékolta megtévesztően édes hangon.
– Az mégsem lehet, hogy az a semmi kis Magifix erősebb, mint egy Magyar
Mennydörgő? TE ÜTŐDÖTT! Ez RÓZSASZÍN Magifix – rikoltotta Charlie fülébe. –
Weasley fejlesztés; soha nem szakítod el – fejezte be egy önelégült mosollyal.
– Ah – felelte a férfi
csodálatra méltóan közömbös arccal, miközben legbelül patakokban ömlött a vér
halálra sebzett büszkeségéből – Akkor térjünk át a “B” tervre. Van egy bicska a
bal farzsebemben, és még mielőtt kioktatnál – hűtötte le a lányt, aki már nagy
levegőt vett, hogy újabb tirádába fogjon – ez viszi a sárkánybőrt is. Egy próbát
gondolom, hogy megér.
– Felőlem aztán, de akkor
mire vársz még? – vetette oda duzzogva Hermione, aki láthatóan rossz néven
vette, hogy Charlie félkézzel leszerelte az újabb leckéztetést.
– Nem férek hozzá, mivel
egyik karomat sem tudom mozdítani – magyarázta türelmesen –, de ha Miss
Mindentudó hajlandó lenne megmozdítani a kezét. Azt, amivel éppen az ágyékomat
markolássza...
– Micsoda? Kikérem
magamnak...nem vagyok Miss Mindentudó, és...és egyáltalán nem markolászlak,
mert ha így lenne, akkor már üvöltenél a fájdalomtól!
Hermione kezének földrajzi paramétereit tekintve ugyan megállapíthatjuk,
hogy az valóban eltért egy fél fokkal délre Charlie mellső domborzatától, de
abbeli igyekezetében, hogy fent említett, szorult helyzetben lévő kezet
kiszabadítsa, mintegy véletlenül feltérképezte a számára még fehér foltnak
számító vidéket. A férfi ugyan továbbra sem bánta a lány szoros közelségét –
még ha száját legszívesebben be is tapasztotta volna –, testének szolgálatkész
reakciója azonban mégis pirulásra késztette, amit hősnőnk természetesen nem
bírt ki élcelődés nélkül.
– Ugyan, Charlie!
Szükségtelen zavarba jönnöd! Ez a férfitest természetes reakciója, amit az
ingerlés gyakorta kivált, függetlenül az ingerlést kiváltó személytől. Ne
feledd, hogy egy gyógyítóval van dolgod. Hidd el, láttam már ilyet – szónokolta
tettetett hangon, miközben alig bírta visszatartani a nevetést.
– Azt erősen kétlem – tért
hirtelen vissza Charlie korábbi, pimaszul öntelt énje, ami gyorsan el is
párolgott, ahogy Hermione tovább folytatta a ficergést.
– Elég! Elég! Hagyd abba!
Csak ne mozogj!
– Ne gyerekeskedj nekem! Már
csak néhány centi, mindjárt elérem a zsebedet! A lány igyekezetében, hogy
közelebb kerüljön az áhított bicskához, egyik lábát átvetette a férfi combján,
és még közelebb préselte magát hozzá.
– Ne mozdulj, vagy olyat
teszek... – felelte az fogcsikorgatva. Gyöngyöző homlokát a lány homlokának
támasztva igyekezett lehűteni a testében tomboló lelkesedést.
– Ahogy óhajtod! Óriásbébi! –
dünnyögte a lány duzzogva, de egy jó ideig még levegőt is alig mert venni. –
Akkor most mi legyen? – kérdezte csevegő hangon néhány perccel később, mikor
Charlie feszült testtartása kissé felengedett, ám annak kétségbeesett
tekintetéből egyértelművé vált, hogy a “B” tervet is ki kell vetniük az
ablakon. Egy ideig mindketten gondterhelt arccal töprengtek. Charlie azon, hogy
a Szent Mungó mikor avanzsált át teljes mértékben a mentálisan sérültek
intézetévé, Hermione pedig azon, hogy mikor tér már vissza a gyógyítóinas,
hiszen a szituációjuk meglehetősen kompromittáló volt számára. A töprengés
gyümölcsözőnek bizonyult, legalábbis ami a hősnőnket illeti.
– Ó, hogy a Merlinbe nem
gondoltam erre korábban! – csapott volna a homlokára, de a keze éppen félúton
volt Charlie hátsó zsebe felé. – Sükebóka! – rikoltott hirtelen akkorát, hogy a
férfi önkéntelenül is összerezzent a dobhártyáját ért támadástól.
– Minek neveztél egész
pontosan? – meredt fenyegetően a lányra, de szinte azonnal fel is adta, mivel
ilyen távolságból biztos kancsalságot okozott volna a művelet.
– Fogd be, Weasley! Nem
hozzád beszélek – intette le Hermione. – Süke! Bóka! – folytatta tovább
kitartóan.
Charlie Weasley-re ekkor lecsapott a realitás, s homloka gyöngyözni kezdett
a gondolatra, hogy ott fekszik szorosan összekötözve egy nővel, akinek
láthatóan elment a józan esze. Tekintve, hogy az elmúlt fél órában nem érkezett
felmentősereg, hogy megfossza őket béklyóiktól, valószínűleg a kutya sem
hiányolta őket, ráadásul még a gyógyítóinas is nyomtalanul eltűnt. Az egyetlen
megoldásnak az tűnt, ha valahogy kijutnak a vizsgálóból.
– Mi lenne, ha – kezdte
óvatosan, már előre félve a lány reakciójától, ám mondandóját két különös
külsővel megáldott házimanó szakította félbe, akik ebben a pillanatban hangos
pukkanással érkeztek a helyszínre.
– Süke! Bóka! – kiáltott fel
Hermione megkönnyebbülten, s szemei egészen benedvesedtek az örömtől.
– Óh, a Granger főgyógyító
Miss! – mekegte az egyik manó, aki kis kackiás bajuszából és a királyi
palotaőrség egyenruhájára hasonlító piros zubbonyából ítélve a férfiúi nem
jeles képviselője lehetett. – Milyen természetű a gyógyítói probléma? –
kérdezte komolyan, szakszerűen.
– Nagyon–nagyon rossz
természetű, Bóka, köszönöm kedves kérdésed – felelte Hermione a
legtermészetesebb hangon. – Igen kínos, de arra kell kérjelek, hogy szabadíts
meg eme gonosz kötelékektől, melyek fogva tartják személyemet.
A furcsa kis manó egy félőrült mosolyt villantott társa irányába, aki
soha meg nem szűnő imádattal meredt rá. Ez valószínűleg azért lehetett, mert az
általa viselt arannyal szőtt száriból és a fejére biggyesztett piros pöttyös
Minnie egér fülekből ítélve, egy lány manó volt.
– Na, hát nehéz elhinni, hogy
szabadulni akar a nagyságos Miss Főgranger, amikor ilyen különös módon
mórikálja magát, aztán hozzátapad itt mindenféle jött–ment varázslóhoz...
– Na de most aztán már! –
mordult fel Charlie Weasley, híres béketűréséből kifogyva. A két kis manó
azonban nem igazán zavartatta magát.
– Én kiszabadítom szívesen,
azon már ne múljon, de jól gondolja meg a nagysád! Hát mikor volt szerencséje
egy ilyen szép, izmos példányhoz. Ezzel aztán összeüthetne egy féltucat erős,
egészséges kis varázslót.
– Bóka! Mit mondtam neked? A
szerelmi életem nem publikus. Azonnal szabadíts ki! – követelte dühösen a lány,
mire a házimanó csak megvonta a vállát, jelezve, hogy neki aztán tényleg
mindegy. Egy csettintéssel eltüntette a szorult páros köré vont rózsaszín
Magifixet, mire azok nagy nehezen feltápászkodtak a földről, hogy megmozgassák
elgémberedett végtagjaikat.
– VESZTEGZÁR! VESZTEGZÁR!
VESZTEGZÁR! Mindenki őrizze meg a nyugalmát! Kérjük a pácienseket, hogy
maradjanak a számukra kijelölt területen! – harsogta szinte abban a pillanatban
egy automata fakó, női hangon. A szavak visszapattantak az eddig csendes
folyosók falairól, ijesztő visszhangot keltve ezzel. A hirtelen élesen
felvisító sziréna szinte megrázta a kórház épületét.
– Mégis mi folyik itt? – Hermione,
kezét a fülére tapasztva, igyekezte túlharsogni a vészriadót.
– Mi? – kérdezett vissza Bóka
méla tekintettel. – Ja, hogy ez? – mutatott bizonytalanul körbe, mintha a
kellemetlen hang forrását próbálta volna behatárolni. Hát kitört valamilyen
nyavalya, ami megrágja a varázslónépség agyát – közölte olyan hangon, mintha
teljesen hétköznapi dologról lenne szó.
Charlie és Hermione, megfeledkezve korábbi gyermeteg civódásukról, most
kétségbeesetten néztek össze.
