Arany duó

A csata után egy boldognak és gondtalannak ígérkező nyár válik mégis kissé szomorkássá Hermione számára, amikor kapcsolata tönkremegy Ronnal. Magányosan töltött pillanataiban azonban nem várt társaságra talál George személyében, akivel meglepően könnyedén megtalálják a közös hangot veszteségeik kapcsán, és barátságuk éppen elmélyülni látszik, amikor egy baleset következtében érdekes dolgot fedeznek fel a bájitalokkal kapcsolatban. Ettől a pillanattól kezdve munkatársak is lesznek, akik együtt próbálják kikísérletezni a mágia tudományának egy új csodáját. És mit is jelent ez tulajdonképpen? Rengeteg együtt töltött időt, sok-sok lehetőséget a beszélgetésre, milliónyi lopott érintést és egy Arany Fokozatú Merlin díj jelölést…

Kulcsok: George Weasley, Abszol út, Merlin díj, tűz, alvajárás /titkos/
Korhatár: nincs
Kategória: humor, általános, /romantikus :)/
Jogok: J. K. Rowlingot illetik meg.
Figyelmeztetés: Megpróbáltam elkerülni az OOC karaktereket, de hellyel-közzel véletlenül mégis előfordulhat ilyesmi.

ARANY DUÓ

Hermione egyedül ült kint az újjáépített Weasley-ház udvarában egy padon. Az erős nyári napfénytől menekülve egy terebélyes fa lombja alá húzódott menedékbe. Elmerengve, mélyen a gondolataiba süppedve nézett a távolba, ahol barátai csupán méretesebb röpködő bogaraknak látszódtak, ahogy szokásukhoz híven délelőtti kviddics edzésüket tartották. Egyedül George nem csatlakozott még hozzájuk a fiatalok közül, hiszen ikertestvére halála után már nem vonzotta annyira a terelői poszt, de igazából bármely másik sem. A lány viszont még ilyen távolból is jól ki tudta venni a többiek alakját, hiszen nem csupán a külsőjüket, de a mozgásukat is jól ismerte, így Ronét is, aki fontossága teljes tudatában repkedett a rögtönzötten összetákolt három karika előtt. Hermione gyomra még most is enyhén összeugrott, valahányszor ránézett a fiúra, akinek a haja olyan vörösen izzott a napfényben, hogy szinte azt a hatást keltette, mintha lángolna a feje. Bár be kellett ismerni, hogy hosszan lobogó fürtjeivel ezt az effektet Ginny produkálta a legtökéletesebben.

A győztes csata után megegyeztek, hogy a nyarat Harry, Hermione, Luna és Neville is a Weasley családnál töltik, sőt még Bill és Fleur is eljöttek látogatóba egy hónapra. Ezt az időszakot a szórakozásra és tervezgetésre szánták, hogy egymást is segítve el tudják dönteni, ki merre induljon a következő iskolaév kezdetétől. Persze Hermione azonnal és megkérdőjelezhetetlenül biztosan tudta, hogy ő vissza fog térni a Roxfortba, hogy befejezze a tanulmányait, és letegye a RAVASZ vizsgákat. Számára nem volt kérdés, hogy minél tovább az iskolai rendszerben szeretne maradni, és annyi tudást magába szívni, amennyit csak emberileg lehetséges, ehhez pedig a legmegfelelőbbnek azt találta, ha befejezi félbehagyott iskoláját, és egyetemre megy. Mint az Arany Trió egyik tagja, neki is jutott bőven a rivaldafényből, és az anyagi támogatásból a háborút követően, így nem kellett azon aggódnia, hogy miből fogja finanszírozni további tanulmányait, és minden egyéb ezzel járó költséget. Túlságosan szép, túlságosan megnyugtató és túlságosan is boldog lett volna mindennek tudatában ez a nyár. Hát persze, hogy közbe kellett jönnie valaminek!

Egészen pontosan valamiknek: sok-sok veszekedésnek, naphosszakon át vívott értelmetlen vitáknak, duzzogásoknak, sértődéseknek, és természetesen az ezeket követő szakításnak Ronnal. Hermione tudta, hogy nem voltak igazán szerelmesek, és talán pont ez fájt neki a legjobban. Az olyannyira ígéretesen hevesnek tűnő érzelmekről hamar kiderült, hogy csupán egy fellángolásra voltak elegendők, és ettől egészen megkopott számára a szépségük. Annyira szerette volna, hogy másképp legyen, annyira szívesen hazudott volna nem csupán a világnak, de önmagának is, végül azonban be kellett látnia, hogy a dolgok nem mehetnek így tovább. A szedett-vedett kapcsolat idővel mindkettejük számára több fájdalommal járt, mint örömmel, és az eszével a lány is tudta jól, hogy a legjobb döntést hozták, amit csak lehetett, mégis maradt némi rossz érzése az esetet követően. Hiába egyeztek meg abban, hogy barátok maradnak, valamiféle láthatatlan fal ennek ellenére is épült közéjük, és Hermionénak borzasztóan kínzó volt a gondolat, hogy elveszíthet egy számára ennyire fontos embert. Elvégre végigjárták együtt az országot horcruxok után kutatva, és végigharcolták egymás mellett a háborút. Több volt ez, mint barátság, mert egy olyan bajtársiassági kötelék színezte, amitől szinte nélkülözhetetlenné vált. Éppen úgy, mint Harryvel is.

A szakítás utáni első keserűségében Hermione arra készült, hogy elhagyja a Weasley-házat, annak ellenére, hogy Ron biztosította felőle, hogy számára nem jelent problémát a maradása. Mégis ott tartott már, hogy el akart indulni Mrs. Weasleyhez, hogy megköszönje a vendéglátást, és búcsút mondjon, mikor Ginny bevetette magát, és sikerrel lebeszélte a tervéről. A vörös hajú lány ekkor azt is elmondta neki, hogy bár nagyon örült volna, ha ő és a bátyja boldogok lettek volna együtt, de ettől még a szíve mélyén érezte, hogy valójában nem illenek egymáshoz.

– Anya is csak azért szomorú, mert a fia elszalasztott egy ilyen csodálatos lányt, de nem tudna haragudni rád – tette hozzá Ginny biztató mosollyal az arcán, és Hermione végül engedett a hosszas rábeszélésnek, és barátai között maradt a nyár további részére. Mindannyian megpróbálták nagyon diszkréten és természetesen kezelni a helyzetet, ami összességében meglepő módon nem is ment annyira nehezen. Érdeklődési körüknek megfelelően pedig Ronnal annyira könnyen el tudták kerülni egymást, hogy Hermione már-már azon csodálkozott, hogy korábban hogyan találták meg az időt, amit kettesben tudtak tölteni.

– Csak nem a tökfej öcsém jár a fejedben? – Hermione zavartan pislogva tekintett oldalra, ahogy a hirtelen kérdés kizökkentette addigi merengéséből. George állt a pad mellett, zsebre dugott kézzel, és halványan mosolyogva fürkészte az arcát. Vörös hajának néhány tincsét a homlokára és szemébe fújta a lágyan köröző szellő. A napfény erősségétől az árnyék szélén állva is kénytelen volt hunyorogni egy kicsit.

– Nem, nem, én csak… – kezdett magyarázkodni a lány, de zavartságán érezhető volt, hogy nehezen talál vissza a jelenbe a korábbi gondolatok fogságából. – Csak egy kicsit elgondolkodtam – sóhajtotta végül, majd fáradtan nekidőlt a pad támlájának, visszafordulva az erős jóindulattal kviddicspályának titulálható mező felé.

– Kicsit? – húzta fel a szemöldökét a fiút. – Öt perce itt állok melletted, egyszer még meg is szólítottalak.

– Komolyan? – nézett fel ismét Hermione, és látszott, amint zavarában enyhe pír színezte egyébként az évszakhoz képest indokolatlanul sápadt arcát. George nem válaszolt, de tett egy lépést előre, és jelentőségteljes pillantást vetett a lány mellett heverő vaskos könyvre, mely a Rúnaismeret haladóknak címet viselte. A hetedik tanévben használatba kerülő kötet volt, de Hermione, mint mindig, most is szeretett volna jól felkészülten visszaérkezni az iskolába.

– Most már mindent értek – jelentette ki színpadias együttérzéssel a fiú, miközben még egyet lépett előre, majd felemelte a könyvet, és leült a helyére. – Ez mellett akkor sem kellett volna csodálkoznom, ha sírva talállak – mondta meglepően komoly arccal, a nyomatékosítás végett kissé meglóbálva a könyvet. Hermione elnyomott egy apró kis mosolyt, mivel ismerte már elég jól George-ot ahhoz, hogy tudja, milyen első rangú színészi teljesítmény műve a vonásain kiütköző ünnepélyesség.

– Nem mindenkinek okoz fájdalmat a tanulás – húzta fel az orrát szintén kicsit játékosan Hermione, és örült, hogy számára ismerős, és egyáltalán nem kellemetlen mederbe terelődött a beszélgetés.

– De igen, mindenkinek az – állapította meg tényszerűen George. – Te vagy az, aki valamilyen elfajzott génkészlettel születtél, Zseni – ugratta vigyorogva a lányt. Nyugalmukat, és a fiúnak köszönhetően egyre oldódó hangulatot hangos kiáltás zavarta meg, ami jól beazonosíthatóan Ronhoz tartozott. Minden bizonnyal egy általa különösen trükkösnek tartott dobást sikerült elképesztően bravúrosan hárítania, és ebből fakadó örömét muszáj volt megosztania a világgal. Hermione hirtelen odakapta a fejét, de szinte azonnal le is sütötte a szemét, és ez feltűnt George-nak, aki meglepően barátságos, már majdnem együtt érző tekintettel figyelte.

– Már most több agysejted működését pazaroltad rá, mint amennyi neki összesen van – próbálta elnéző mosollyal az arcán elviccelni, amin kínjában a lány is felnevetett egy pillanatra, de a jókedv hamar csak szomorkás mosollyá szelídült, miközben kissé hitetlenül ingatta a fejét.

– Nem kell viccet csinálnod az öcsédből, csak hogy jobban érezzem magam.

– Ne nézz már ennyire önzetlennek! Én is sokkal jobban érzem magam tőle – felelte önelégült vigyorral George, de Hermione csüggedt, csak pillanatokra felderülő arcát látva kicsit zavartan megköszörülte a torkát. – Megbántad? – kérdezte végül. A hangszínben megjelenő valódi komolyságtól a lány annyira meglepődött, hogy elkerekedő szemmel kapta fel a fejét.

– Mit? A szakítást? – kérdezett vissza kicsit esetlenül, de valójában megerősítés nélkül is tudta, hogy pontosan erről volt szó. Nagyot sóhajtott, és szentelt egy pár percet arra, hogy tényleg megfontolja a választ, ha már egyszer egy George-tól ennyire szokatlanul jelentőségteljes kérdést kapott. – Nem – jelentette ki végül halkan, de szinte meglepő határozottsággal. – Úgy értem – kezdett egyből magyarázkodni, mert nem szeretett volna ridegnek tűnni az első, kicsit nyers válasza után –, én nagyon szerettem volna, hogy ez a kapcsolat működjön Ronnal, de be kellett látnunk, hogy nem ment.