– Miféle nyavalyáról
hablatyolsz itt nekem, Bóka?
– Hát azt én meg honnan
tudhatnám, méltóságos főkisasszony? Én meg az én kis Sükém csak ilyen egyszeri
népek vagyunk. Nem tudnánk a furunkulust sem megkülönböztetni a himlőtől. Na,
de ha mást nem kíván a nagysád, akkor engedelmével mi most vissza is térnénk a
konyhára, mivel ma sült bab lesz vacsorára, aztán még sok konzervdobozt kell
addig kinyitogálni. – Azzal a hetyke házimanó megpödörte a kackiás kis
bajuszát, Minnie egér fülön ragadta kedvesét, s már csak hűlt helyüket volt.
Hermione ekkor a vizsgálóasztalra rogyva hangos zokogásban tört ki,
amivel nem is okozhatott volna nagyobb döbbenetet ifjú sárkányszelídítőnknek. A
vörös hajú varázsló óvatosan megérintette a lány vállát, hogy megtudakolja,
minek köszönhető e váratlan összeomlás, az alig hallható motyogás azonban
felfedte a fátylat e rejtélyről.
– Sült bab, már megint sült
bab! Már harmadik napja csak sült bab. Én ezt nem bírom tovább! Lemondok,
felmondok, kilépek!
Charlie ekkor úgy érezte, itt az ideje kézbe venni a dolgokat, méghozzá
szó szerint. A karjainál fogva megragadta a lányt, és felrántotta az asztalról,
majd alaposan megrázta.
– Hé, Granger, szedd össze
magad! Nem éppen a legalkalmasabb pillanatot választottad. Az öcsémnek
agyzsugora van, ha elfelejtetted volna. Ki tudja, hol van éppen, és mit művel.
Lehet, hogy valahol már az épület falait bontja, vagy rég kiszökött, és a
muglikat riogatja valahol. Ha jobban belegondolok, még alsónadrág sincsen rajta
– fejezte be összevont szemöldökkel, mire Hermione – sült bab ide vagy oda –
teli torokból kacarászni kezdett.
– George Weasley a mugliknak
mutogatja a himbi-limbijét! Erre befizetnék!
– Nem sejtettem, hogy ilyen
nagy érdeklődést fogsz mutatni George... hogy is fogalmaztál, himbi-limbije
iránt. – Charlie homlokán egyre csak mélyültek a ráncok.
Az öccse sosem említette, hogy bármi is lett volna közte és a lány
között, és nagyon remélte, hogy nem így van. Hermione Granger nem éppen az a
személy volt, akit szívesen látott volna viszont a sógornőjeként.
Charlie megjegyzése a lányt mély pirulásra késztette, aki zavarában
megfeledkezett a megtorlásról, és ehelyett inkább megkomolyodva az ajtó felé
indult, varázslónk pedig nagyvonalú győztesként szótlanul követte. A folyosó
minden irányból kihaltnak tűnt, és a rendszeres időközönként felvisító szirénától,
valamint a monoton hangon elhadart figyelmeztetéstől eltekintve egy hang sem
hallatszott, amiből arra következtettek, hogy senki nincs éppen a közelben.
Először az előcsarnok felé indultak, remélve, hogy a recepciós – mármint a
valódi – elégséges információval rendelkezik a történtekkel kapcsolatban, ám az
eléjük táruló látvány kétséget sem hagyott afelől afelől, hogy a helyzet igen
komoly.
Dyllis – orra hegyén egy hatalmas léggyel – éppen bécsi keringőt járt az
ormótlan hegyi trollal, aki jobbára csak ügyetlenül ide-oda rángatta a
zártosztály jeles lakóját. Mindeközben három kismama összekapaszkodva dúdolta
nekik a Carmen című opera nyitányát, az időközben előkerült valódi recepciós,
Doris Grimbald pedig kétségbeesetten igyekezett magukhoz téríteni őket.
Állapotukra való tekintettel azonban varázslatot nem alkalmazhatott, a szelíd
rábeszélés viszont tökéletesen hatástalannak bizonyult. Az esetleges
katasztrófát elkerülendő, Charlie és Hermione majdhogynem laposkúszásban
közelítette meg Dorist. Megjelenésük még így is kisebb kalamajkát okozott,
mivel az addig Dyllis orrán üldögélő légy hirtelen zavart repkedésbe kezdett,
ami viszont alaposan felzaklatta a mentálhigiénés problémákkal küszködő
pácienst. A három kismama és a hegyi troll erre hessegető mozdulatokkal
igyekezték elűzni a betolakodókat, akiknek eszük ágában sem volt távozni.
Szerencsére, a légy hamarosan megnyugodott, és visszatelepedett Dyllis orrára,
amikor is mindenki azonnal visszatért korábbi tevékenységéhez. Így hőseink is
válthattak végre néhány szót a recepcióssal, aki azonban nem bizonyult nagy
segítségnek.
– Minden a laborban kezdődött
– rejtélyeskedett Doris Grimbald. – De már késő! Túl késő! – tette hozzá
vészjósló hangon, és nyomott egy fricskát a lány orrára.
Charlie és Hermione olyan gyorsan hátrált ki az előcsarnokból, amennyire
az emberileg lehetséges volt, és mit volt mit tenni alapon, szótlan
egyetértésben a második emeleten található labort vették célba. Már
meglehetősen közel jártak a célhoz, mikor a lány váratlanul megtorpant a
folyosó közepén, és álmatag tekintettel meredt a férfire.
– Mi van? – nézett körbe az
gyanakodva. – Miért bámulsz ilyen furcsán? Leettem magam? Vagy végre–valahára
kinőtt a második fejem? – kérdezte, mire a lány csak egy titokzatos mosolyt
küldött felé, és közben furcsán hunyorgott, amitől valahogy úgy festett, mint
egy bandzsa Mona Lisa.
– Mondtam már – búgta
erotikusan elmélyített hangon, miközben lassan közelebb lépett a vörös hajú
varázslóhoz –, hogy mennyire imádom a szikrázóan kék szemedet? Hogy milyen
mérhetetlenül felbújtja a vágyaimat a csodálatosan izmos mellkasod?
Lassan és érzékien végigsimította a férfi arcát, majd ajkait az ajkára
tapasztva szenvedélyesen megcsókolta. Sárkányszelídítőnk egója ettől hirtelen
olyan nagyra nőtt, hogy egyből betöltötte a teljes agytérfogatát, kiszorítva
onnan minden épkézláb gondolatot. Ha nem így történik, akkor biztosan
felfigyelt volna a lány különös viselkedésére. Ehelyett inkább irgalmatlanul
kiélvezte a helyzetet.
– Ha! – kiáltott fel
diadalittasan, miután alaposan kifulladva elváltak egymástól. – Mindig is
tudtam, hogy odavagy értem! Tudtam, hogy nem tudsz nekem ellenállni! Kár, hogy
hét évet kellett várnom, hogy újból megcsókolj.
– Mondtam már, hogy nem
vagyok oda érted, Weasley! – fújt a lány, és úgy rázta meg magát, mintha
valamilyen álomból ébredt volna. – Különben is, mit értesz azalatt, hogy újra,
hm? – vágta csípőre a kezét.
– Ugyan már, kár tagadni! –
szította tovább a tüzet Charlie. – Már hét évvel ezelőtt is csorgattad utánam a
nyálad, és azon a nyáron igenis megcsókoltál, méghozzá az elutazásom előtti
éjszakán. Ne merészeld letagadni!
– Milyen mérhetetlenül
érdekes, hogy én teljesen másként emlékszem! – vágott vissza Hermione. – Javíts
ki, ha tévedek, de szerintem inkább te voltál az, aki folyton utánam koslatott,
de sajnos letelt a nyár, mire összeszedted a bátorságod, és végre megcsókoltál.
Másnap reggelre pedig nyomtalanul eltűntél, és azóta sem hallottam felőled.
– Aha! Szóval igenis akartad,
hogy megcsókoljalak! – szűrte le a lány mondandójából Charlie a számára
egyetlen fontos dolgot.
– Nem is! – vágta rá az
durcásan.
– De igen! – erősködött
Charlie.
– Kapd be a somfát, Weasley!
– közölte a lány fennhéjázva, majd eltrappolt a lift irányába.
– Az helyesen “kapd be a
fasomot” – kiáltott utána a sárkányszelídítő nevetve, majd zsebre tett
kézzel, jókedvűen fütyörészve, Hermione nyomába szegődött.
Miközben a kihalt folyosón a liftre vártak, a lány hidegen bámult maga
elé, és úgy tett, mintha a férfi nem is létezne. Bármennyire igyekezett is az a
látóterébe kerülni, konokul újból és újból hátat fordított neki. A
haragtartás azonban nem volt könnyű úgy, hogy a huncutul kacsingató Magyar
Mennydörgő folyton magára vonta a figyelmét.
– Szóval, Granger –
szólította meg Charlie végül, hogy megpróbálja oldani a feszültséget –, mi a
helyzet azzal a két házimanóval, Simivel és Brekivel?
– Süke és Bóka! – javította
ki Hermione türelmetlenül, miközben makacsul a földet bámulta. – Az egyiknek
tüzes piszkavasat nyomott a fülébe a gazdája, a másikat pedig félholtra
csépelte egy öntöttvas serpenyővel. Végül mindkettőt kidobta az utcára.
– Vajszívű Főgranger Miss
pedig otthont adott nekik az ispotály konyháján, ha jól sejtem – vigyorgott
Charlie. Szeméből meleg szikrák pattantak, melyeknek tüze átmelegítette a lány
testét.
– Valahogy úgy – felelte
egyszerűen, s hirtelen minden korábbi sérelmét feledve, visszamosolygott a
férfire.
A kellemes és valószínűleg rövid életű tűzszünetet megzavarta, hogy a
liftből néhány kórházi pizsamát viselő páciens tántorgott elő, akik egyből
rávetették magukat a párosra, és mindent elkövettek annak érdekében, hogy
legalább egyiküket arcon csókolják. A támadás elől sikerült a liftbe
menekülniük, ami kimondottan bravúros tettnek minősült, tekintve, hogy jelenleg
egyiküknél sem volt varázspálca.
A helyzet sajnos a második emeleten sem mutatkozott jobbnak, mint az
előcsarnokban. Legalább egy tucatnyi beteg kerengett a folyosón, mint megannyi
holdkóros. Néhány kórterembe be lehetett látni a nyitva felejtett ajtón
keresztül, így aztán a saját szemükkel láthatták, hogy az ott tartózkodók sem
voltak jobb állapotban. Volt, aki fejen állva próbálta megnyalni a nagy
lábujját. Mások az egymásra tornyozott ágytálak tetején álldogálva tartottak
szónoklatot különböző, létfontosságú témákban, úgymint a doxy tojások
rothasztásának legjobb módja, vagy a burgonyagumó keresztezése az ajtófélfával.
Néhány vicsort és vigyort leszámítva, Hermionét és Charlie-t többnyire figyelemre
sem méltatták a különös transzba esett varázslók és boszorkányok. Áthaladva
közöttük mégis úgy érezték magukat, mintha most zuhantak volna bele a
nyúlüregbe.
A lány az egyik kórteremben felfedezett a betegek között egy
boszorkányt, akit korábban ő maga kezelt, s aki most az egyik ágyon kuporgott
állig betakarózva, és rettegve bámulta az őrült sokaságot.
– Mavis, tudja mi történt
itt? – szólította meg Hermione az idős asszonyt szelíden.
– Ker-kerge béka
meg-megnyalta a nyulacska fülecskéjét – dadogta a hölgy kitágult szemmel. – Ne
csókoljon meg senkit, drága! – mutatott reszketeg, madárcsontú ujjaival az
őrület szélén álló emberekre. – Hogy az a tesztrál ganajos... – a jóságos,
tündér keresztanya külsejű hölgy még időben a szája elé kapta a kezét, hogy
megállítsa a hozzá méltatlan durva beszédet, és könnybe lábadt szemmel
segélykérően nézett a lányra, majd hirtelen hevesen mutogatni kezdett. – Ne
engedje! Ne engedje! – ismételgette feldúltan.
Hermione a háta mögé tekintve látta, hogy Charlie vészesen közel áll
ahhoz, hogy a nyelvével kanalazzon ki egy szem cseresznyét egy csinos kis barna
ajkai közül.
– Megállj! – rikoltotta éles
hangon, és azonnal a férfire vetette magát. – Te meg mit művelsz, te
anyaszomorító nőcsábász, mi? – csapta tarkón a fejét mérgesen kapkodó
varázslót.
– Fogalmam sincs – vakarta
meg az a fülét, miután zavartan körbenézett. – Valamiért erős késztetést
éreztem... – hagyta félbe tanácstalanul a mondatot.
– Na persze! – zsörtölődött
Hermione, majd karon ragadta Charlie–t, és kivonszolta a kórteremből. – Ne
aggódjon, Mavis! Ígérem, minden rendben lesz! – kiáltott vissza távozóban a
válla fölött az idős boszorkánynak.
– Granger, feltűnt már, hogy
egyetlen gyógyítóval sem találkoztunk eddig – próbálta a vöröshajú varázsló
elterelni a figyelmet korábbi szabados viselkedéséről, miközben folytatták
útjukat.
– Ja – vakkantott vissza a
lány, jelezve, hogy ez az olcsó taktika nála bizony nem vált be, bár titkon be
kellett vallania, hogy Charlie megfigyelése helyesnek bizonyult.
A laborhoz érve, a zárt ajtón keresztül kiszűrődő hangzavar szörnyű
gyanút keltett Hermionében. A helyiségbe benyitva gyanúja azonnal
beigazolódott, egyúttal pedig a hiányzó kórházi alkalmazottak rejtélyére is
fény derült.
– Hogy azt a bánatosan
csilingelő kakukkos óráját! – hüledezett Charlie Weasley, miután tekintetét
végig járatta a színes sokaságon. – Hát ez meg mi a kórság?
– Jó kérdés, Weasley. Igazán
jó kérdés – hümmögött Hermione, akinek hirtelen még a szava is elállt.
A kórház összes gyógyítója, gyógyítóinasa valamint ápolója a helyiségben
tülekedett, és a tumultustól eleinte nem is lehetett látni, hogy min ügyködnek.
Csak a boldog sikongatásokat, tapsikolást és kacagást hallották, tekintve hogy
a legtöbben nekik háttal álltak. Végül Charlie megemberelte magát, s ahogy az
egy izmos és jóképű varázslótól elvárható, kezébe vette az irányítást. A lányt
maga mögé tolva, óvatosan közelítette meg a csoportosulást.
– Áh. – jelentette ki
bólogatva, miután az egyik gyógyító válla felett sikerült felmérnie a terepet.
– Hát ez egészen új értelmet ad a köpkövezésnek.
– Micsoda? – rángatta félre
Hermione, mert ő maga is látni szerette volna, hogy mi folyik ott. – Uuuh!
Áhhhh! Ez gusztustalan és felháborítóan förtelmes! – rázkódott meg az undortól,
miután meglátta a helyiség padlóját elöntő nyáltengerben úszkáló köpköveket. –
Köpkő köpő verseny??
– Valóban! – fordult hozzájuk
ijesztő vigyorral egy gyógyító, akit Hermione, ezen incidensig, érdemes
kollégájaként tartott számon. – Látom te is fellelkesültél! Ugye milyen
nagyszerű gondolat? Magamtól soha nem jutott volna eszembe, pedig annyira
nyilvánvaló, nem? KÖPkő? Köpő verseny? Egyszerűen zseniális! – lelkendezett az
egyébként három diplomával rendelkező kolléga, majd elmélyülten túrni kezdte az
orrát.
– Valóban zseniális –
jegyezte meg a lány gúnyosan, ámbár enyhén zöld pírral az arcán. Jelenlegi
kutatások alapján ugyanis a szarkazmus sajnálatos módon nem gyógyítja a
hányingert vagy egyéb betegségeket.
Charlie, látva a közelgő katasztrófát, szerencsére gyorsan elrángatta
onnan, mielőtt még bármit is kiüríthetett volna a gyomrából a nem tradicionális
módon. Megkerülve a köpkövező társulatot, néhány lépéssel beljebb óvakodtak a
helyiségben, csak hogy megbizonyosodhassanak róla, hogy valóban mindenki
megőrült. Merészségük meghozta a gyümölcsét, miután két tárolószekrény közé
szorulva felfedezték Brecknockot, aki öt kollégájával szemben, verejtékezve
igyekezte fenntartani egyre gyengülő pajzsbűbáját.
– Brock! Brock! – próbálta
Hermione felhívni magára a gyógyítóinas figyelmét, aki azonban csak hosszas
szólongatás után reagált.
– Granger főgyógyító! Hála
Merlinnek! Kérem, segítsen, ezek itt mind megőrültek! – könyörgött neki a
fiatal varázsló, szinte sírva.
– Hát pálcánk az nincs –
nézett össze a lány vörös hajú sorstársával, akit ez az apró tény láthatólag
nem zavart, hiszen az időt nem vesztegetve máris megragadott a nyakánál fogva
két fenyegetően vicsorgó gyógyítót, és időt sem hagyva nekik, összekoccintotta
a kettejük fejét, hogy azok egyből ájultan rogytak a padlóra.
– Látom, Weasley, hogy nem
veted meg a nyers erőszakot – jegyezte meg a lány lihegve, miközben könyökével
alaposan orrba csapta magát az ispotály igazgatónőjét, Iris Chaunceyt, aki
vinnyogva hátrált meg, hogy vérző szaglószervét babusgathassa.
Charlie válaszként mindössze megrántotta a vállát, majd pihenni küldte
Brecknock másik két támadóját is, mire a gyógyítóinas megkönnyebbülten rogyott
a padlóra.