– Előfordul az ilyesmi – nyugtázta George egyszerűen. Úgy tűnt, leginkább csak azért mondott valamit, hogy biztosítsa a lányt a figyelméről, de tényleges hozzáfűznivalója nem volt ehhez a témához. Hermione viszont őszintén nagyra értékelte az igyekezetét, és be kellett ismernie önmagának, hogy jólesett neki a fiú tapintatossága.

– Azt hiszem, végül a lehető legjobb utat választottuk. Nem igazán születhetett volna a szakításnál jobb döntés, ezt nagyon jól tudom az eszemmel. – A barna hajú lány egészen belemelegedett a beszédbe. Sokszor félt attól, hogy untatná Ginnyt azzal, ha megint elmondaná Ronnal kapcsolatos érzéseit, ezért magában tartotta őket, így most egészen megdöbbentően jó érzéssel töltötte el, hogy újra szavakba önthette a gondolatait. Olyan volt ez, mint egy utolsó biztosíték önmagának azzal kapcsolatban, hogy jól döntött. – Tudom, hogy így van rendben, csak éppen tudni és átérezni, az két teljesen különböző dolog. – A hangja kicsit elcsendesedett, és egy lemondó sóhajjal zárta az egész monológot, miközben lefelé pillantva a nadrágja varrásából kilógó cérnaszállal babrált.

– Ezt nagyon jól ismerem, bár egészen más dolog kapcsán – jelentette ki George szomorú komolysággal, és ez a tőle egészen furcsa hangszín arra késztette Hermionét, hogy felemelje a fejét, és ránézzen a fiúra, aki félig felé fordulva a pad támlájára támasztotta könyökét, de tekintete a távolba meredt, a kviddicsezők csapatát pásztázva. – Én is mindig azt mondogatom magamnak, hogy Fred már egy sokkal-sokkal jobb helyen van, mint mi, és igyekszem el is hinni mindezt. Tudom, hogy egy jó és fontos ügy érdekében kellett meghalnia, csak éppen tudni és átérezni, az két teljesen különböző dolog – fejezte be a gondolatot idézve a lány korábbi szavait. Érdekes kicsengése volt annak, amit mondott. Egyszerű szavakba öntötte az igazságot, semmi nagyzolás. Nem próbálta sajnáltatni magát, látszott rajta, hogy Hermionéhoz hasonlóan neki is szimplán csak jó érzést jelentett, hogy kimondhatja valakinek az őt nyomasztó gondolatokat.

– Jaj, George! – szakadt ki a lányból, és a szája elé kapta a kezét. Egészen tanácstalan lett, hogy mit is felelhetne erre. – Annyira sajnálom – mondta végül kicsit esetlenül. Lassan kezdte elszégyellni magát, amiért a saját, emellett egészen eltörpülni látszó problémájába ilyen nevetségesen sok időt és energiát fektetett.

– Nem akartam kisebbíteni a gondjaidat, normális, hogy minden embernek a saját problémája a legnagyobb – tette hozzá a fiú, mintha olvasott volna a gondolataiban.

Hermione szeme egészen elkerekedett a döbbenettől, és annyira megütközött a kijelentés hallatán, hogy hirtelen csak egy bólintással tudott válaszolni.­­ Most tényleg a mindig elképesztően bolondos, és mindenből viccet csináló George-dzsal beszélgetett volna? Mikor lett ez a fiú ennyire komoly? Önkéntelenül is eszébe jutott, hogy talán Fred halála okozta ezt a változást. Eléggé élénken élt még az emlékezetében a kép, amikor végigsétált a nagytermen, ahova a csata után a hallottaikat gyűjtötték, és meglátta George-ot, ahogy az ikertestvére holtteste fölött zokogott. Igen, ezek után egyáltalán nem tűnt valószínűtlennek, hogy történtek bizonyos változások a fiú jellemében. Másrészről pedig Hermione azt is elképzelhetőnek tartotta, hogy eddig egyszerűen csak Fred volt az, akivel meg tudta beszélni komolyan is a dolgokat, így a többieknek már csak a szórakoztató oldala jutott, de most, hogy őt elvesztette, talán George-nak sem volt igazán kivel elbeszélgetnie egy kicsit nyugodtabban, állandó viccelődéstől mentesen.

Néhány percig eléggé nyomasztó csend telepedett rájuk, de végül a kviddics edzést figyelve, annak kapcsán lassan újra felvették a beszélgetés fonalát. Bár nem túl vidám, de kellemes, nyugodt társalgást folytattak, és Hermione kezdte egyre jobban érezni magát, és egyre felszabadultabb lenni.

– George, drágám, baglyod érkezett! – Mrs. Weasley dallamos, szinte mindig derűsnek hangzó kiáltása szakította végül félbe az egészen hosszúra nyúlt beszélgetést. A fiú egy félmosollyal megtoldott, bocsánatkérő pillantást vetett Hermionéra, majd felállt a padról, és a ház felé vette az irányt. A lány hosszan figyelte még távoldó alakját. Magas termetét, széles vállát – soha korábban nem figyelte még hasonló szemmel. A Griffendél háznak, Ronnak, Dumbledore Seregének, majd a Rendnek köszönhetően a Weasley ikrek valahogy mindig ott voltak a közelében, de soha nem figyelt rájuk száz százalékosan, vagy ismerte meg őket közelebbről, ami most valahogy mulasztásnak tűnt a részéről.

*

A délelőtti edzésben alaposan elfáradt és kiéhezett fiatalok gyakorlatilag rávetették magukat az ebédlőasztalra, és elképesztő tempóban kezdték pusztítani a rengeteg mennyiségű ételt, amit Mrs. Weasley feltornyozott eléjük. Hangosan, egymás szavába vágva tárgyalták ki aznapi kviddiccsel kapcsolatos élményeiket, amiről áttértek a sportágról felröppenő hírekre, melyet az újságokban olvastak. Mr. és Mrs. Weasley csendes nyugalommal társalogtak valami egészen másról az asztal egyik végén. A mindig is nagy család mellett ők tökéletesen hozzá voltak szokva a hasonló hangoskodáshoz, így a legkevésbé sem zavartatták magukat.

Hermione nagyjából már az első tíz percben elveszítette a beszélgetés fonalát, amit alig lemaradva követett az egyébként sem túlzottan nagy érdeklődése a témával kapcsolatban. Csendesen üldögélt, és komótos tempóban fogyasztotta a többiekénél lényegesen kisebb adagját. Sosem volt kimondottan torkos, az utóbbi időben pedig még a szokásosnál is kevesebb ételt kívánt. Jobb dolga nem lévén, némán szemlélődött, aprólékosan megfigyelve az asztalnál ülő társaságot. Az elmúlt néhány hét alatt kialakult egy érdekes ülésrend, amihez valamilyen okból kifolyólag íratlan szabályként is tartották magukat. Hermione persze eredetileg Ron mellett foglalt helyet, de a fiú a szakítás után cserélt a húgával, hogy ez által is csökkentse a kínos helyzetek kialakulásának lehetőségét. A lány másik oldalán Fleur ült, szemben vele pedig George. Hermione magában meg is mosolyogta a tényt, hogy ennyi hét után ez pont azon a napon ilyen élénken tűnt fel neki.

Evés közben többször lopva a fiúra pillantott, aki szintén szokatlanul csendesen üldögélt. Kicsit zavarba is jött saját gondolataitól, illetve attól a hirtelen rátörő vágytól, hogy George társaságát keresse. El kellett ismernie, hogy kedvelte a vicceit, mindig sikerült megnevettetnie őt velük, és most, hogy meglátta a komoly oldalát is, kifejezetten érdekessé vált a számára. Végül is nem volt ebben semmi rendkívüli. Ezer éve ismerték egymást, mindig barátok voltak, és most alkalmuk nyílt rá, hogy elmélyítsék ezt a barátságot. Miért ne élnének vele? Hermione reménykedett benne, hogy el tudják kapni egymás pillantását, és beszélgetésbe kezdhetnek, ha már egyszer ennyire kiestek a többiek által éppen kitárgyalt témából, de George valahogy kissé gondterheltnek, és ettől elmélázottnak tűnt, így szótlan maradt az étkezés végéig.

Délután mindenki szétszéledt, hogy a saját dolgával foglalkozzon. Itt-ott kisebb csoportokba összeverődtek, és közös tevékenységekbe kezdtek a ház körül. Hermione segített Ginnynek a fal tövébe ültetett virágágyások gyomlálásában, amivel nagyon el is szaladt az idejük, elvégre a mágikus növényeket megtámadó mágikus gazok sokkal makacsabbak voltak, mint az egyszerű mugli kertekben megjelenő gyomok. Ennek ellenére élvezték a kinti munkát, sokat nevettek és viccelődtek közben. A nap már lemenőben volt, amikor beléptek a házba, és egyből a mosogató felé vették az irányt, hogy eltávolítsák a kezükre és körmük alá tapadt földet.

– Sziasztok! – lépett mögéjük Harry, mikor Ginny éppen elzárta a csapot. – Van kedvetek sétálni egyet az erdő felé? A domb tetejéről állítólag igazán látványos a naplemente. Bill és Fleur is jönnek!

– Persze, remek ötlet! – lépett közelebb a fiúhoz a barátnője.

– Én azt hiszem, most kihagyom, eléggé elfáradtam délután – próbált kibújni az igen romantikusnak hangzó program alól Hermione, aki bár nagyra értékelte, hogy barátai őt is elhívták, de nem tudta leküzdeni azt az érzést, hogy csak egy felesleges harmadik lenne. Vagyis jelen esetben felesleges ötödik, de a kínosság szempontjából ez nem számított túl sokat.

– Biztos maradsz inkább? – kérdezett vissza Harry, kicsit nyugtalanul fészkelődve. Néha úgy tűnt, mintha ő sokkal nehezebben birkózna meg a kialakult helyzettel, mint két legjobb barátja.

– Igen, de ti menjetek csak! – mosolyodott el bátorítóan Hermione, majd elköszönt a párocskától, akik a hátsó ajtó felé vették az irányt.

A lány nagyot sóhajtva megindult a nappaliba azzal a szándékkal, hogy begömbölyödjön az egyik fotelba egy jó könyv társaságában, de ez az ötlet hamar meghiúsult. Tulajdonképpen először egészen megörült, amikor megpillantotta a kanapén magányosan üldögélő George-ot. A fiú egy többszörösen összehajtott pergament tartott a kezében, amiről nem volt nehéz kitalálni, hogy egy levél lehetett, és úgy tűnt, sokadik alkalommal futja végig a sorokat. Talán máris tudta az egészet kívülről. Összevonta a szemöldökét, és ráncba szaladt a homloka miközben gondolkodott. Hermione nem szívesen zavarta meg, de nem tudhatta biztosan, hogy George észrevette-e őt, így még kínosabbnak érezte volna, ha némán eloldalog.

– Rossz hírek? – kérdezett rá aggodalmas hangon.

– Ahogy vesszük – felelte titokzatosan a fiú, és halványan elmosolyodott, miközben felnézett rá a papírból. Hermione kérdőn felvonta a szemöldökét, és alig szakította meg a szemkontaktust, miközben megkerülte a fotelt, és letelepedett George-dzsal szemben. – Kaptam ma egy levelet arról, hogy ha nem nyitom ki újra az Abszol úton a boltot, akkor fel fogják mondani a bérletemet, és kiadják másnak az üzlethelyiséget – jelentette ki szinte fásultan, és egyfajta illusztrációként felemelte a kezében tartott pergamenlapot.