– Gyerünk, Brock, nem érünk
rá henyélni! – rángatta fel Hermione azonnal, akinek csak most tűnt fel, hogy a
csetepaté zaja odavonzotta az eddig viszonylag békésen köpkövező társaságot.
– Mindenki szépen ott marad,
ahol van! – vette elő ekkor Charlie legjobb sárkányszelídítő modorát, mire a
lány engedelmesen megdermedt a hipnotikusan mély férfihang hatására. – Te nem!
– sziszegte neki oda a férfi, majd karjánál fogva elkezdte az ajtó felé
rángatni.
Így hármasban, hátukat egymásnak vetve, szép lassan araszoltak a kijárat
felé, míg mintegy harminc kórházi alkalmazott megbűvölt tekintete követte őket.
Amint a trió elérte a biztonságot jelentő ajtót, a tömeg egyből felzúdult, de
szerencsére végtagveszteség nélkül kijutottak a laborból, de jól hallották a
csapódó ajtóról visszapattanók fájdalmas nyüszítését. Brecknock nem sokat
tétovázott, és azonnal lezárta az ajtót, legalább három különböző varázsigével,
csak hogy biztosra menjen. Ezt követően sokkos állapotban, remegve ült le a
földre. Mivel a folyosón néhány ártatlanul kerengő páciensen kívül jelenleg nem
tartózkodott más, így Hermione és Charlie úgy ítélte meg, hogy néhány percnyi
pihenő nem okozhat problémát, így maguk is letelepedtek a hatalmas traumát
elszenvedett gyógyítóinas mellé. Miután Brecknock visszanyerte lélekjelenlétét,
kerestek egy üres vizsgálót, ahol biztonságosan elrejtőzhettek egy időre.
– Még sosem találkoztam
ragályos elmebajjal – dörmögött Hermione az orra alatt, és elcsigázottan a
falnak dőlt.
– A minta, amit analízisre
küldött fel – lehelte Brock. – Azzal kezdődött az egész. Az egyik
laborasszisztens véletlenül magára loccsantotta, egy kis idő múltán pedig, a
kelésektől eltekintve, ugyanazokat a tüneteket kezdte produkálni, mint Mr
Weasley.
– És hogy terjedt el, főleg
ilyen gyorsan? Az nem lehet, hogy mindenki érintkezésbe lépett a kotyvalékkal,
márpedig amennyire én látom, hármunkon kívül mindenki teljesen megőrült –
faggatta tovább Hermione türelmetlenül Brecknockot.
– Nem is – emelte fel a
gyógyítóinas a fejét, és kétségbeesett pillantást vetett felettesére. – Nyál
útján terjed. Általában amint megkapja valaki, azonnal késztetést érez, hogy
továbbadja. Azért mondom, hogy általában, mert mindenkire máshogy hat a kór. A
tünetek között szerepel vizionálás, félrebeszélés, hallucináció, a végső
stádium pedig úgy tűnik, hogy az alvajárás – mutatott Brecknock az üvegajtón át
egy páciensre, aki felemelt karjait maga előtt tartva, csukott szemmel sétált a
folyosón.
– George Weasley – hallatott
a lány egy dühödt sóhajt –, csak kerülj a kezem közé! Esküszöm, úgy
felképellek, de úgy, hogy... hogy nagyon fog fájni! – fogadkozott mogorván.
– Állj be sorba, szivi! –
vetette oda Charlie Weasley. – Habár ha elkapom a grabancát, nem sok marad
neked. Lehet, hogy most az egyszer úriember leszek, és átadom az elsőbbséget.
– Rendkívül nagyvonalú –
jegyezte meg a lány epésen, majd feltápászkodott a földről. – Na és most mihez
kezdünk? Pálcája csak Brocknak van, az épületet nem hagyhatjuk el, és fogalmam
sincs hogyan állítsam meg a fertőzést...oh. Ó! – szakította félbe váratlanul
saját magát, és kétségbeesve nézett két társára.
– Mi az, hogy, “Ó”, Granger?
Egyáltalán nem tetszik nekem ez az “Ó” – követelt Charlie választ a lány rémült
arckifejezése láttán.
– Ha a fertőzés nyállal
terjed, akkor mi ketten is megfertőződtünk. Drága Merlin, össze fog zsugorodni
az agyam, és vissza fogják venni a diplomáimat! Mind az ötöt. Mihez fogok
kezdeni? – sápítozott, mire Charlie hirtelen egészen a sárkánybőr
csizmájáig lesápadt.
– El is felejtettem, hogy
George arcon nyalt mindkettőnket. – E kijelentésre a gyógyítóinas pálcáját
megemelve lassan elhátrált a párostól, s tekintetével már az egérutat kereste.
– Maradjon ott, ahol van,
Brock – állította meg Hermione éles hangja, aki töprengve ráncolta össze a
szemöldökét. – Ez már legalább két órával ezelőtt történt. Lát rajtam az
őrületre utaló jeleket?
– Hm – felelte az inas az
állát vakargatva. – Nem, nem többet, mint máskor – tette hozzá elgondolkodva. –
Ennyi idő után már mindenféleképpen jelentkeznie kellett volna a tüneteknek.
Érdekes, nagyon érdekes – hümmögte.
– Távol álljon tőlem, hogy
félbeszakítsam e komoly szakmai értekezést – köszörülte meg a torkát Charlie –,
de a korábbi folyosói incidens teljesen normálisnak számít nálad? Vagy a sült
babos eset...? – emelte meg a szemöldökét kérdően.
– N–nem, nem hiszem – felelte
zavartan a lány.
– Nos hát, korábban én is...
khm... tettem néhány dolgot, ami normális esetben nem jellemző rám, és ne
felejtsük el, hogy George egyikünket sem kímélte meg a szájnedveitől. –
fintorgott a férfi.
– Azt állítja, Mr. Weasley,
hogy mindketten őrültek? – kérdezte Brecknock gyanakodva, s a biztonság
kedvéért ismét védekező testtartásba helyezkedett.
– Nem, nem állítanám! Ami azt illeti, szerintem teljesen jól vagyok.
– No persze, minden őrült ez
állítja – horkantott fel Hermione.
– Granger főgyógyító –
szólította meg a gyógyítóinas a lányt óvatosan –, remélem, nem sértem meg, de
azt hiszem, hogy jelen körülmények között talán jobb, ha mindkettejüket
megvizsgálom.
–Állok elébe, Brock! Csak
essünk túl rajta! – emelte fel Hermione a karjait a megadás jeleként.
Miután szabad kezet adtak neki, Brecknock a létező összes diagnosztikai
bűbájt kipróbálta kettejükön, de kivétel nélkül mind egészségesnek mutatta
őket.
– Tehát, egészen bizonyos,
hogy megfertőződtek, mivel közvetlenül érintkezésbe léptek a vírusgazda
nyálával, most azonban mégis egészségesnek tűnnek – vonta le a következtetést a
gyógyítóinas.
– Igen, igen, de nem is olyan
régen még voltak tünetek, amelyek arra mutattak, hogy fertőzöttek vagyunk –
felelt a lány töprengve.
– Fogyasztottak valamit
azóta, esetleg történt valami különös, a megszokottól eltérő? – érdeklődött
Brecknock.
– Ömmm...nem, nem
hinném...vagyis megcsókoltuk egymást. – Hermione mérhetetlen zavarba jött, ha
visszagondolt saját, korábbi viselkedésére.
– Helyesbítek – okoskodott
Charlie –, te csókoltál meg engem.
– Remélem, nem panaszkodni
akarsz, sárkányhajcsár – pufogott a lány sértődötten –, így legalább életedben
egyszer egy intelligens nő is megcsókolt.
– Igazán kíváncsi lennék,
hogy honnan ismered ilyen mélyrehatóan a szerelmi életemet, Granger? – vágta
csípőre harciasan a kezét Charlie Weasley, amivel ijesztő módon Mollyra
emlékeztette Hermionét.
– Kérem, kérem! – próbálta a
gyógyítóinas elejét venni egy kialakulófélben lévő parázs vitának. –
Koncentráljunk az előttünk álló problémára, ha lehetséges!
– Rendben, rendben! – vett
mély lélegzetet Hermione. – Elképzelhetőnek tartom... nos, egész szokatlanul
hangozhat, de talán mégis... – Egy ideig a gondolataiba mélyedve, az orra alatt
motyogva járkált fel s alá, szinte meg is feledkezve a két férfi jelenlétéről.
– Igen, ez kell hogy legyen! Csak erre tudok gondolni! – kiáltott fel végül
lelkesen. – Ide hallgasson, Brock! Amennyiben George valóban megfertőzött
mindkettőnket, és a szájnedv cserével hatástalanítottuk a kórt, akkor annak
csak is egy oka lehet – nézett a gyógyítóinasra sokat sejtetően, mire az
kérdően felhúzta a szemöldökét.