– Hogyan lehetne ez jó hír? – húzta össze a szemét Hermione, akinek még a korábban adott „ahogy vesszük” válasz járt a fejében, ami erősen arra utalt, hogy ez akár valami kellemes dolog is lehet.

– Rávesz arra, hogy tovább lépjek – mondta ki kerek perec George. Jobban belegondolva nagyon is jellemző volt rá, hogy nem köntörfalazott, egyszerűen és nyíltan fogalmazta meg a gondolatait, csupán az volt furcsa, hogy ennyire komoly témáról folytatott társalgást éppen Hermionéval. Ez egyértelműen utalt arra, hogy ő is rokonszenvezik, és szívesen folytat beszélgetést vele, ami kellemes bár kicsit meglepetésszerű volt a lány számára.

– Hogy érted a továbblépést? – kíváncsiskodott a fiatal boszorkány. – Valami mással szeretnél foglalkozni?

– Nem – ingatta a fejét egy féloldalas kis mosoly kíséretében George. – Inkább arra értem, hogy elveszítettem Fredet. Most egyedül kell folytatnom az üzletet, és ennek a gondolatához próbáltam hozzászokni eddig. Ez viszont most – lengette meg ismét a levelet – hozzásegít ahhoz, hogy tényleg rászánjam magam erre az egészre – sóhajtott egyet. Az első határozottsághoz képest mostanra már lényegesen bizonytalanabbul csengett a hangja. Mindazonáltal a szemében látni lehetett az elszántságot. Úgy tűnt, tényleg felkészült rá, hogy visszatérjen az Abszol útra, és kinyissa a boltot.

– Innen nézve végül is, tényleg nem is tűnik ez annyira rossznak – próbálkozott egy bátorító mosollyal Hermione. Tagadhatatlan volt, hogy néha nagyon is eltúlzottnak érezte a Weasley Varázsvicc termékeket, de összességében a boltnak megvolt a maga hangulata és jelentősége, ezt mindenképpen el kellett ismernie. Az ikrek termékei a legnehezebb időkben is mosolyt tudtak csalni az emberek arcára, és ez talán mindennél fontosabb volt akkoriban.

– Rengeteg munka lesz az üzlettel. Nem tudom, miből maradt raktáron, és mit kell előállítani, meg persze nem ártana piacra dobni új ötleteket is, úgyhogy muszáj lesz feltölteni a labort is egy csomó hozzávalóval – töprengett George. Inkább csak saját magának összegezte a teendőit, mintha ettől jobban átlátta volna, hogy mi is vár rá pontosan. A gyakorlati kérdések pedig el is terelték a figyelmét a még mindig többnyire fájdalmas érzelmi oldalról.

Ahogy az ötletek kerültek szóba, és Hermione látta, hogy George mennyire felélénkül, őt is elkapta a lelkesedés, és szinte észre sem vették, mikor röpült el az idő, érkeztek vissza a többiek, és hívták őket vacsorához.

*

Másnap, az elhatározásához híven, George még korán reggel, mikor jóformán a házból még senki sem volt ébren, elindult az Abszol út 93-as szám alatt berendezett üzletébe. A Hermionéval folytatott előző esti beszélgetés után egészen elkapta a lelkesedés, és buzgott benne a tettvágy, így hamar kivetette az ágy, és ha már úgyis ébren volt, akkor úgy döntött, hogy neki is ugrik a feladatoknak. Tudta, hogy rengeteg munka vár rá, és minél hamarabb túl akart lenni a leltárazás részén a dolognak, hiszen véleménye szerint ez volt a legkevésbé izgalmas elfoglaltság, ami egy bolt vezetéséhez tartozott. Még jóval a háború előtt be kellett zárniuk az üzletet, viszont annyiból szerencséjük volt, hogy támadások nem érték, így a helyiség teljesen épen maradt. Azóta azonban néhány doboznyi termék szavatossága már biztosan lejárt, és ki tudja, miből mennyi maradt egyáltalán.

A tevékenykedés, pakolás, számolás teljesen lekötötte George figyelmét, és meglepően felélénkült tőle. Néhány napja teljesen elment a leltárazással és bevásárlással, de ettől csak még jobban várta, és még nagyobb örömmel vágott bele az alkotásba, melyet az üzlethelyiség padlásán berendezett kis laborban végzett. Bájitalfőzéstől kezdve a különböző bűbájok végrehajtásán át, a különféle anyagok összedolgozásáig mindenre alkalmas volt ez a szoba. Korábban Freddel együtt is ezen a helyen végezték az új termékekkel kapcsolatos munkákat, és a régiek sokszorosítását is.

Tulajdonképpen sokkal kevesebb fájdalommal, és sokkal több örömmel járt újra dolgozni, mint ahogy azt George előre elképzelte. Az egyetlen dolog, amit kicsit sajnált, és ami bántotta, hogy kénytelen volt a munkát magányosan végezni. Nem is annyira a tényleges segítség, mint a társaság hiányzott neki. Nem volt az a fajta ember, aki túl hosszan tudott elvonultan élni. Mindig szerette a nyüzsgést maga körül, és ilyen szempontból semmit sem változott. Persze szüksége volt némi időre, amíg feldolgozta a háború eseményeit, és életének ebben a szakaszában többször volt egyedül, azonban ez természetéből fakadóan sem tarthatott örökké.

Ahogy a már régen is árusított termékek előállításán és sokszorosításán dolgozott, egyre jobban kezdte érezni a zsongást a vérében, és az izgatott várakozást, hogy ismét kinyithassa a boltot, és az megteljen emberekkel, főként gyerekekkel, akik csillogó szemmel csodálkoznak rá mindenre, és a legapróbb poénokat is értékelik, amiket a termékek nyújthatnak számukra. Most még nem akart új dolgokkal kísérletezni. Előbb szerette volna feltölteni az üzletet, és újra megnyitni, hogy az ismét elkezdhessen felpörögni. Új ötleteit csak vázlatosan lekörmölte egy kis jegyzetfüzetbe. Bőven lesz még ideje rá később, hogy azokkal foglalkozzon. Elvégre ez volt a munkája, és akármi történt is, nem tagadhatta le, hogy imádta csinálni.

A nap közben egyedül töltött órák hatására azonban estére, mire hazatért, iszonyúan kiéhezett az emberi társaságra, és egyre hangosabban vett részt a baráti körben, gyakran magára vállalva a szórakoztató figura szerepét. Mikor pedig este a legtöbben már elmentek aludni, akkor Hermione azért párszor lent maradt vele a nappaliban, és még hosszan beszélgettek a legkülönfélébb dolgokról. Furcsa érzés volt számukra, hogy ennyire megtalálták a közös hangot pont ők ketten, de úgy tűnt, a legkevesebb erőfeszítést sem kell tenniük, hogy elmélyüljön a barátságuk, az egész csak úgy jött magától, és elsodorta őket. Hermione alapvetően komoly lány volt, aki hajlamos volt arra, hogy magasra tegye a lécet, túlhajtsa magát, és ettől a kimerültségtől letört legyen. George pedig szerette, hogy meg tudta nevettetni az embereket, így szívesen foglalta el magát azzal, hogy Hermionét ugratta. A lány persze a Harryvel és Ronnal töltött évek alatt rengeteget változott, és szigorú magatartása sokat lazult, ami imponáló volt George számára. Biztos volt benne, hogy ha még mindig ugyanolyanok lettek volna, mint amikor először találkoztak, akkor nem tudták volna ennyire jól megérteni egymást, de az évek alatt az elveik közötti szakadék valahogy mindig szűkült, és ennek köszönhetően mostanra átugorhatóvá vált. Akadtak nézeteltéréseik bizonyos dolgokkal kapcsolatban, de ahelyett, hogy ez veszekedésbe torkollott volna, inkább egészen izgalmas véleménycsere alakult ki belőle, amit tulajdonképpen mindketten élveztek.

Hermione sokszor érdeklődött az üzlettel és a termékekkel kapcsolatban. George ugyan tisztában volt vele, hogy a lány nem volt éppen a legnagyobb rajongójuk, és bizonyos poénok miatt rendszeresen kifejezte a rosszallását, ugyanakkor értékelte ezt a fajta őszinteséget, és a figyelmességet is, amit az állandó érdeklődéssel tanúsított.

– Ha minden jól megy, már csak két nap, és újra ki tudok nyitni! – újságolta George, amikor már csak egy kisebb társaság ült a nappaliban, és rákérdeztek, hogy hogyan haladnak a dolgok. Nem akarta még magától megtenni ezt a bejelentést, mert nem volt még tökéletesen biztos benne, hogy két napon belül tényleg minden maradék teendőt el tud rendezni, de így szűkebb körben mégis jólesett elújságolnia.

– Ez nagyszerű! – lelkesedett Luna, aki Neville mellett ült a kanapén, és felnézett a rejtvényből, amit együtt próbáltak megoldani. A szőke lány valamelyik képtelen teremtményekről szóló újságában találták, és gyakorlatilag lehetetlennek tűnt, de Luna annyira lelkesedett érte, hogy Neville-nek nem volt szíve letörni őt azzal, hogy rávilágít értelmetlen küzdelmükre.

– Ha van kedvetek, benézhetnétek holnap! – ajánlotta egy hirtelen jött ötlet következtében George. Neville és Luna összenéztek egy pillanatra, majd bocsánatkérő arccal fordultak vissza.

– Bocsi, haver, de holnapra már megbeszéltünk egy kis kirándulást. Bill, Fleur, Harry és Ginny is jönnek – mondta Neville, akin látszott, hogy csak a barátnője kedvéért tart továbbra is a túrázó csapattal, de a szeme csak úgy csillogott a Weasley Varázsvicc üzlet újranyitásának hallatán.

– Nem kell annyira elkenődni, Neville! – leplezte le George egy utánozhatatlan vigyor kíséretében. – A bolt várhatóan nem fog elszaladni. Legalábbis erre még nem sikerült kitalálnom megfelelő bűbájt. Pedig mennyire jó lenne, ha minden éjszaka átszaladna az Abszol út egy másik pontjára! - gondolkodott hangosan a fiú, mint aki komolyan fontolóra veszi az ötlet megvalósítási lehetőségeit.

– Én szívesen mennék holnap – szólt közbe Hermione, aki eddig nem reagált a meghívásra. A maga részéről amúgy is egyből elutasította a kirándulást, és jóformán a közeli barátai közül csak Ron maradt volna a házban. Nagyobb társaságban teljesen jól tudták kezelni a helyzetüket, de Hermione még nem igazán érezte késznek magukat arra, hogy kettesben tudjanak maradni anélkül, hogy az igazán kínos lett volna. Így hát semmi különösebb programja nem volt a következő napra, és egyébként is szívesen megnézte volna az újra nyitásra készülő Weasley boltot, emellett pedig szerette George-dzsal tölteni az idejét, aki mindig fel tudta őt vidítani valamivel.

– Rendben – nyugtázta a fiú mosolyogva a választ. Örült annak, hogy legalább egy látogatója akad majd, nem kell egész nap egyedül lennie, és valami kis bónusz kellemes érzést is adott hozzá, hogy ez az egy látogató pont Hermione lesz. Már látta is maga előtt, hogy hogyan fogja megtréfálni a lányt néhány varázsvicc termékkel.

*

Másnap reggel szinte mindannyian korán keltek. A kirándulók is hamar akartak indulni, Percy és Mr. Weasley minden nap hasonló időbeosztásra kényszerült a Mágiaügyi Minisztériumban folytatott munkájuk miatt, illetve George-nak és Hermionénak is rengeteg dolga volt még az Abszol úton. Mindannyian leültek reggelizni az asztal köré, de sokáig annyira kótyagosak voltak, hogy alig hangzott el néhány szó, leginkább csak elbambultan üldögéltek, és lassított felvételként rágcsáltak. Szerencsére az étel hatására hamar felélénkültek, és idővel mindannyian elindultak a saját dolgukra.

Az Abszol útra megérkezve Hermione elkísérte George-ot néhány kereskedőhöz, akiktől a fiú alapanyagokat vásárolt, hogy a nyitás után el tudja kezdeni az új ötleteit is kidolgozni. A Weasley Varázsvicc bolt felé sétálva megláttak egy fagylaltos pultot, aminek nem tudtak ellenállni, és mindketten választottak két gombócot, majd tölcsérrel a kezükben haladtak tovább.

Hermione egy vékony, lágy esésű, homokszín nyári ruhát viselt fehér övvel, ami nem feszült rá a testére, de mégis remekül hangsúlyozta csinos alakját. A délelőtti nap fényében világosbarna haja szinte aranyszínűnek tűnt, és mikor egy jól sikerült vicce hatását vizslatva George lepillantott a mellette sétáló lányra, akkor először feltűnt neki, hogy mennyire szép ifjú hölgy is lett belőle mostanra. Ha hét évvel ezelőtt azt mondták volna neki, hogy a brutálisan kócos, kapafogú és stréber Hermionéból egy ilyen okos, szórakoztató és bájos fiatal nő lesz, akkor minden bizonnyal nyugodt szívvel tett volna fel egy nagyobb összeget arra, hogy az illető totális tévedésben él. Ugyanakkor hirtelen le is rohanta az értetlenség érzése az öccsével kapcsolatban. Esküdni mert volna rá, hogy Ronnak ez a kapcsolat volt élete lehetősége, és több hasonló kaliberű nőhöz már nem lesz szerencséje. Hogy ilyen könnyedén le tudott mondani róla, az csak azt bizonyította, hogy legkisebb fiú testvére valóban olyan tökkelütött tudott lenni, mint amilyennek hitte. George magában meg is mosolyogta ezt a gondolatot, majd figyelmét inkább a varázspálcája előhalászására, és az üzlethelyiséget védő bűbájok feloldására fordította.

Amikor beléptek, és a lány az első pillantást vethette a régi pompájában tündöklő boltra, akkor hosszan meg sem tudott szólalni az elragadtatottságtól. A hely egy sor emléket idézett benne a régi időkről, amikor Harryvel és Ronnal betértek az ikrekhez, hogy – a fiúk különös lelkesedéssel – megcsodálhassák legújabb portékáikat. Hiába fűződött mindez a mágia egy sötét időszakához, vagy még az is elképzelhető, hogy talán pont emiatt, az idő még szebbé varázsolta ezeket a kiemelkedő emlékeket, amikor néhány pillanatra megfeledkezhettek a nyomasztó feladatokról, küldetésekről és fenyegetettségről, és egyszerűen csak gyerekek lehettek egy csodákkal teli boltban.

A hirtelen gondolat hatására szinte meglepetten emelte a tekintetét George-ra, aki még mindig az ajtóban állt, és elégedetten vigyorogva nézett körbe, amikor azonban elkapta a lány pillantását, egy kicsit mintha elbizonytalanodott volna. Bár annyira természetes volt, Hermionén most mégis gyorsvonatként gázolt át a tudat, hogy mindennek a teremtői tulajdonképpen Fred és George voltak. Egy olyan színes és mesés világot építettek föl, ami több száz gyereknek jelentett menedéket a legsötétebb napokon is. Arra gondolt, hogy mennyien nézhettek föl ezekre a fiúkra, mennyien csodálhatták őket, és neki pedig milyen szemtelenül természetes volt, hogy amióta csak elkezdte az iskolát, ott voltak mindig a közelében. Összességében furcsa, de kellemes érzésáradat volt, ami megrohanta őt, és enyhe feszültséggel vegyes komolyságot kölcsönzött az arcvonásainak.

– Hermione? – próbálkozott összevont szemöldökkel George, aki nem igazán értette, hogy mi történ az addig annyira látványosan jókedvű lánnyal.

– George, ez csodálatos! – szakadt ki végül a fiatal boszorkányból a lelkesedés, és elnevette magát. Ekkor a fiúra került a sor, hogy egy pillanatra elképedjen a reakción. Hermione sosem rajongott különösebben az ő találmányaikért. Leginkább csak akkor mondott valamit róluk, ha egyikkel-másikkal valamilyen módon nem tudott egyetérteni.

– Egyelőre nem akartam sok mindent változtatni. A régi formájában akartam megtartani az üzletet, amíg újra fel nem lendül – lépett beljebb George is, és becsukta a bejárati ajtót maga mögött. Zsebre tett kézzel figyelte Hermionét, aki halvány mosollyal az ajkán sétált körbe, és nézegette a polcokra sorakoztatott termékeket.

– Jó látni, hogy újra minden a helyén van – fordult vissza a lány, miután a helyiség legnagyobb részét végigjárta. Az arckifejezését látva érezhető volt, hogy nem csupán a boltra értette, hanem ennél mélyebb jelentéssel ruházta fel ezt az egyszerű mondatot.

– Szeretnéd megnézni fönt a labort? – kérdezte George a rövid időre beállt szünet után, amíg vidám tekintettel fürkészték egymás arcát, és már fel is szökkent az ide-oda kanyargó lépcső első két fokán.

– Persze! – felelte Hermione, és követte a fiút a padlás felé vezető hosszú lépcsősorokon. Közben egyre fentebbről is újra meg újra lepillantott az üzlethelyiségre, ami egyre inkább egy foltvarrással készített tarka takaróra kezdett hasonlítani, ahogy távolodott tőle.

– Nem gondolkodtál még azon, hogy egy mozgólépcső kényelmesebb lenne? – kérdezte nagyokat szusszanva a lány, mire fellépett az utolsó forduló végére. – Vagy esetleg egy lift – jegyezte meg egyre halkabban.

– Lift? – pillantott hátra kétkedő tekintettel George. – Az meg micsoda? – vonta fel érdeklődve a szemöldökét. Hermione képtelen volt kibírni nevetés nélkül, amikor meglátta a fiú őszintén értetlen arckifejezését. Hiába élt már hét éve boszorkányok és varázslók között, még mindig furcsa volt számára, ha valaki ennyire tökéletesen elzártan nevelkedett fel a muglik világától. Külön érdekessége volt ennek a helyzetnek, hogy ráadásul Arthur Weasley még rajongott is a varázstalan emberek által készített tárgyakért.

– Felejtsd el! – legyintett vigyorogva Hermione, úgyhogy George végül megvonta a vállát, és benyitott a padlástérbe, majd elnagyolt mozdulattal jelezte, hogy a hölgyé az elsőbbség. A barna hajú lány megállt az ajtóban, és először csak bepillantva gyorsan felmérte a terepet, majd megfontolt léptekkel beljebb sétált, és érezte, hogy a fiú közvetlenül követi őt, majd becsukja az ajtót maguk mögött.

A laborban eléggé kaotikus állapot uralkodott, melyben valószínűleg csupán a gazdája látta a rendszert. A padlásszoba közepén egy megviselt külsejű, fából készült asztal állt, az egyik végén néhány üsttel, melyek jelenleg üresek voltak, de még nem tisztították meg őket a korábbi használat után. Egy nagyobb zárt szekrény, és rengeteg polc sorakozott a falak mentén, telis-tele hozzávalókkal és néhány doboznyi vagy éppen üvegnyi késztermékkel.

Amíg Hermione körbenézett, addig George szórakozottan kotorászott a felhalmozott hozzávalók között, ezt-azt arrébbtolt néhány centivel, mintha nem lenne teljesen mindegy, hogy hol állnak. A lány őszintén érdeklődő tekintete megakadt egy egészen egyszerű, fekete kötésű jegyzetfüzeten, ami az asztal egyik sarkán pihent, és egy lúdtoll penna kandikált ki a lapjai közül, mintegy jelezve, hogy a legutóbbi használat során sietve körmöltek le valami bele.

– Szabad? – kérdezte Hermione kíváncsian a füzetre mutatva. George olyan pillantással fordult hátra, mint aki el sem tudja képzelni, hogy mégis mi lehet az, aminek a használatához engedélyt kell kérni tőle ezen a helyen. Először kicsit meg is lepődött, hogy a lányt pont a jegyzetfüzete érdekelte a legjobban, bár utólag visszagondolva elmosolyodott magában, hogy valójában ez mennyire várható volt.

– Csak nyugodtan – felelte enyhe büszkeséggel a hangjában, és közelebb sétált, miközben fürkésző tekintettel figyelte Hermione arcát, abban reménykedve, hogy le tudja olvasni róla az érzelmeket, melyeket a jövőben megvalósításra váró ötletei váltanak ki belőle.

A barna hajú lány összevont szemöldökkel belelapozott a füzetbe, és néhány pillanatig látszott rajta a koncentráció, amíg megpróbálta kisilabizálni, hogy pontosan mi is az, amit maga előtt lát, aztán egyszerre kiütközött az arcára a felismerés, és onnantól kezdve egyre mohóbb érdeklődéssel forgatta a jegyzeteket. Néhány helyen kifejezetten nehezen ismerte fel a skiccek mellé lekörmölt betűket, merthogy jobban hasonlítottak macskakaparásra, mint bármi esetlegesen ember által produkált írásjelre. Mindazonáltal egészen megütközött a látottakon, és a mai nap folyamán ezúttal már másodjára érte komoly meglepetés egy olyan dolog kapcsán, ami visszanézve egyértelműnek tűnt. A felvázolt termékek majdnem mindegyikéhez bonyolult bűbájokat vagy extrém nehézségű bájitalokat kellett alkalmazni, melyek végrehajtása egy egyetemet végzett, jól képzett varázsló számára is kihívást jelentettek volna, így külön csodálatra méltóvá vált, hogy már a RAVASZ vizsgákat is kihagyó George nem csupán ismerte, de alkalmazni is tervezte mindezt. Jobban belegondolva a Weasley Varázsvicc termékek eddig is szinte felfoghatatlan kreativitásról, és a mágiában való komoly jártasságról tanúskodtak, de valahogy annyira természetes volt, hogy az ikrek ontották magukból ezeket az újdonságokat, hogy Hermionéban egészen eddig fel sem merült, hogy milyen elképesztő szakmai tudás, vagy ami még döbbenetesebb: megérzés rejlett ez mögött.