– A nyál, maga a nyál! –
kiáltott fel türelmetlenül a lány. – Hát nem érti? A nyál önmagában képes bizonyos
kórokozók elpusztítására, nem csak az emésztést segíti elő, hanem egyfajta
védelmi rendszer is.
– Már értem! – csapott a
homlokára Brecknock, akinek végre leesett az a bizonyos tantusz.
A két szakmabéli összeszűkült szemmel, lázasan töprengve méregette
egymást, arra viszont egyik sem vette a fáradtságot, hogy az értetlenül hol
egyikre, hol másikra pislogó Charlie Weasley-t felvilágosítsa.
– Khm–hm – próbálta meg a
fent említett varázsló felhívni magára a figyelmet. – Sajnálom, hogy
megzavartam a nagyságos és főméltóságos Miss Grangert, de igazán nagyra
becsülném, ha hajlandóságot mutatna e szerény, ám kiműveletlen sárkányhajcsárt
is beavatni a nagy titokba – vetette oda csipkelődve.
– Áh, ugyan, Weasley! Igazán
szükségtelen a faragatlanságod miatt szégyenkezned – intézte el Hermione
nagyvonalúan egy könnyed legyintéssel. – Igazán megértem, hogy legeltetés
közben nincs idő könyvek tanulmányozására – mosolygott bájosan a férfire.
Mint azt bizonyára mindannyian tudjuk, Charlie Weasley talán a
legbéketűrőbb varázsló volt egész Angliában, sőt még talán a kontinensen is.
Ezen állításra mi sem lehetne meggyőzőbb bizonyíték, mint az a közszájon forgó
történet, amit Muriel nénikéje élvezettel mesélt fűnek-fának, amikor csak
alkalom adódott rá. Történt ugyanis, hogy Charlie mindössze tizenöt évesen
összeszedte minden bátorságát, és randevúra invitálta élete első szívszerelmét.
A Weasley-k sajnos már akkoriban sem tartoztak a jómódú varázslócsaládok közé,
így csak egy szál virágot tudott vinni a leányzónak, aki emiatt kissé
csalódottnak tűnt. Mivel az utolsó pillanatban derült ki, hogy a cipőfűzője
valahogy elkavarodott, így édesanyja hamarjában konyhai spárgával és Ginny
rózsaszín hajszalagjával pótolta azt, amit mikor a kis hölgy észrevett,
kigúnyolta miatta az érzékeny lelkű fiút. A habot a tortára azonban az tette
fel, hogy a már akkor is gonosz humorral megáldott ikrek elrejtőztek a
szerelmetes párocska közelében, s egy óvatlan pillanatban cserebogarakat
szórtak a lány hosszú, szőke hajfonatára, mire az ijedtében sikítozni kezdett
és dühösen pofon csapta Charlie-t. Miután a fiú hazatért a katasztrofálisra
sikeredett randevúról, csodák csodájára, csak kedélyesen mosolygott.
Hát ennyire volt béketűrő Charlie Weasley. Itt állva azonban, háta
mögött a nap bizarrabbnál bizarrabb eseményeivel, előtte pedig az éretlenül
pimasz fruskával, olyan hirtelen tűnt el a maradék jó kedélye is, hogy még
pislantani sem maradt ideje. Legszívesebben megragadta volna a mélynövésű, ámde
annál nagyobb egóval rendelkező nőszemélyt, és addig rázta volna, míg a
legutolsó, apró kis szemtelenséget is ki nem rázza belőle, hogy az okoskodó
megjegyzéseket már ne is említsük. Ez az érzés olyannyira ismeretlen volt
számára, hogy teljesen megrettentette.
– Kutyaharapást szőrivel –
magyarázta Hermione a korábbinál jóval visszafogottabban, a férfi arcán
átsuhanó felhők ugyanis nem kerülték el a figyelmét.
– Kutyaharapást szőrivel –
ismételte Charlie lassan, megfontoltan, miközben igyekezett önuralmat erőltetni
magára. – Ugye nem arra gondolsz, amire gondolok, hogy gondolsz? – kérdezte
rémülten, mikor végre felfogta a szavak értelmét.
– Attól tartok, hogy
kénytelenek leszünk letesztelni az elméletet – bólintott a lány komoran. – A
nyállal terjed a kórokozó, ugyanakkor abban van az anyatermészet nyújtotta
ellenszer is, ami legyengíti azt. Elméletem szerint, ha most szájon csókolnék
egy fertőzöttet, azzal ellenanyagot juttatnék a szervezetébe, mint egy... mint
egy... – akadt el hirtelen, mivel nem tudta, mihez hasonlíthatni a módszert,
hogy egy varázsló számára is érthető legyen.
– Mint egy védőoltás? –
ajánlotta fel készségesen Charlie. – Igen, tudom, hogy mi az a védőoltás –
felelte a lány meglepett ábrázata láttán.
– Örömömre szolgál, hogy ezt
letisztáztuk – szólalt meg a gyógyítóinas, aki időközben az ajtót résnyire
nyitva próbálta felmérni a folyosói helyzetet. – Ugyanis, ha emlékeim nem
csalnak, a kórházban jelenleg több, mint százötven beteg tartózkodik. Hozzáadva
a személyzet létszámát, szerény számításaim szerint el fog tartani egy ideig,
míg Önök ketten végigcsókolják nekünk a kifelé vezető utat.
– Mi az, hogy ketten? –
kiáltotta erre kórusban két főhősünk. – Ó, hát persze! – csapott is szinte
azonnal a homlokára Hermione. – Brock egyáltalán nem fertőződött meg, ő így csak
elkapná a kórt.
– Pontosan! – vágta rá a gyógyítóinas. – Ezen felül szükségünk lesz
erősítésre, mivel egymagam képtelen lennék távol tartani a gyógyultakat a
fertőzöttektől, és úgy képzelem, hogy Önöktől aligha várhatok segítséget e
téren, mivel mások arcának a nyalogatásával lesznek elfoglalva – jegyezte meg
kedélyesen, mire a másik kettő alig észrevehetően megrázkódott az
undortól.
Így történt végül, hogy rövid tanakodás után mindhárman a konyha felé
vették útjukat. Abban végül is egyetértettek, hogy az ott dolgozó házimanókat
kell felkérniük nemes céljuk támogatására. A folyosón eközben érzékelhetően
szaporodott az alvajárók száma, ami egyrészt megkönnyítette, másrészt
megnehezítette a közlekedést. Az alvajáró betegek ugyanis, az eszelősekkel ellentétben,
már senkit nem akartak megtámadni, és csak csendesen kerengtek, mint ökörnyál a
levegőben. Emiatt azonban kikerülni is nehezebb volt őket, mivel
lehetetlenség volt kiszámítani a keringési pályájukat.
Az ispotály konyhája, valamint a személyzet számára fenntartott kantin
az alagsorban helyezkedett el, ahová egy eldugott és szűk lépcsősor vezetett
le. A még relatív normálisnak mondható, háromtagú brigád egyesével szedte a
lépcsőfokokat lefelé, attól tartva, hogy bármely pillanatban rájuk ronthat valaki.
Az aggodalom azonban szükségtelen volt, mivel egy teremtett lélek sem járt
arrafelé.
– Padam-padam-padam –
szüremlett ki a félig nyitott ajtón át a félhomályban úszó folyosóra.
Hermione, aki a felszabadító hadsereget vezette bátran, hirtelen
megtorpant, mire a sereg maradék két tagja menthetetlenül feltorlódott mögötte.
– Ó, nem! – jajdult fel
Brecknock fájdalmas hangon. – Hát ide is elért az őrület árja! – kezdte el
törölgetni izzadt homlokát egy keményített, fehér zsebkendővel.
– Nem is sejtettem, hogy
költői vénával is rendelkezik – jegyezte meg a lány szárazon, majd társait a
bajban csendre intve, lábujjhegyen az ajtóhoz lopakodott.
A látvány egyenesen a földhöz szögezte, és fagyott mozdulatlanságra
késztette, ami rögtön arra ösztökélte társait, hogy szorosan a hátára tapadva,
a válla felett kukucskáljanak be a helyiségbe.
A konyhai munkaasztalokat a manók a fal mellé száműzték, s a helyiséget
most egy hatalmas, bársonyosan fekete versenyzongora töltötte ki.
– ...lépted nyomában halk
koppanás – búgta tovább a hang, ami talán nem is olyan meglepő módon, egyenesen
a zongora tetejéről jött.
Miután Hermione jobban szemügyre vette az ott érzékien fetrengő alakot,
nem tudta visszafojtani a torkán feltörő sikolyt. Az idős boszorkány ugyanis,
akinek deresedő haja hosszú hullámokban omlott a hátára, combközépig
felhasított fekete talárja alól pedig két, jobb napokat is megélt
neccharisnyába bújtatott, ráncos virgács lógott ki, nem volt más, mint Minerva
McGalagony.
Bóka, a házimanó, aki eddig átszellemülten csépelte a billentyűzetet,
most megszakította a játékot, és rosszalló pillantással fordult az előadást
megzavaró betolakodók felé.