– Néhány új ötlet, amikkel majd csak az üzlet megnyitása után kezdek foglalkozni. – Annyira elmélyedt a gondolataiban, hogy észre sem vette, hogy George mikor állt közvetlenül a háta mögé. A nyúlánk fiú valószínűleg elég magas volt ahhoz, hogy ellásson akár egyenesen a feje fölött is, de ő inkább áthajolt Hermione vállán, és szintén a jegyzetekre függesztette a tekintetét, miközben beszélt. Lehelete a lány arcát csiklandozta, aki egészen zavarba is jött, mikor egy pillanatra hozzáért a háta George mellkasához, ennek ellenére azonban ez nem volt számára egy kényelmetlen helyzet, inkább csak elképesztően furcsa, pedig még csak azt sem állíthatta, hogy túlságosan gyorsan zajlottak le körülöttük az események.

– Nagyon érdekesek – jegyezte meg kedvesen mosolyogva Hermione, és lapozott néhányat a füzetben, amíg végül el nem kezdtek hosszasabb beszélgetést folytatni az egyik egyelőre nem túl részletesen felvázolt ötletről.

Az egész napot az Abszol úton töltötték együtt. Délben elmentek ebédelni, délután pedig tovább intézkedtek annak érdekében, hogy a Weasley Varázsvicc bolt minél hamarabb újra kinyithasson. A gyakorlatilag üveglapokból készült ajtó és a kirakat mögött az utcán egyre többször tűntek fel kíváncsi gyerekek, akik kezükkel kitakarva a fényt, megpróbáltak bepillantást nyerni az üzlethelyiségbe. Néhányan izgatott beszélgetésbe kezdtek, és nagy sokára álltak csak tovább a szüleik unszolására. Úgy tűnt, nem csupán a tulajdonos várta már, hogy újra megnyithassa a boltot, hanem nap mint nap nőtt az érdeklődők száma az arra sétálók között is.

*

A Weasley Varázsvicc bolt, ahogy George eredetileg számította is, két nappal később valóban újra megnyílt, és már az első néhány órában hatalmas sikert aratott. Az érdeklődés nőttön-nőtt, főleg ahogy közeledett a szeptember, és a diákokat elkezdte fenyegetni az iskolába való visszatérés veszélye. Mindannyian szerették volna még idejében megtömni a ládájukat annyi rókázó rágcsával, orrvérzés ostyával, telefüllel, trágyagránáttal és hasonló elengedhetetlen termékekkel, amennyivel kényelmesen ki lehet húzni az iskolában töltendő időt karácsonyig, amikor majd visszatérhetnek, hogy ismét bevásároljanak a második félévre.

Hermione állandó vendége maradt az üzletnek, bár a legtöbbször csak zárás után, vagy legalábbis nem sokkal előtte érkezett, és a laborban töltötte az idejét George-dzal, aki az új termékeken kísérletezett. A lány legalább hetente kétszer-háromszor megjelent, és kénytelen volt minden alkalommal rácsodálkozni valami újdonságra, ugyanis úgy tűnt, hogy George nagyon elkapta a fonalat így egymagában is, és ontotta magából az ötleteket. Persze nem mindegyik lett befejezve, vagy került a polcokra, de a fiú energiája mégis egészen lenyűgöző volt. Hermione mindig igyekezett segédkezni, ha esetleg tudott valamiben, és egyre jobban élvezte az ilyen kísérletező jellegű feltalálói munkát. Megvolt a maga szépsége annak, hogy valami egészen újat teremthettek, és persze az ezzel járó kockázatok hiába voltak kicsit ijesztőek, mégis inkább izgalmasnak élte meg őket.

Augusztus közepe táján egy szép, meleg pénteki késő délutánon is éppen az üzlet felé sétált az Abszol úton, amikor már messziről észrevette, hogy fehéres, de időnként furcsán halványlilásan megcsillanó, és szürkésfekete füstfelhők gomolyognak egymásba gabalyodva a háztetők fölött. Egyre hevesebben dobogó szívvel megszaporázta a lépteit, és közben azért rimánkodott magában, hogy ne a Varázsvicc boltból jöjjön a különös, nem éppen hétköznapinak nevezhető jelenség. Ahogy közeledett, úgy lett egyre sűrűbb a tömeg, és egy idő után már biztosan láthatta, hogy hatalmas félelmére a füst a Weasley üzlet padlástéri nyitott ablakából ömlik kifelé.

Hermione a legkevésbé sem törődött az illemmel, amikor elkezdett átfurakodni a mágusok egy kisebb csoportján, mely a bolt előtt gyűlt össze. Nem értette, hogy az emberek miért nem tesznek semmit, miért csak állnak, és bámészkodnak. Ez annyira feldühítette, hogy egy pillanatra még a szívét szorongató aggodalomról is megfeledkezett, ám az hamar újra utat tört magának, és előtérbe került, így a lány tovább küzdött azért, hogy kijuthasson a tömegből.

– Gyorsan, értesítsék a Szent Mungót vagy valakit! – kiáltotta el magát türelmetlenül, amikor már a bejárat előtti lépcsőn sietett felfelé. Többen megpróbálták megállítani, és figyelmeztető szavakkal visszatartani, melyeket fel sem fogott a feldúltságtól. Be kellett jutnia az épületbe! Csak ez az egy dolog lebegett a szeme előtt, miközben kitépte a csuklóját egy varázsló kezéből, aki megpróbálta megakadályozni, hogy tovább menjen. Mielőtt belépett az ajtón, a szeme sarkából még látta a pirosan villanó szikrákat a magasban, melyek a kórház ügyeletes gyógyítóit értesítették arról, hogy baleset történt, ezt nem egész egy másodperccel később pedig a kékes színű fény követte, mellyel a mágikus eredetű tüzekhez lehetett a megfelelő szervezetet hívni. Bár annyira különös volt a kifelé gomolygó füst, hogy Hermione nem volt tökéletesen biztos abban, hogy egyáltalán tűz ütött ki, de azért megnyugtató volt a tudat, hogy ha mégis, akkor lesz megfelelő segítségük.

Soha nem ért fel még olyan gyorsan a padlásra, mint akkor. Kettesével szedve a lépcsőfokokat, és rohanvást tört fölfelé. Zihálva érkezett meg a szoba ajtaja elé, és gondolkodás nélkül feltépte. Szinte azonnal köhögő rohamot kapott a kifelé áramló sűrű, fehér füsttől, mely lilás gyöngyházfénnyel csillogott az ablakon beáramló fényben. Hermione erőltette a szemét, hogy nyitva tudja tartani, miközben megpróbálta felmérni a helyzetet. Az asztal egyik fele lángolt, de úgy tűnt, a tűz lassan terjed, a fekete füst mindenesetre innen származott. Beletelt néhány pillanatba, amíg a lánynak sikerült kifürkésznie a felcsapó lángok közepén álló üstöt, melynek száján csak úgy ömlött a furcsa lilás füstfelleg, aminek édeskés illata legalább olyan émelyítő és elzsongító volt, mint a színe.

Hermionéra hirtelen erős szédülés tört rá, és görcsösen meg kellett markolnia az ajtófélfát, hogy ne essen el. Látóterébe apró fényes villanások kúsztak be, majd oldalról feketeség kezdett egyre sebesebben terjedni, mígnem túljutott a periférián, és lassan teljesen megvakította az ájulással küzdő lányt. Olyan gyorsan történt mindez, hogy szinte megrémülni sem volt ideje. Hermione utolsó erejéből még egy pillanatig sikeresen nyitva tartotta a szemét, és észrevette az asztal mellett eszméletlenül fekvő George-ot, majd meg sem érett még a gondolat, hogy segítsen neki, mikor a lány előtt teljesen elsötétült a világ, és halványan megérezte, hogy elesik, de a földhöz csapódást már nem érezte.

*

Különös és rendkívüli helyzet volt, de az orvosok nem tudtak mondani semmit. Mrs. Weasley, Ron és Percy, akik hopp porral érkeztek a Szent Mungóba alig néhány perccel az után, hogy mindannyian megkapták az értesítést, egyre idegesebben ültek a váróban. A folyton túlzottan aggodalmaskodó Molly nem is bírt valami sokáig egy helyben maradni, és elkezdett fel-alá járkálni a széksorok között, két fia pedig üveges tekintettel figyelte a mozgását, mintha egy teniszmeccset néznének.

Mikor a feszültség lassanként kezdett egyre elviselhetetlenebbé válni, akkor megjelent a gyógyító, aki kezelésbe vette a két fiatalt, és óvatosan, bátorítón megveregette Mrs. Weasley vállát, mielőtt beszélni kezdett volna vele. Az arcán látszott, hogy össze van zavarodva. Hiába volt a sok éves tapasztalat, egyszerűen nem tudta megmondani, hogy mi történhetett George-dzsal és Hermionéval. Nem volt semmiféle külső vagy belső sérülésük, a tűz egyáltalán nem érte el őket, a szervezetük tökéletesen egészségesnek mutatkozott a tesztek során, de mégis ájultak voltak, és hiába próbálták, nem lehetett felébreszteni őket.

Hosszas tanácskozás után végül úgy döntöttek, hogy otthoni ellátásba engedik a két eszméletlen fiatalt, ahol majd egy ügyeletes gyógyító napi látogatást tesz, hogy meggyőződjön róla, hogy továbbra sem mutatnak semmilyen betegségre vagy sérülésre utaló jelet, és felmérje állapotváltozásaikat. Miután megszületett ez az elhatározás, Percy némileg megnyugodva visszatért a Mágiaügyi Minisztériumba, hogy többek között apját is értesítse a fejleményekről, Mrs. Weasley pedig Ron segítségét igénybe véve egész este sürgött-forgott, hogy általa megfelelőnek vélt ellátást tudjon biztosítani a mély álomban nyugvó fiataloknak. Fred halála óta George egyébként is egyedül volt a szobájában, de most megoldották, hogy Hermione is külön szobát kaphasson, amíg gyengélkedik. Mire leszállt az éj, minden és mindenki a helyén volt, és még Mrs. Weasleynek is sikerült kicsit megnyugodnia.

A következő nap úgy telt el, hogy Hermione egyáltalán nem mutatott semmiféle állapotváltozást, George pedig csak pillanatokra nyitotta ki a szemét, mintha ébredezne, de soha nem volt egészen tudatánál. A gyógyító délután érkezett, és megállapította, hogy továbbra sem lehet látni semmi jelét testi betegségnek, így egy gyors vizsgálat után vissza is tért a kórházba. Már újra leszállt az este, elcsöndesedett a Weasley-ház, és lassan éjszakába fordult az idő, amikor George szobájának ajtaján benyitott valaki. A fiú ébredezni kezdett, de éppen csak a tudata peremét érte el, és úgy érzékelte a külvilágot maga körül, mintha egy ködös álomba csöppent volna. A sötétben halkan tapogatózva közeledett felé a sötét alak, de mozgásából kiderült, hogy ismerte a helyiséget. Amikor az ágy mellé ért, egy laza mozdulattal felemelte a takarót, és mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna, befeküdt a fiú mellé.

George az oldalára fordult, és megcsapta az orrát a diszkrét levendulaillat, amit az elmúlt néhány hétben volt alkalma nagyon is jól megismerni, így még ebben a teljesen kábult állapotban is tökéletesen be tudta azonosítani a gazdáját.

– Hermione? – szólította éppen csak motyogva a lányt, de az nem reagált még egy egyszerű morgással sem, csupán egyenletesen lélegzett, mint aki a legmélyebb álmát alussza, és egyáltalán, egy pillanatra sem kelt ki az ágyából órák óta. George sem volt éppen mentális képességei teljes birtokában, úgyhogy minimálisan sem zaklatta fel az esemény, sőt, hatalmasat ásított, és érezte, hogy lassan visszacsúszik az álmok sötét világába. Lustán átvetette a karját a mellette fekvő lányon, és a másodperc töredék része alatt újra elaludt.

Másnap reggel Hermione lassan kezdett ébredezni. Olyan érzése volt, mintha nem csupán aludt volna, de valami nagyon-nagyon messzi helyről tért volna most vissza az éberségbe. Fogalma sem volt róla, hogy vajon mennyi ideje lehetett eszméletlen, mert a leghalványabb  képei sem voltak legalább olyasmiről, hogy néhány pillanatra tudatánál lett volna. Először még arra is nehezére esett visszaemlékezni, hogy pontosan mitől is ájult el, de ahogy egyre jobban kezdett magához térni, és mind tisztább és tisztább lett az elméje, úgy megjelent előtte a fehéres-lilás füstben fürdő padlásszoba, a nem túl nagy, de terjedéssel fenyegető tűz és a földön fekvő George.

„George... Vajon mi lehet vele?” – futott át a lány agyán, és felütötte a fejét szívében az aggodalom. Fogalma sem volt arról, hogy a mentőknek és a tűzoltóknak sikerült-e időben odaérni, hogy a veszélyhez sokkal közelebb lévő fiút is kimentsék. Minél előbb meg kellett tudnia, hogy mi történt. Lassan kinyitotta a szemét, hogy legelőször is körülnézhessen. Néhány pillanatig csak homályosan látott, de egyből észrevette, hogy nem abban a szobában volt, amit Ginnyvel és Lunával osztott meg a nyári szünet ideje alatt. Esetlenül, még mindig kissé kótyagosan próbálta felmérni a terepet. Amikor végignézett az ágyon, ahol a takaró alatt ő maga feküdt, a felismerés hirtelen sokkjától azonnal kitisztult a feje. Egy kezet látott a derekánál, ami egészen biztosan nem hozzá tartozott, és ami egy karban folytatódott tovább, mely a háta mögé vezetett. Akkor realizálódott benne, hogy a kellemes melegséget nem a hátához tornyozott takaró árasztotta, hanem egy hozzá simuló test. Zavart meglepetésében annyira gyorsan ugrott ülő helyzetbe, hogy egészen megszédült, és néhány pillanatig muszáj volt nyugton maradnia, hogy a világ ismét visszabillenjen stabil egyensúlyába.

Az őt átölelő kar visszahúzódott, és gazdája a hátára fordult mellette az ágyban, amit mellékesen megjegyezve nem éppen kétszemélyes használatra találtak ki. A lány a félelemmel és kíváncsisággal küzdött egyszerre, és tudta, hogy hamarosan hátra kellene fordulnia, és megnézni, hogy mégis ki fekszik mellette.

– Hermione? – szólította meg mormolva George még kicsit az álom és ébrenlét határán lavírozva, egy ásítás és egy nyújtózkodás közé préselve a szót.

– George?! – perdült hátra ültében hirtelen Hermione, amikor egyértelműen megismerte a mögüle érkező hangot. A fiú éppen abbahagyta a nyújtózkodást, és feltornázta magát a könyökére. Sűrűn pislogott, mintha neki is lenne némi probléma a látásával.

– Jó reggelt! – vigyorgott rá kajánul a lányra, direkt figyelmen kívül hagyva annak mélységesen döbbent tekintetét, és egyre vörösebb színt öltő arcát.

– Te... Te meg mit keresel itt? – nyögte ki Hermione, egyre komolyabb küzdelmet vívva a zavarával. Mindenesetre egy valamit megtudott: Weasleynek sem esett semmi baja a laborban.

– Ez az én szobám – nézett körül ártatlanul George, de látványosan élvezte a helyzetet, amitől a barna hajú lány kezdett dühös is lenni amellett, hogy kínosan érezte magát. Ő is végigjáratta tekintetét a helyiségen, és alsó ajkát beharapva konstatálta, hogy tényleg a Weasley ikrek szobájában volt, amiben az utóbbi időben George már egyedül lakott.

– De hát – próbált hangot adni értetlenségének csendesen –, akkor hogy kerültem ide? – Látszott rajta, hogy teljesen tanácstalan, és a megoldást a fiútól várja.

– Te magad jöttél át az éjszaka közepén – jelentette ki George, miközben ő is ülő helyzetbe küzdötte magát. A takaró lecsúszott a felsőtestéről, láthatóvá téve ízlésesen kidolgozott, szálkásan izmos mellkasát. Bár nem ez volt a szándéka, mégsem tudta megállni az elégedett félmosolyt, amikor észrevette Hermione még egy árnyalattal sötétebb vörös színben pompázó arcát.

– Én erre egyáltalán nem emlékszem – hajtotta le a fejét a lány, miközben gondolatait is visszaterelte az eredeti beszédtémához.

– Elképzelhető, hogy alva jártál – vetette fel a fiú, mint aki komolyan úgy gondolja, hogy érdemes megfontolni ezt a lehetőséget.

– Ilyesmi még soha nem fordult elő velem korábban – próbált tiltakozni enyhe felháborodottsággal Hermione, ugyanakkor muszáj volt belátnia, hogy ő maga sem tud ennél elképzelhetőbb és értelmesebb magyarázatot adni a történtekre.

– Vagy csak eddig nem vetted észre – ugratta George. – Lehet, hogy most már te is jobban tennéd, ha cipőben mennél aludni esténként, mint Luna. Kérhetnél tőle pár tanácsot is, ő bevallottan szakértő a témában – cukkolta tovább a lányt, amivel sikerült elérnie, hogy dühösen felugorjon az ágyról, és támadáshoz készülődve felkapjon egy kispárnát.

– Nem vagyok alvajáró! – jelentette ki a lehető leghatározottabban Hermione, és tiszta erőből hozzávágta a fiúhoz a korábban zsákmányolt „fegyvert”.

– Ugyan, nézd a jó oldalát! – folytatta vigyorogva George, miután sikeresen elkapta a felé hajított párnát. – Simán befeküdhettél volna Fleur és Bill közé is.

– Ennél csak jobban jártam volna – füstölgött a lány karba tett kézzel.

– Biztos vagy te ebben? – nézett rá egy szívdöglesztő mosoly és kihívó tekintet kíséretében a fiú, miközben széttárta a karját, mintegy utalva arra, hogy mennyire tisztában van saját testi adottságaival. Hermione azonban csak legyintett, és visszaült az ágy szélére, ilyen módon jelezve, hogy elege van a játszadozásból, és ideje lenne rendesen beszélgetniük.

– Mi történt tulajdonképpen a laborban, George? – kérdezett rá végül a néhány percre beállt csendet megtörve, és komoly tekintettel fürkészte a vele szemben ülő arcát.

– Az az igazság, hogy nem tudom pontosan – vallotta be tanácstalanul a fiú. – Készítettem az egyik cukorka töltelékének szánt főzetet, bár még kísérleti stádiumban volt. Azt hiszem, nem figyeltem eléggé, és túlforrhatott. Azt vettem észre, hogy furcsán füstöl az üst, és ráadásul gyúlékonynak bizonyult az anyag, mert ahol kifolyt, és rácsöppent a lángra, ott meggyulladt, és a tűz ráterjedt az asztalra. El akartam oltani, de amikor belélegeztem a párlatot, akkor elkezdtem szédülni, és éreztem, hogy el fogok ájulni. Onnantól már nem maradt igazából túl sok emlékem – vonta meg a vállát George.

– Én is elájultam a párlattól – emlékezett vissza elgondolkodva Hermione. Egy ideig csak csendben ültek, de szinte hallani lehetett, ahogy kattogtak a fogaskerekek az agyukban. Mindketten magyarázatot próbáltak találni a különös jelenségre, és arra vártak, hogy talán majd valami megvilágosodásszerű hirtelenséggel tör be a tudatukba a megoldás, amikor is egymásra nézhetnek, és elnevethetik magukat, hogy egyszerre jutottak a szinte triviális felismerésre. Ez a pillanat azonban nem történt meg. Helyette Hermione nyugtalanul kezdett fészkelődni az ágy szélén, és felhúzta maga elé az egyik lábát, majd vett egy nagy levegőt, mintha meg akarna szólalni, de végül a mondanivaló megfogalmazása még hosszan váratott magára.

– Tanultunk bármi olyasmit, hogy a bájitalok párlata is hatással lehet az emberekre? – tette fel végül a kérdést bizonytalanul. – Leszámítva az erős szerelmi bájitalok illatát – egészítette ki a gondolatot.

– Én nem tudok róla – felelte George egyik szemöldökét felhúzva, kétkedő arckifejezéssel, mintha saját szavait kérdőjelezné meg, és látszott, hogy közben azért megpróbálja felidézni az egykori bájitaltan órákat, de az ikertestvérével elkövetett csínytevéseken, és a cserébe kapott büntetőmunkákon kívül más emléke nem volt.

– Én sem – ingatta a fejét Hermione, és homloka rácba szaladt, miközben gondolatban végigpörgette azt a sok-sok könyvet, amit elolvasott a témával kapcsolatban.

– Ha te nem tudsz róla, Zseni, akkor ilyen bizony nem létezik – ugratta a lányt vigyorogva George.

– De mi van, ha bizonyos bájitaloknak mégis lehet ilyen hatása? – tűnődött Hermione, szándékosan eleresztve a füle mellett a megjegyzést. Kezdett ráharapni a gondolatmenetre, és a világért sem akarta volna megengedni, hogy esetleg bármivel is kizökkentsék belőle.

– Tegyük fel, hogy így van – csatlakozott az eszmefuttatáshoz némileg komolyabb hangot megütve a fiú is. – Akkor ez okozhatta az ájulást, sőt, az alvajárásodat is.

– Igen, de ez ráadásul azt jelenti, hogy személyenként is különböző a hatása. Vagy legalább nemenként, hiszen te nem lettél alvajáró tőle, ugye? – nézett olyan átható pillantással George-ra, mintha a veséjébe akarna látni.

– Így jobban belegondolva, elképzelhető, hogy lementem a konyhába, és csináltam magamnak egy rántottát – adta elő a lehető legkomolyabb hangján a fiú, amit Hermione már válaszra sem méltatott. Ehelyett újra felkapta a kispárnát, és elkezdte püfölni a vele szemben ülő vállát.

– Jól van, jól van! – tiltakozott a testi „bántalmazás” ellen nevetve George. – Tényleg nem mászkáltam álmomban – felelte végül, mikor a lány is visszaereszkedett a helyére, és átölelte az ölében tartott kispárnát, mintha számított volna arra, hogy még szüksége lehet rá a továbbiakban. Arcára kiült a koncentráció, és alsó ajka szélét harapdálta finoman, miközben próbált minden lehetséges faktort figyelembe venni, ami ebben az ügyben szóba jöhet.

– Van fogalmad róla, hogy ez milyen hihetetlen lehetőségeket teremt!? – nézett fel hirtelen a fiúra, akinek továbbra sem állt szándékában tökéletesen komolyan venni minden egyes szót, amit hallott, vagy amit kimondott.