– Mégis mi folyik itt, Bóka?
– kérdezte Hermione fenyegető hangon, és ügyet sem vetve a morgolódó manókra,
akik eddig a zongora köré gyűlve élvezték a mélabús sanzont, kíséretével együtt
benyomult a konyhába.
– Hát az öreg nagysága
megkövetelte a zongorát – vakarta meg az orrát Bóka. – Mit tehettünk volna? –
futtatta végig ujjait még utoljára a billentyűkön.
– Jelenthettétek volna nekem
– prüszkölt a lány dühösen – Ez... ez egyszerűen beteg!
– Na ja, nekünk mondja a
kisasszony! – felelte a manó kedélyesen. – Azt látta volna, mikor az asszonyság
kánkánt járt az asztal tetején, aztán nyakáig dobálta a virgácsait, hogy
majd megvakultunk belé.
– Eh! – legyintett a lány
bosszúsan, de azért egy pillanatra megrettent a mentális képtől.
Minerva – aki miután előadását rútul félbeszakították, csak üveges
tekintettel meredt maga elé –, most csendesen sírdogálni kezdett, majd
ugyanolyan hirtelenséggel lecsukódott a szeme, s látszólag mély álomba
szenderült. Ám csak egy pillanatig tartott, hogy a zongora tetejéről lecsúszva,
egy jó holdkóros módjára, feltartott karokkal kerengeni kezdjen, s ha éppen
beleütközött valamibe, hát akkor jól nevelten irányt váltott.
– Ez már a vég – törölgette
Brecknock ismét izzadt homlokát. – Azt hiszem, itt az ideje, Mr. Weasley, hogy
bevesse a védőoltást – követte tekintetével a vöröshajú varázslót, aki
elgyengült térdekkel rogyott le egy háromlábú székre.
– A gyakorlatban valahogy
másként fest a dolog, mint elméletben – nyögte ki elzöldülve.
– Vagy ez, Weasley – közölte
síri hangon Hermione –, vagy halálunkig kerenghetünk ebben az épületben. A
csontjaink az idők végezetéig fognak itt rohadni, hogy az utókor perverz
örömére könyveket tölthessenek meg a tanmesékkel arról, hogy miként esett
kétszáz varázsló és boszorkány áldozatul a Weasley Tömegmészárló Kórnak –
kántálta perverz élvezettel. – A családod pedig örök kárhozatnak fog örvendeni
– toldotta meg vészjóslóan.
– Ha már ilyen szépen kérsz –
állt fel Charlie vonakodva, mire Hermione egyenesen az éppen arra kerengő
Minerva karjaiba taszította.
A férfi mély levegőt vett, majd mindenre elszántan szájon csókolta a
Roxfort tiszteletre méltó igazgatónőjét, de jó alaposan, mire az abban a
pillanatban ájultan rogyott össze. A vöröshajú varázsló ijedten ugrott félre,
Brecknock azonban szerencsére megőrizte lélekjelenlétét, és a matrónát egy
asztalra emelve, diagnosztizáló bűbájok tucatját szórta rá.
– Úgy tűnik, tiszta –
állapította meg végül megkönnyebbülve.
– Akkor miért nem tér
magához? – pánikolt Charlie, aki ruhája ujjával próbálta meg fertőtleníteni a
száját.
– A kór valószínűleg
megviselte a szervezetét, és kimerült – magyarázta Hermione, miután az egyik
manót utasította, hogy a személyzeti szobában helyezze kényelembe egykori
mentorát. – Mellesleg felesleges ledugnod a nyelved minden fertőzött torkán,
bőven elég, ha arcon csókolod őket – fordult Charlie felé egy kárörvendő
mosollyal.
– És ezt csak most mondod? –
prüszkölt a férfi, és a konyhai mosogatóhoz lépve azonnali szájöblögetésbe
fogott, melyhez segítségül hívta a mosószappant is.
– Elfelejtettem volna? –
kérdezte Hermione tettetett csodálkozással.
A helyzetet ismét Brecknock mentette meg, aki mint az egyetlen
pálcatulajdonos, ragaszkodott ahhoz, hogy Charlie-t is megvizsgálja, elterelve
ily módon a civódók figyelmét. Mivel mindent rendben talált, így ő és Hermione
is igazolva látta a kórság gyógyítására vonatkozó elméletüket, és a kis hármas
elégedetten tervezgetésbe kezdhetett.
– Vissza kell szereznünk a
varázspálcáinkat! – javasolta Hermione, aki szinte impotensnek érezte magát,
mióta elvesztette azt.
– Kapjuk el George grabancát!
– lelkesedett Charlie.
– Ha jól sejtem, a kettő egy
és ugyanaz lesz – jegyezte meg a gyógyítóinas.
– Igaz, igaz – helyeselt erre
a lány. – Akkor kapjuk el, vegyük el tőle a pálcáinkat ÉS a Magifixet, azután
úgy megcsapom, hogy egy hétig egy irányba fog repülni – dörzsölgette a kezét
izgatottan, mire a két férfi felvont szemöldökkel bámult rá. – Vagy csak
meggyógyítom – motyogta zavartan, és megvonta a vállát.
– Úgy vélem, az lesz a
legjobb, ha külön válunk – javasolta Brecknock. – Mivel jelenleg csak nekem van
pálcám, a legjobb lesz, ha Mr. Weasley–vel kettesben George keresésére
indulunk, míg Ön megegyezhet a manókkal, és előkészítheti, amire szükségünk
lesz.
– Rendben, Brock – bólogatott
Hermione helyeslően. – Csak igyekezzenek, ha kérhetem. Ha fülön csípték azt a
himpellért, azonnal térjenek ide vissza.
Távozóban a két varázsló kölcsönkért egy szem borsót a konyhai manóktól,
akik természetesen szívesen a rendelkezésükre bocsátottak egyet, azzal a
megjegyzéssel, hogy nem kell visszahozniuk, akár egész nyugodtan meg is
tarthatják, ami valóban nagyvonalú gesztusnak minősült.
– Nos, kedves házimanók –
szólt Hermione fennhangon, miután a férfiak elindultak vadász körútjukra. –
Szituáció forog fenn – járatta körbe a tekintetét sokat sejtetően.
– Milyen természetű a
gyógyítói probléma? – érdeklődött erre Bóka professzionális komolysággal, majd
pödörített egyet a bajszocskáján.
Hermione erre rögvest felvázolta a helyzetet, illetve a tervezett
megoldást, és hogy miféle segítséget vár a konyhai dolgozóktól. Jelen lévő
manók azonban nem kezdtek el izgatottan lelkendezni és éljenezni, mint ahogyan
az a manók e nemes házi fajától elvárható lenne, hanem előbb csak halkan, majd
egyre hangosabban zúgolódni kezdtek.
– De nem úgy van az,
méltóságos főgyógyító! – cincogta valamelyik. – Nekünk az ilyen látens pszichopata
hajlamokkal rendelkezők hajkurászása nincsen benne a szerződésünkben ám! Még a
babkonzervekkel sem végeztünk, s immáron mindjárt beköszönt a vacsoraidő.
Hermione szívesen rámutatott volna, hogy a világon senki nem lesz, aki
hozzápiszkáljon a gusztustalan konzervbabhoz, ha nem lesznek hajlandóak
segíteni, de pontosan tudta, hogy Manóföldén nem ez a dolgok menete. Azt
viszont legalább a saját bőrén érezhette, hogy hová vezet a varázslények
túlzott liberalizálása.
– Rendben, rendben! – tette
fel a kezét a megadás jelenként, felvállalva az elkerülhetetlent. – Kivel
tárgyalok?
– Hát velem, Granger
főgyógyító – lépett elő a sorból egy koros, hajlott hátú házimanó, akinek
sárgás–szürkés szakálla a térdét verte, s öltözék gyanánt egy kék–fehér kockás
abroszt viselt, amit tógaként csavart a teste köré. – A nevem Melandrosz
Koszmosz. Én vagyok a Házimanók Szakszervezete helyi képviseletének főtitkára.
Főhősnőnk minden teketóriázás nélkül belecsapott a húrokba, és két
karton lejárt szavatosságú halkonzervvel, egy műanyag babacsörgővel, valamint
három tekercs kamillás toalett papírral később elégedetten üthette nyélbe az
üzletet. A manók azonnal serény sürgölődésbe fogtak, hogy előkészítsék a
terepet, míg hősnőnk egy csésze teával a kezében lerogyott a még mindig
háromlábú székre.
Mindeközben Brecknock, Charlie és a borsó szapora léptekkel rótta a
kórház folyosóit, hogy behatárolja a kiszemelt alany tartózkodási helyét.