– Hát persze! – felelte hasonlóan lelkes stílusban. – Most már mind a huszonnégy órában tevékenykedhetünk egy nap alatt, csak éppen nyolcra nem fogunk emlékezni. Muszáj lesz megválogatni, hogy olyankor mit csinálunk, nem lenne érdemes izgalmas dolgokat elszalasztani – fejezte be a mondókáját, mintha csak hangosan szövögetne egy tökéletes tervet. Hermione egy pillanatra egyszerűen nem is akart hinni a fülének, és elkerekedő szeme tökéletesen alátámasztotta gyanakvó elképedését.

– Most komolyan, George! – nyögött fel szinte szenvedő arccal.

– Igen, van fogalmam róla – sóhajtott végül egy mélyet a fiú, mintha legalábbis fájdalmat okozna neki ennyire egyszerűen válaszolni, de a tekintetében már jól felfedezhető volt az élénk lelkesedés, és ezért a barna hajú lány hajlandó volt neki elnézni a korábbi igencsak éretlenül hangzó kijelentéseit. Hosszan néztek egymás szemébe, és lassan halványan elmosolyodtak annak jeléül, hogy pontosan tudták és értették, hogy ugyanazokra a dolgokra gondoltak éppen.

*

Hermione felvette a krémszínű csipkével díszített, gyönyörű hófehér estélyit, majd a szekrény felé fordult, miközben Ginny segített neki felhúzni a cipzárt, és fáradhatatlan sürgölődéssel győződött meg róla, hogy a ruha legapróbb részletei is pont tökéletesen a helyükön voltak. A frizura elkészítését és a sminkelést már korábban letudták, így csupán az utolsó simításokat végezték. A barna hajú lány finoman megemelte földig érő, oldalt combközépig felskiccelt szoknyáját, és belelépett az előre odakészített, egyszerű fehér magas sarkú cipőjébe. Nagyot sóhajtott, és hiába izgult, mégsem tudta elnyomni apró, boldog mosolyát. Végül megfordult, és a tükör elé sétált, hogy még egyszer utoljára leellenőrizhesse, hogy minden úgy áll-e rajta, ahogy kell. Mikor szembenézett önmagával, és meglátta a diszkréten sminkelt, lágyan hullámos hajú, pompás estélyit viselő vidám nőt, akkor úgy érezte, egyetlen percre megállt az idő.

Az idő, ami több mint fél éven át úgy rohant, hogy még azok számára is nehéz volt követni, akik közvetlenül az események sűrűjében töltötték mindennapjaikat. Attól a pillanattól kezdve, hogy Hermione és George egymás mellett ébredtek a Weasley-házban, és közösen rájöttek, hogy a bájitalból felszabaduló gőz okozta furcsa ájulásukat, nem volt számukra megállás. Hiába szakította félbe az első gondolatmenetüket Mrs. Weasley – aki kétségbeesett, mikor reggel nem találta a gyengélkedő lányt a szobájában, és át akarta kutatni az egész házat, de szerencséjére az ikrek szobájában kezdte a keresgélést –, szinte azonnal meg tudták találni az elveszített fonalat, amint ismét kettesben maradhattak. Intelligens és kreatív emberek lévén az ötletek csak úgy özönlöttek, és még enyhén érezték a korábbi eszméletvesztés hatását ugyan, de már a nap végére ott tartottak, hogy külön jegyzeteket kellett készíteniük, nehogy feledésbe merüljön egy-egy gondolat.

A következő reggelre már teljesen kiheverték a korábbi gyengeséget, és az életük visszatért a régi kerékvágásba, azzal a különbséggel, hogy innentől kezdve minden délutánt és estét a Varázsvicc bolt laborjában töltöttek, ami szerencsésen megúszta a tűzvészt, csupán az asztalt kellett kicserélni. Alig telt el egy hét, és Hermione már egész napokat dolgozott végig a padlásszobában, ahol aztán az üzlet bezárása után George is mindig csatlakozott hozzá. Temérdekféle bájitalt főztek folyamatosan, olyanokat is, melyek összetételét ők maguk találták ki, majd különböző hőmérsékleteken tesztelték őket, és az általuk kibocsátott gőzfelleget. Rá akartak jönni, hogy milyen hatások kiváltása lehetséges egyáltalán ezzel a módszerrel, és mekkora arra az esélyük, hogy legújabb felfedezésüket esetlegesen egy olyan gyakorlati területen is tudják alkalmazni, mint például az orvoslás.

Az izgalmas és kifejezetten kellemes közös munkát egyetlen dolog fenyegette: a tanév kezdete. Hermione mindenképpen vissza akart menni a Roxfortba, annak ellenére is, hogy George elképesztően kitartóan győzködte, hogy ne tegye. A fiú azzal érvelt, hogy valójában nincsen rá semmi szüksége, hiszen úgyis mindent tud, amit tanítani fognak neki, vagy ha még nem, akkor pont ugyanúgy el tudja majd olvasni a könyvekből, ahogy egyébként az órára is tenné. Emellett pedig annyira reménykedett közös projektjük sikerében, hogy úgy vélte, ezzel tudományos szinten is beírhatják magukat a mágia történetébe, és még csak egy egyetemi diplomára sem lesz szükségük hozzá. Hermione azonban hajthatatlan volt, és azon kapta magát, hogy ismét túl sok dolgot szeretne egyszerre. Nem akarta feladni a kutatást, ugyanakkor az iskola bentlakásos jellege nem tette volna lehetővé, hogy folytassa a megkezdett munkát.

Végső kétségbeesésében a Roxfort új igazgatójához, McGalagony professzor asszonyhoz fordult, aki még a tanév megkezdése előtt fogadta egykori griffendéles diákját, és élénk figyelemmel végighallgatta annak történetét. Hermione egészen meg is lepődött az idős boszorkány elragadtatottságán, amivel a kutatásról megosztott információkat fogadta. Az igazgatónő mindig nagyon büszke volt arra, hogy az ő házához is tartozik egy ilyen okos lány, aki még a hollóhátasokat is könnyedén túlszárnyalta tudásban, emellett pedig még az eltelt évek ellenére sem kopott meg a hála, amit a Weasley ikrek irányába érzett, amiért annak idején olyan ötletesen bosszantották a teljességgel kiállhatatlan Umbridge-et. Így hát McGalagony végül rendkívüli kijárást engedélyezett Hermione számára azzal a feltétellel, hogy minden alkalommal részt vesz a felvett óráin – kivéve persze, ha éppen a gyengélkedőn fekszik betegség miatt –, és minden házi feladatát illetve házi dolgozatát elkészíti pontosan a megszabott határidőre. A lány is érezte, hogy gyakorlatilag lehetetlen vállalkozásba kezd, de még ezért az engedményért is annyira hálás volt, hogy szó nélkül, sőt, szinte az öröm mámorától megrészegülten egyezett bele a feltételekbe.

Így mikor beköszöntött a szeptember, egy olyan őrült hajtás vette kezdetét, ami aztán március elejéig véget sem ért. Visszanézve maga Hermione sem értette, hogy hogyan is sikerült végigcsinálnia mindezt. Reggel általában korán kelt, hogy még egyszer átfussa a tananyagot, az előző nap megírt házi feladatot vagy dolgozatot, esetleg kiegészítse még néhány gondolattal ezeket. Délelőtt és koradélután a tanórákon ült, a szünetekben már a leckéjét készítette a következő napra, és amilyen gyorsan csak tudott, délutánonként lesétált a Roxfort kapujához, hogy az Abszol útra hoppanálhasson, és folytathassa a munkát George-dzsal. Általában késő estig, néha éjszakába nyúlóan kísérleteztek, és utána kezdhette elölről az egészen mókuskerékszerű hétköznapokat. Hétvégenként, amíg a Varázsvicc bolt nyitva volt, addig Hermione igyekezett mindent elkészíteni a következő hétre feladott iskolai feladatai közül, majd maradék idejét a könyvtárban töltötte, és annyit olvasott a különböző bájitalokról és hozzávalókról, amennyit csak tudott. Az üzlet zárása után pedig azonnal megjelent a padlástéri laboratóriumban, hogy folytathassák a munkát.

George bár nem járt már iskolába, de így sem volt sokkal egyszerűbb az élete, mint a lánynak. Nyitástól zárásig a boltban volt minden nap, és folyamatosan gondoskodnia kellett a termékek utánpótlásáról, nem is beszélve az újdonságokról. Hamarosan arra is rá kellett ébredniük, hogy az üzlethelyiség feletti padlásszoba méretét már egyszerűen túlnőtték a rengeteg üsttel, és felhalmozott hozzávalókkal. Lassan mozdulni sem tudtak a fortyogó bájitalok és egymásra tornyozott dobozok között, így különösebb probléma nélkül arra a megegyezésre jutottak, hogy ki kell bérelniük valahol egy nagyobb laboratóriumot, ha értékelhető szinten akarják folytatni a munkát. Egy héttel később már át is költöztették a teljes kutatást egy londoni épület hatalmas emeleti szobájába, melyet a boszorkányok és varázslók negyedében béreltek egy aprócska és zsémbes öregasszonytól.

A neheze viszont csak az után jött, hogy sikerült elérniük az első eredményeket. Innentől kezdve hivatalos levelezések, engedélykérések, minisztériumi ellenőrzések, tesztelések és újragondolások végeláthatatlan sorozata következett, melyből úgy tűnt, hogy ebben az életben már nem tudnak majd kikeveredni. Állandó kapcsolatot tartottak fenn a Szent Mungóval is, ahol a gyógyítók egyik vezetője, aki rendkívül tehetséges volt, és ennek megfelelően viszonylag fiatalon jutott magas pozícióba, rettentően érdekesnek találta a munkájukat, és egyfajta mentor szerepet vállalt mellettük, hogy sokrétűen segíthesse a kutatást.

A mágia világában sokszor zajlanak le lényegesen gyorsabban a tudományos felfedezések, mint a mugliknál, és ez Hermione és George kutatására is igaznak bizonyult. Amikor a helyükre kerültek a kirakós darabjai, és hirtelen sikerült eltalálniuk a megfelelő összetételt, akkor már minden olyan sebesen történt, hogy csak kapkodták a fejüket. Az új technológiában elképzelhetetlenül sok lehetőség rejlett, de első teljesen kidolgozott bájitaluk párlata a kómában fekvők felébresztésénél nyújtott hatalmas segítséget. Olyan elképesztően nagy százalékban használták eredményesen a szert, hogy az már nem kerülhette el a sajtó figyelmét sem, így a várnál lényegesen gyorsabban kiszivárgott a tudományos majd a közmédia folyóirataiba is a felfedezés.

A hirtelen jött siker ellenére Hermione és George nem akarták abbahagyni a kutatást, hiszen még annyi mindenre találhattak megoldást ezzel a módszerrel, de megengedtek maguknak egy szusszanásnyi pihenőt a rengeteg munka után. A tavasz beköszöntésével a RAVASZ vizsgák is veszélyesen kezdtek közeledni, és a griffendéles lány szokásához híven tökéletesen szeretett volna teljesíteni rajtuk, így kénytelen volt időt szorítani a komolyabb tanulásra is. Ennek megfelelően már nem dolgoztak a hét minden napján a laborban, csak háromszor, esetleg négyszer találkoztak, amitől Hermionénak furcsa hiányérzete támadt. Sokáig nem tudta megmagyarázni, hogy mitől is tört rá ez az érzés, hiszen munkája így is bőven akadt, hogy a kutatással töltött órák száma lényegesen megcsappant. Persze valahol mélyen már nagyon is régóta tudta, mégis nehezére esett bevallani önmagának, hogy valójában a George-dzsal töltött idő lerövidülése zavarja. Olyannyira hozzászokott már a fiú mindennapi társaságához, az apró érintésekhez és pillantásokhoz, amik véletlenszerűen csak úgy megtörténtek a közös munka során, vagy a viccekhez, amin megállíthatatlanul nevettek a végső kimerülés stádiumában, hogy annak ellenére, hogy nem veszítette el mindezt, mégis megszenvedte, mikor lényegesen kisebb szerepet kezdtek játszani az életében.