Szerencséjükre alig tizenöt percnyi keresgélés után rá is találtak a mentális
betegek negyedik emeleti társalgójában, ahol éppen varázslósakkot játszott a
rezidens Gilderoy Lockharttal. A két őrült, akiket kisebbségi jogok, a
rasszizmus vádjának elkerülése végett, és egyéb politikai okokból a
továbbiakban csak bolondnak fogunk hívni, teljesen elmélyült egymás
sakkbábuinak mészárlásában, így szerencsére nem is tűnt fel nekik a hirtelen
megjelenő veszélyforrás.
Charlie a kommandósokat megszégyenítően professzionális kézmozdulatokkal
arra utasította a gyógyítóinast, hogy rejtőzzön el az árnyékban, míg ő maga
lassú léptekkel, óvatosan a sakkasztal felé közelített.
– Georgie, öcskös, már
mindenütt kerestelek! – szólította meg halk hangon a testvérét, mire az ijedten
kapta fel a fejét.
– Nem! – sikította. – Nem
megyek vissza! Locki-Licki, kérlek, segíts! – könyörgött a hiú bolondnak, aki
nem éppen bátorságáról volt híres, most viszont csodák csodájára egyből
felpattant, és egy sakkbábut védekezően maga elé tartva hadonászni kezdett.
– Georgie, Georgie! –
dorgálta Charlie született bolond testvérét, miközben egyik szemét a hiú
bolondon tartotta. – Nem akarlak visszavinni, ígérem – bizonygatta hazug módon,
majd a kezében tartott borsószemet óvatosan az öccse felé nyújtotta. – Nézd,
megtaláltam Warwickot. Begurult az ágy alá a kis haszontalan.
– Warwick! – meredt rá üveges
tekintettel George, majd legalább ugyanolyan lassan és óvatosan elvette a
borsószemet, és ügyetlenül a mellkasához szorította. Azonban miután jobban
szemügyre vette, felháborodottan toporzékolni kezdett. – Ez nem az én
Warwickom. Becsaptál! Warwick sokkal érettebb volt, és teltebb. Ez a borsó itt
túl zsenge, ez nem az én borsóm!
– Dehogyis nem! Nézd meg
jobban! – körözött Charlie az öccse körül, hogy eltávolítsa a másik bolondtól. –
Csak befizettem egy fiatalító kúrára, hogy megszépüljön. Így tovább lehet
veled. Hát nem örülsz? – kérdezte megbántódva, mire George bűntudatosan
lehorgasztotta a fejét.
Charlie ebben a pillanatban jelt adott Brecknocknak, aki rejtekéből
előugorva, pálcájából egy hálót lőtt George–ra, minek következtében az
összegabalyodott végtagokkal landolt a földön. Lockhartot a történtek
olyannyira felizgatták, hogy megvadulva Charlie-ra vetette magát, aki azonban
egy jól irányzott ökölcsapással egyből leterítette őt. Miután George-ot
megmotozták, előkerült a két eltulajdonított varázspálca, egy ezüst kiskanál,
három elefántcsont gomb, valamint a rózsaszín Magifix, amit Charlie azonnal
hasznosított, úgy, hogy jó alaposan körbetekerte vele öccsét.
Ezek után már minden úgy ment, mint a karikacsapás. A most már készséges
házimanók a kórház minden pontjáról összeterelték a fertőzötteket, majd rájuk
zárták az ajtót. Ezek után előkészítették az elérhető kórtermeket a gyógyultak
fogadására, végül pedig egy ötliteres kancsóban mentolos szájfertőtlenítő
folyadékot készítettek hőseink számára, akik megadva magukat a sorsnak,
engedelmesen várakoztak a zárt ajtóknál. A lány megtöltött két öblös poharat a
hűtővíz kinézetű folyadékkal, majd az egyiket a sárkányszelídítő felé nyújtotta.
– Fenékig! – emelte meg a
saját poharát, és jól meghúzta annak tartalmát.
A manók ezek után egyesével engedték ki az őrjöngőket, hümmögőket,
alvajárókat és cigánykereket hányókat, akiket nemtől függően hol Charlie, hol
pedig Hermione csókolt arcon. A nemek szerinti elkülönítésre valójában csak
azért volt szükség, hogy Anglia két jelenlegi hőse ne érezze magát feszélyezve.
A betegeket ezt követően egy gyors diagnózis után a házimanók
elhelyezték valamelyik kórteremben, s így közös erővel röpke három óra alatt
sikerült felszámolni a fertőzést. Charlie még utoljára ellenőrizte öccse
állapotát, akit a többi páciens között helyeztek el, majd kisétált a
kórteremből, és kimerülten rogyott le a fal tövében ücsörgő hősnőnk mellé.
– Áh, azt hiszem kisebesedett
a szám! – nyögte a lány, fájó ajkait tapogatva, mire a férfi egy kimerült
sóhajt hallatott.
– Charlie, Charlie! –
hallatszott a kórterem zárt ajtaja mögül a panaszos nyüszítés. – Megtanultam a
leckét, esküszöm! Most már igazán elengedhetsz!
– Mit csináltál vele? –
nevetett fel a lány.
– Óh, hát csak megkínáltam a
saját orvosságával – vonta meg a vöröshajú varázsló a vállát, és elégedetten
gondolt öccsére, aki jelenleg egy hálóba burkolva, rózsaszín ragaccsal szorosan
a kórházi ágyhoz kötözve várta a sorsát, amire, ha neki volt beleszólás, még
nagyon sokáig kellett várnia.
Egy ideig mindketten csak ültek, szótlanul maguk elé meredve, és
élvezték a nyugalmat. A házimanók mostanra minden beteget elhelyeztek,
Brecknock visszavonult a személyzeti pihenőbe, a manók pedig a konyhába
konzerveket nyitogatni.
– Nem tudom meglátogatni
édesanyámat – közölte a lány váratlanul, korábbi beszélgetésükre utalva, csak
hogy megtörje a hirtelen beállt csendet. – Sose találtam meg a szüleimet.
– Nem vagyok nagy nőfaló,
csak egy mugli román lánnyal jártam, aki aztán elhagyott egy másik mugli...
lányért. Meg aztán volt néhány kaland itt-ott – felelte Charlie közömbös
hangon.
– Miért csókoltál meg? –
kérdezte Hermione csendesen.
– Csak muszáj volt.
– És miért tűntél el? –
lehelte most már alig hallhatóan.
– Mert csak tizennyolc
voltál, és egy világ választott el tőled – felelte a férfi lehunyt szemmel.
– És mi változott? – kérdezte
a lány rövid töprengés után, mire Charlie alig láthatóan elmosolyodott.
– Már huszonöt vagy, engem
pedig épp most neveztek ki a Walesi Nemzeti Sárkányrezervátum szakmai
igazgatójává. Azt hiszem, egy időre George–nál ütök tanyát, végtére is
valakinek rajta kell tartania a szemét. Te, Granger – fordult most Charlie a
lány felé – volna kedved meginni velem valamit, ha kijutunk innen?
– Hogy aztán édesanyád rögtön
elkezdje tervezni az esküvőt? – csipkelődött Hermione.
– Sajnálnád tőle ezt a kis
örömet? Aztán meg lehetne egy fél tucat bozontos, barna és vörös hajú gyerekünk
– vetette fel a férfi.
– Még mit nem, legfeljebb
kettő, ebből nem engedek! Nem vagyok tenyészkanca – méltatlankodott a lány,
miközben kitartóan próbálta homlokából kisöpörni az izzadságtól odatapadt
hajat.
– Kettő az épp elég – jött a
békés beleegyezés.
– Nem bánom, Weasley – sóhajtott
fel Hermione megadóan –, de figyelmeztetlek, hogy az első randevún nem
csókolózom...
És kedves Olvasóm, így végződött Hermione Granger nagy, sorsfordító
napja, mely meghatározta élete hátralévő részét. A Sors istennőjének
köszönhetően estéi innentől kezdve a magányos borozgatás helyett szerelemmel,
Walesi Zöldsárkány bébik pátyolgatásával, s végül a saját gyermekei kacajával
teltek meg.
Történetünk tanulsága, hogy a Sors folyton itt ólálkodik körülöttünk,
hogy egy óvatlan pillanatban összekuszáljon mindent, és a feje tetejére állítsa
életünket. S habár kivédeni aligha tudjuk, az bizonyosan nem árthat meg, ha
időnként egy-egy pillantást vetünk a hátunk mögé. Én mindenesetre így fogok
tenni.
*Vége*
Szavazás
Amennyiben, ez lehetséges, egy rövid (1-2 mondatnyi) szöveges magyarázatot
fűzzetek a pontokhoz, hogy az írók láthassák, mire kapták az adott
pontszámot! A hozzászólásba másold be, a
kategóriákat, és írd oda a pontszámaidat.
Stílus
A történet olvasása közben mennyire találtad az író stílusát élvezhetőnek, kiforrottnak és gördülékenynek?
0-5-ig pontozható
Kulcsok Felhasználása
A
választott kulcsok felhasználását mennyire találtad ötletesnek,
egyediknek? FIGYELEM! Ez esetben a "karakterek" pont alatt csak azt kell
figyelembe venni, hogy mennyire felelt meg a felhasználási
feltételeknek.