– Egyszerűen gyönyörű vagy! Nagyon fogsz tetszeni neki! – csapta össze a tenyerét lelkesen Ginny, amivel sikerült ráhoznia a frászt Hermionéra, aki mélyen elmerült az elmúlt hónapok emlékeiben. Nem igazán látta értelmét annak, hogy rákérdezzen, kire is utalt a barátnője, hiszen pontosan tudta. Az utóbbi hetekben ugyanis a vörös hajú lány előszeretettel ugratta őt George-dzsal, és Hermione hazudott volna, ha azt mondja, hogy Ginny tökéletes tévedésben élt, bár mindig elhárította a célozgatásait. Most azonban úgy döntött, hogy igazán nincs értelme annak, hogy megtévessze legjobb barátnőjét, még akkor sem, ha a helyzet igencsak kínos volt, elvégre korábban járt már Ronnal. Bár a karácsonyi szünetben sikerült egy hosszas és mélyebb beszélgetést folytatnia a legfiatalabb Weasley fiúval, melyben nyíltan ki tudták mondani egymás iránti érzéseiket, és meg tudták fogalmazni a barátságuk fontosságát, illetve Ron kissé félszegen leszögezte azt is, hogy őt nem zavarja, hogy Hermione ennyi időt tölt George-dzsal, azért mégsem volt tökéletesen tiszta a lelkiismerete.

– Úgy gondolod? – kérdezte meg végül félénken, enyhén vörösödő arcát lefelé fordítva. Ginny felszabadultan elnevette magát örömében, hogy barátnője végre nem titkolózik előtte a bátyjával kapcsolatos érzéseit illetően.

– Nem kell ennyire szégyenlősnek lenned emiatt, Hermione – mondta végül kedvesen, és bátorítóan megsimogatta a lány vállát. – Én mindig is imádtam George-ot, számomra ő igazi példakép – folytatta valódi rajongással a hangjában. – Tudod, ő bármennyire szeret is viccelni és bolondos dolgokat mondani, attól még nagyon okos – tartott egy pillanatnyi hatásszünetet, amíg megvárta, hogy Hermione felemelje a fejét, és találkozzon a pillantásuk a tükörképükön keresztül –, és szerintem nagyon is illik hozzád – fejezte be a gondolatot mosolyogva. Hátul még kicsit megigazgatta barátnője ruháját, aki hatalmasat sóhajtott, mely részben a megkönnyebbülés, másfelől viszont a remény igazalmának súlyát hordozta. A barna hajú lány pontosan tudta, hogy Ginnynek igaza van, már csak abban nem lehetett biztos, hogy a szóban forgó fiú mit is gondol erről pontosan.

– Tökéletes – jelentette ki a Weasley lány, mikor végre tényleg befejezte az estélyi babrálását. – Olyan vagy, mint egy angyal – fordította maga felé a barátnőjét, és kezdte a szoba ajtaja felé húzni a csuklójánál fogva, egyértelműen jelezve, hogy indulniuk kell, miközben még a kezébe nyomta a ruhához illő bézs színű kis táskát, amit félúton felkapott az ágyról. – Egy angyalnak pedig senki nem tud ellenállni – kacsintott rá Hermionéra még az ajtóból visszafordulva.

A korláton áthajolva jól láthatták, hogy a lépcsősor alján Harry és George álldogált, és úgy tűnt, remekül szórakoztak a várakozás ideje alatt, ugyanis nevetésük hangja eltéveszthetetlen volt. Alig indultak el lefelé, mikor Ginny cinkos mosolyt villantott barátnőjére, és maga mögött hagyva őt, leszökdécselt a földszintre. Persze alacsony talpú topánkájában igazán könnyű dolga volt, és Hermione egy teljes lépcsőfordulónyira elmaradt mögötte, így már csak azt láthatta, ahogy a vörös hajú lány szokásos életteli és hirtelenkedő mozdulatokkal elrángatja Harryt a nappali felé, amit a bátyja elnéző mosollyal az arcán figyelt. George csak akkor pillantott fel, amikor meghallotta a magas sarkú cipők hangos kopogását a fából készült lépcsőn, és egyből hatalmas vigyor terült szét az arcán, mely őszinte örömről árulkodott. Hermione nem tudta figyelmen kívül hagyni, hogy a fiú fekete öltönye alatt fehér inget, és az ő ruhájának bézs színű csipke díszeivel megegyező árnyalatú nyakkendőt viselt. Szinte meg mert volna esküdni rá, hogy Ginny keze van a dologban, hiszen az ő estélyiét is együtt választották ki néhány nappal korábban.

A barna hajú lány egy kicsit izgult a magas sarkú cipő és a lépcső kombinációja miatt, végül azonban vissza sem tudott emlékezni rá, hogy hogyan jutott le a földszintre, mert pillantása végig összekapcsolódott George-dzséval.

– Hölgyem – nyújtotta felé a karját a fiú kicsit félszegen és bolondosan, de valójában az lett volna furcsa, ha komoly lett volna, így Hermione egy elfojtott kis mosoly kíséretében belekarolt, és együtt léptek be a nappaliba, ahol már mindenki összegyűlt a korábbi nyarat együtt eltöltő csapatból, és a zsupszkulcsot körbeállva rájuk vártak.

*

Mikor két hónappal ezelőtt Hermione és George megkapták a levelet, melyben arról tájékoztatták őket, hogy jelöltek lettek az idei év Arany Fokozatú Merlin díjára a tudományos kutatásban elért eredményeiknek köszönhetően, egyszerűen nem akartak hinni a szemüknek. Majdnem egy teljes óráig ültek némán egymás mellett a laborban lévő egyik asztalon, és bámulták a rövid, tömör és hivatalos nyelvezetű, elegánsan megírt levelet. Hiába voltak bizakodóak, addigi munkájuk során egyszer sem merült fel bennük, hogy ilyen szintre eljuthatnak, pedig tisztában voltak kutatásuk eredményeinek fontosságával, és a potenciállal, ami még benne rejlett.

Ennél meglepettebbek már csak akkor voltak, amikor a díjkiosztón az ő nevük hangzott el tudományos kategóriában. Hermione olyannyira izgatottá vált a gála közeledtével, hogy miután megérkeztek a zsupszkulccsal, már alig érzékelte a világot maga körül. Ha nem karolt volna továbbra is George-ba, akkor a jó ég tudja csak, hogyan jutott volna el az ülőhelyéig. Hiába volt csodálatosan szép a színházépület, ahol a díjkiosztót tartották, impozáns és gazdagon díszített a terem, melyben leültették a varázsvilág legfontosabb alakjait, és az őket kísérő hozzátartozókat, a barna hajú lány csak nagyon halványan, álomszerűen észlelte mindezt, amiből még akkor sem eszmélt fel, amikor felszólították a színpadra. George szerencsére feltalálta magát, és tőle egyáltalán nem idegen módon, sziporkázó és mulatságos szónoklatot tartva mondott köszönetet mindkettejük nevében az elismerésért. Bár az ő arcán is látszódott az enyhe döbbenet és az eufórikus öröm, jobban tudott uralkodni magán, mint Hermione, aki könnyekben tört ki a meghatottságtól.

Mire a sajtótájékoztatóig jutottak, addigra szerencsére a barna hajú lánynak is sikerült összeszednie magát, és ezúttal már közösen felelgettek a nekik feltett kérdésekre, ami kimerítőbb feladat volt, mint korábban gondolták volna. Még a szokottnál is nagyobb volt körülöttük a felhajtás, ugyanis nem „csupán” annyi történt, hogy megkapták az Arany Fokozatú Merlin díjat, de ők voltak a legfiatalabbak azok közül, akiket a történelem során kitűntettek.

Nem telt el ugyan sok idő, de olyan feszített tempót diktáltak a szervezők és az újságírók, hogy úgy tűnt, mintha már órák óta nyaggatták volna őket, mikor végre elszabadultak, és becsukták maguk mögött a szobának az ajtaját, amit azért kaptak, hogy a gálát követő bál előtt egy kicsit ki tudják fújni és rendbe tenni magukat.

– Te jó ég! – szakadt ki Hermionéból az elsöprő döbbenet feszültsége, és a még mindig tartó örömmámor hatása alatt gondolkodás nélkül George nyakába ugrott, aki nevetve kapta el a derekát, és megpörgette a levegőben.

– Megcsináltuk! – rikkantotta vidáman forgás közben, majd lassan megállt, és finoman letette a lányt, de továbbra sem engedte el a derekát, amit a fiatal boszorkány nem is bánt különösebben. Jólesett neki, hogy ilyen közel lehettek egymáshoz, bár érezte, hogy kezd arcába szökni a vér.

–  Ezt el sem hiszem – mondta továbbra is letaglózva Hermione, és nem csupán azért, mert igaz volt, hanem azért is, hogy kicsit leplezni tudja a zavarát. George csak egy mosollyal válaszolt neki erre, és a lány kezdte érezni, hogy összeszűkül a gyomra a feszült izgalomtól, és szíve egyre hevesebb ritmust diktált a mellkasában vergődve, mint egy kalitkába zárt kismadár.

– Hermione – kezdett bele a fiú, és óvatosan a fiatal boszorkány füle mögé igazított egy hajtincset, ami elszabadult, és az arcába lógott. A lány egy pillanatra érdeklődve összehúzta a szemöldökét, és nagyot nyelt, de nem szólt közbe, mivel látta, hogy George elszánta magát, hogy valami fontosat mondjon neki, miközben egyik kezét még mindig a derekán tartotta, a másikat pedig a fülétől a nyaka finoman ívelő hajlatához csúsztatta. – Örülök, hogy együtt csináltuk ezt végig – kezdett bele önmagához képest egy kicsit ügyetlenül. – Persze igazán jó lenne, ha Fred is velünk maradhatott volna, de ettől függetlenül én nagyon boldog vagyok, hogy veled lehettem – csúszott ki a száján a nyers igazság, pedig kicsit letompítva azt akarta mondani, hogy „dolgozhattam”.

– Én is ennek örülök a legjobban – vallotta be egészen csendesen Hermione, és zavartan mosolygott fel George-ra, akinek megkönnyebbülés tükröződött az arcán, és öröm csillogott a szemében, miközben lehajolt, és óvatosan megcsókolta a lányt, aki szinte habozás nélkül a nyaka köré fonta a karját, és boldog sóhajtásával végleg meggyőzte a fiút arról, hogy érzelmei viszonzásra találtak.

Ginnynek tökéletesen igaza volt: tényleg illettek egymáshoz, de nem csupán ennyiről volt szó. Hanem arról is, hogy ők végre nem teljesen külön utakon jártak, hanem ugyanabba az irányba tartottak. Együtt.

VÉGE