Karakter: 0-5-ig pontozható
Helyszín: 0-5-ig pontozható
Varázstárgy: 0-5-ig pontozható
Fogalom: 0-5-ig pontozható
Titkos kulcs: 0-5-ig pontozható
Cselekmény
A leírt történetet mennyire találtad fordulatosnak, eseménydúsnak, izgalmasnak?
0-5-ig pontozható
Szereplők
A történet főszereplőinek és mellékszereplőinek mennyire sikerült megragadni a személyiségét, és azt átadni az olvasóknak?
0-5-ig pontozható
Szubjektív vélemény
Téged személyesen, abszolút szubjektíven mennyire fogott meg a történet?
0-5-ig pontozható
18 megjegyzés:
Nagyon jo tortenet, igazan elveztem! :)
Jaj, végre egy olyan, amin igazán jót nevettem! :) Egy-két helyen igazán humorosra sikerült, nekem legalábbis nagyon bejött. :P
Olyan jó elolvasni egy ilyet, a sok melankólikus hangvételű írás után. :D A stílus, amivel írtad, hogy a kedves olvasóhoz szólsz, és a sok frappáns mondat miatt, muszáj lesz 5-öst adnom neked. :) Jó volt olvasni, gratulálok!
Kellemes történet volt, a megfogalmazás az én ízlésemnek itt-ott túl terjengős, de ettől függetlenül jól szórakoztam olvasás közben. Gratulálok! :-)
Stílus 5 pont
Kulcsok felhasználása
karakter - 5 pont
helyszín - 5 pont
varázstárgy - 5 pont
fogalom - 5 pont
titkos kulcs - 4 pont
Cselekmény - 5 pont
Szereplők - 5 pont
Szubjektív vélemény - 5 pont
Stílus - 5 pont
Kulcsok:
karakter - 5 pont
helyszín - 5 pont
varázstárgy - 5 pont
fogalom - 5 pont
titkos kulcs - 4 pont
Cselekmény - 5 pont
Szereplők - 5 pont
Szubjektív vélemény - 5 pont
stílus: 5 pont
kulcsok:
karakter: 5 pont
helyszín: 5 pont
varázstárgy: 4 pont
fogalom: 4 pont
titkos kulcs: 5 pont
cselekmény: 5 pont
szereplők: 4 pont
szubjektív vélemény: 4 pont
Kedves Író!
Kicsit távol áll tőlem ez a fajta humor, de annak, aki szereti a túlzott burleszket biztosan bejön.
A szóvicceid helyesek, bár néhol a helyzetkomikum túlzó (például amikor Charlie fültövön vágja Hermionét); de a két manó neve tetszett, aranyos ötlet volt.
Két dologgal nem voltam kibékülve: a hosszával és a karaterek OOC voltával. Egyedül McGalagony volt könyvszerű, többiekre rá se lehet ismerni. (gondolok itt arra, hogy Hermione vállvonogatva azt mondja, George maradjon féleszű)
Ezt elírtad nem: "Hát mindjárt mondok magának egy pofont" ? adok helyett. Egyébiránt Dyllis jópofa volt, gratula hozzá.
Üdv:
Mariann, Kritika Klub tag
(megtalálsz minket a Merengő fórumán)
Kétszer olvastalak el és még mindig csak ülök itt hogy ez mi volt. Értem a humort benne ami sok helyen tetszett is, de nem tudom hogy erre akartad e kihegyezni a történetet vagy csak színesíteni akartad vele, ami elvitte végül a komolytalanság irányába az egészet. Csodálkozom mert a stílusod nagyon megkapó de összességében nekem kicsit összeszedetlen. Barokkos mondatokban nem igazán lehet humorizálni.
Stílus: 5
Karakter: 4
Helyszín: 4
Varázstárgy: 3
Fogalom: 2
Titkos kulcs: 2
Cselekmény: 3
Szereplők: 4
Szubjektív: 3
Szia, kedves Író!
Stílus: 5 pont
Jaaaj, nekem tetszett. Nagyon jót mulattam olvasás közben. Köszi az élményt!
Kulcsok:
karakter: 5 pont
helyszín: 5 pont
varázstárgy: 5 pont
fogalom: 5 pont
titkos kulcs: 5 pont
A Te történetedet már úgy olvastam, hogy direkt nem néztem meg, hogy mik a kulcsok, csak olvasás után. Nekem tökéletesen jelen volt mindegyik. Az alvajárás például különösen tetszett.
Cselekmény: 5 pont
Pörögtek az események, nem lehet rá panasz. (McGalagony nagy kedvencem, jó kis figura volt nálad. Hogy Őt is beleszőtted a történetbe, az külön öröm volt nekem.)
Szereplők: 5 pont
Igazán jól hoztad a kissé őrült karaktereket. :-) George hatalmas volt, Charlie-t imádtam!
Szubjektív vélemény: 5 pont
Természetesen ez is öt pont. Én nagyon jól szórakoztam a történeted olvasása közben, és jókor is jött, kellett a lelkemnek. Köszönöm, hogy olvashattam!
Gratulálok a történetedhez!
Ancsa1537 Kritika Klub (Megtalálsz minket a Merengő Fórumán. :-D )
Kedves Író!
Tetszett az elején a leíró rész, jó alapozása volt a történetnek, és egyből lejött, hogy gyakorlott író vagy, jó, olvasmányos stílussal. A növendék hegyi trollon a váróban nagyot mulattam, vizuális típus vagyok. :D A kulcsok is be voltak rendesen építve, a karaktereket is szerettem, Hermione néhol nekem kissé OOC volt, de alapjában véve nem nagyon tudok belekötni, az én ízlésemnek megfelelt. Humoros történetet írni szerintem nagyon nehéz, pláne olyat, ami nem osztja meg az olvasótábort. Én a "tetszik" mellett tetszem le a voksom. :)
Stílus - 5
Kulcsok:
karakter - 5
helyszín - 5
varázstárgy - 5
fogalom - 5
titkos kulcs - 5
Cselekmény - 5
Szereplők - 4 - Hermione miatt
Szubjektív vélemény - 5 - köszönöm, hogy olvashattam, felüdülés volt! :)
Sok sikert és magas pontokat kívánok:
mrsppiton, Kritika Klub (megtalálsz minket a Merengő fórumán)
Kedves Névtelen!
Köszönöm. Örülök, hogy tetszett.
Üdv:
Heaven
Kedves Taci!
Nagyon örülök, hogy tetszett a történet, és hogy sikerült néhány kellemes percet szerezni vele.
A szavazatodat nagyon köszönöm.
Üdv:
Heaven
Kedves Nixie!
Teljes mértékben igazad van a terjengősséggel kapcsolatban. Időnként az én ízlésemnek is túl sok, de ez valószínűleg valami genetikai hiba lehet nálam, mert nem tudom leküzdeni. Remélhetőleg egyszer majd feltalálják az anticirkalom pirulát.
Örülök, hogy ettől függetlenül örömedet lelted benne, és köszönöm a szavazatot.
Üdv:
Heaven
Kedves Sookie!
Köszönöm szépen a szavazatot. A magas pontszámokból arra következtetek, hogy valamennyire tetszett a történet, vagy ezt remélem.
Üdv:
Heaven
Kedves Mariann!
Az általad kiragadott két részlet nem szerepel a történetben, legalábbis nem az enyémben.
Értem, hogy túl hosszúnak találtad, és nem tetszett a stílusa, és ezért nem igazán volt kedved elolvasni. Ezt természetesen elfogadom. Persze, nem esik jól, hiszen ha írok, akkor azzal másoknak szeretnék örömet szerezni, de nyilván nem tudok olyat írni, hogy az mindenkinek egyformán tetsszen. Ha itt megállsz, nem is szólok egy szót sem.
Így viszont nem látok mást, mint egy légből kapott, megalapozatlan véleményt, amit valószínűleg sebtében kiragadott részekre építettél.
Üdv:
Heaven
Kedves Emeey!
Köszönöm szépen a szavazatodat, és egyúttal engedd meg, hogy őszinte részvétem fejezzem ki a téged ért veszteségek miatt.
Üdv:
Heaven
Kedves Ancsa1537!
Nagyon köszönöm a véleményed. Örülök, hogy tetszett a történet, nagyon jólestek a szavaid. Külön köszönöm, hogy részletezted a pontszámokat.
Köszönöm, hogy elolvastad.
Üdv:
Heaven
Kedves mrsppiton!
Nagyon köszönöm a részletes véleményt, és a szavazatodat. Igazán örülök, hogy elnyerte a tetszésedet.
Igen, elképzelhető, hogy Hermione helyenként nem karakter hű, de az igazat szólva magam sem tudnám megmondani. Azt hiszem, a végére én is egy kicsit beleőrültem ebbe a történetbe, és Charlie engem kifelejtett, hiába álltam sorba kétszer is.
Üdv:
Heaven
Megjegyzés küldése